szerintem amióta az eszemet tudom, talán ha egy-két vállalható, sőt, mondjuk ki, egyáltalán nézhető honvéd-győrre, vagy győr-honvédra emlékszem. egyszerűen ezek hagyományosan ordenáré unalmas nullnullák, de ha mondjuk épp nem, akkor csak szimplán nézhetetlenek, sörrel is csak épphogy fogyaszhatók.
nincs is jobb máshogy lezárni ezt a hetet, pedig pont nem ezt érdemelné.
az stimmt, hogy a meccs előtt kilátogatok a kispesti temetőbe, a stadion falához igen közel lévő faterhoz és nagyfaterhoz (ketten együtt olyan 120 évet töltöttek a lelátón), és a kicsit távolabb lévő dédihez (dédmama, már kilencvenplussz volt, de kötelességének érezte, hogy a kis nyolcéves én márpedig ideje lenne megtanuljon snapszerozni; és azok a csodálatos rakottkrumplijai, a tetején szinte porhanyós szalonnával, a lecsorgó, barnás-vöröses szafttal, sosem megégett tojásszélekkel). régi liptáktelepi család. a benedek elek utcai ház hátsó kertjében lévő hatalmas fák még most is látszanak a korzóról.
ahogy marika fagyija (marx és vörös hadsereg sarkánál, ma darányi és üllői) is itt van még a nyelvemen, bár később kénytelenek voltunk lesétálni a piros iskoláig és a balaton fagyizóig, mert marika egyszercsak nem volt többet. a fórumban (egykor mozi, ma lakópark) láttuk az első james bond filmünket (kém, aki szeretett engem), a sokadik bud spencert (báppenszert), és lógtunk be jócskán korhatár alatt a freddy valahányra.
az üllőin épült otp mögötti lakóház belső parkolója nekünk maga volt a hungaroring a néhány kanyarjával, tepertünk ki csepellel, valami szovjet összecsukhatóval és gabi a csillagküllős béemikszével, amit úgy csodáltunk. ámor presszó, odafelé valamelyik keresztutcában egy korai kisbolt egy kertes házban, pattintjuk a kólát, majd vissza a biciklire, irány a traktor pályája. a betonfalon végiglóg az egykor volt kerítés maradványa, drótba kapaszkova libbenünk át rajta, mert bent már ott a döngölt földes, a környező srácok, és ha mázlink van, a füvesen is lehet játszani. a pálya sarkán kocsma, lassan feltűnnek az első szülők is a tornác árnyékában.
a kis hanta 1981 nyarán, szüleivel, és a hamarosan érkező hugival
basszameg, ezért gyűlölöm valahol a halottak napját (mindenszentek, etc, református/evangélikus ág a családban, ők nem tartják), mert minden előjön ilyenkor, hogy mennyire, de mennyire jó volt gyereknek lenni a liptákon, járni hétvégente a bozsikba, győzni, bajnoknak látni a csapatot, miközben együtt a család.
egyedül azt sajnáltam, hogy az utcából csak csabát mozgatta meg valamennyire a honvéd, ő is gyakori vendég volt a lelátón, de aztán úgy alakult a sorsa, hogy elmaradozott, és mi is elköltöztünk, a kapcsolat is megszakadt.
sőt, mintha az egészet elvágták volna. mára semmi kapcsolat sincs lőrinccel, az utcával. édesanyám és erzsi néni még névnapokkor megejt egy-egy telefont, de nekem már hatalmas a lemaradásom, azt sem tudom kivel és mi.
és a honvéd ezért fog megmaradni még nagyon sokáig. ennyi maradt az egészből, az egész gyerekkorból.
manapság már teljesen másokkal, de nagyjából ugyanott (korábban a két újságíróknak fenntartott bódé között, félpályánál, jobbra/balra, szigorúan a második sor legszélén, mert felettünk egy többgenerációs család fixen, a nagyfater biciklije a kerítésnek támasztva, melettünk a hentes – őt sem láttam évek óta -, és az öregúr, aki egy hatalmas böllérkéssel járt meccsre, hogy azzal szeljen kenyeret, gondosan magához ölelve).
a halottak napja nekem már egy jó ideje erről is szól. hogy miért vagyok kispesti, honvédos? rohadtul ideköt minden. még az emberek is jönnek-mennek az életemben, de klub az fix, minden áramlik, mindenki áramlik és mindig jó, mert kurvára kell. szerettem éveken át egyedül kijárni, bambulni a nagyvilágba, volt idő bőven gondolkodni, és szeretek a mostani arcokkal is, mert ugyanarról beszélünk, és ugyanúgy ott vannak otthon, ahol én.
igazából egyáltalán nem speciális dolog a honvéd, bármelyik lelátón elvagyok, szinte mindenhol van ismerős, akikkel ilyenkor jó eldumálgatni, miközben szinte semmit sem tudok róluk, csak annyit, hogy emtékás, vasasos, esemtékás, halista, bárki és bármi. miből él? van családja? fingom sincs, de a tudás hiánya nem akadálya egy másfél órás társalgásnak.
aki még ma ott van bármelyik lelátón, az szinte ugyanaz, mint mi. nyilván a bozsik az igazi és egyetlen szerelem, ott jó lenni igazán, vagy idegenben, de a honvéddal, de ettől még a szurkoló az szurkoló, nagyjából univerzális valami.
szóval valahogy így lesz a győr elleni meccs előtt. temető, gyertya, nosztalgia (sírni tudnék belül), majd vissza a villamospótlóra, hogy jöjjön a hagyományos guriga, mert kell a gépsor, minden pillanata kötött, hagyományaink vannak, voltak, lesznek, nélkülük csak droidok lennénk, orwelli figurákként járnánk ki – egy színházba. azt pedig gyűlölném.
és a legszebb, hogy az egész meccstől nem várok semmit. unalmas brusztolást, találunk egy gólt valahogy, lesz mondjuk döntetlen, netán szoros győzelem.
Már a meccsen nyilvánvaló volt, aztán a végkifejlet ezt még inkább aláhúzta: tisztán kirajzolódnak az a pontok, melyek az utóbbi hetek sikereit megalapozzák (erős párhuzamot mutatva a 2013 tavaszi nagy meneteléssel). Nem kell itt extra megfejtéseket keresnünk, elég csupán visszanézni saját sirámainkat év elejéről: nincs góllövő csatár, nincs elöl tapasztalt, labdatartó ember, a középpálya átjáróház, a védelemben a tavalyi kulcsemberek betliznek. Nos, e hibapontokat kezdtük felszámolni, vagy legalábbis mérsékelni az elmúlt hetekben, és fehérvári sikerünk okai is vastagon az ebbéli előrehaladásunkban keresendők. A megszokott értékelő jellegű posztunkban így most is az embereken való egyenkénti végighaladás helyett inkább ezen fejleményekről elmélkedünk, kiemelve random ismét egy-két játékost, akikről bővebben van mondanivalónk.
Valószínűleg az idei év utolsó „jóidős” túrája bélyeg ég majd rá a tegnapi fehérvári kalandra, hisz a vánasszonyok nyara jó 30 nappal megkésett „támadása” eredményeképp szépre sikerülő októbervég adta az időjárási kereteit a bajnoki cím fő esélyesének tekinthető koronázóvárosi alakulatnál tett látogatásunknak (mert valljuk meg, a szezonvégi, szombat este 8-as pápai vizit jó eséllyel a szétfagyott kezeinkről és lábainkról marad majd emlékezetes). Ha jó idő, akkor pedig általában a csapat is megadja a módját az utóbbi években (debreceni túráink, kaposvári őszi szonettünk vagy épp a szintén kaposparti idei tavaszi jelenésünk mind eklatáns példái ennek). Erre most olyan sok esély azért nem mutatkozott, optimista beharangunk ide, hantai számmisztika oda. Sebaj, a nap csodásan süt, nekünk pedig menni kell, játszik a Kispest, így ebéd után már indulunk is Öccsel a kispesti panelalji találkozóhelyre, a tardicionál indulóhelyre, ha a Babar Tours-szal megyünk, és nem saját szervezésben, ráadásul a hívogató napsütés arra csábít, hogy ne is szálljunk villamosra, úgyis időben vagyunk, legyalogoljuk a lakótelep parkjain át a Wekerlét a célponttől elválasztó távot, s Hanta már ott áll egy kapubeállóban, Ábel is csorog be a másik útiautóval, lassan tényleg indulhatunk.