Mastodon

Jó start után agyonverve. Vagy mégsem? Kispest-Vidi értékelés

Ezennel teszek egy ünnepélyes fogadalmat – többet nem optimistáskodok. Ha nagy ritkán elkap a pozitív hév, rendre ez történik. Persze ha félretesszük a magyaros, mindig átesünk a ló túlsó oldalára-értékítéletet, józan fejjel inkább azt írhatjuk a tegnapról: csak érvényesült a papírforma, bármennyire is utáljuk ezt leírni. Ráadásul Rossi értékelése („az első fél órában partnerek voltunk„) nem is a szokásos magyaredzős maszatolás, tényleg igaza van. Csak míg nálunk a laza Lanza elszórakozta, Diaby pedig szintúgy rontotta a helyzeteit, addig odaát az igényesebb futballkultúrákból ideszakadt minőségibb arcok lába nem remegett meg, ha sarkot kilőni/pókhálózni/kapust átemelni kellett nekik. Ez van, ennyivel jobbak – ettől még ha teljes a keretünk, és jön a kért 120%, akármi is lehetett volna. Csak most nem lett.

„Jó start után agyonverve. Vagy mégsem? Kispest-Vidi értékelés” bővebben

Flúgos futam? Kispest-Vidi beharang.

Flúgos futam? Igen! Jobb ötletem nincs, mivel adjam el az olvasóknak, de méginkább magamnak azt, hogy érdemes izgulni egyáltalán a holnapi meccs miatt. Minden előjel (na jó, majdnem minden) ellenünk szól, és még Hanta Győr elleni kedvcsinálójánál is nehezebbnek érzem a mostani hangulatkeltést.  De akárhogy is, ma még én sem tudok rosszkedvűen vereség-előrejelző invokációt fellőni ide: itt a tavasz, a nap ontja ébresztő sugarait, Wekerle boldogan fürdik a fényben, a főtéri kisközértben a Soproni 1895 hívogatóan nyújtózik ki feléd a polcokról, ilyenkor imádom a telepet, minden ébredezik, jön a nagy természet-röneszansz, és mivel wekerlei tavasz nálam mindig = Kispest-Honvéd tavasz, így a pozitív ingerenciák elborítják most is az agyam, és nem tudom hogy, nem tudom miként, de holnap győzünk. Vagy legalábbis nem kapunk ki. Vagy ha mégis, most az sem érdekel. Itt a tavasz!

„Flúgos futam? Kispest-Vidi beharang.” bővebben

Kivárásra játszva

…a fenti kitétel akár a recens taktikánk plasztikus lefestése is lehetne, most mégsem erről lesz szó. Vasárnap tényleg elindul a szezon, most már nem ligakupa-bohóckodás, és nem „csak” Magyar Kupa, bármennyire is megtanultuk az utóbbi években, hogy az MNK, ha valakiknek, hát nekünk, a specialistáknak nem „csak”. Más kérdés, persze, hogy specializmusunk lassan a ködbe vész, az utóbbi évek sorsolásai (Morales-DVSC, Supi-Vidi) vagy a saját önsorosrontásunk (Szigetszentmiklós elleni csepeli tragikomédia) eredményeként… No de vissza a lényegre, vasárnap rajt, most már igaziból, az idő is kicsit tavaszibb, mint egy hete, szóval ahogy Puhl mondta anno a millenium idején sajátosan hevesi tájszólásával, az emlékezetes Tippmix-reklámban: „kezdődhet a játék„.

…ahol viszont én játszok a kivárásra tippügyileg. A szezon egészét tekintve már olvashattátok az ókori vátesz-sablonba oktrojált elképzeléseim, sok újat nem fogok most mondani. Ahhoz valamennyire kapcsolódva annyit azért muszáj írni: nem vagyok nyugodt. (Persze rögvest jöhet a kérdés: RW mikor nyugodt? Míg Hanta a hurráoptimista, RW mindig az ő antagonistája a blogon: az örök visszafogott, a pesszi-miska, aki mindig sír-rí, meg Kispestfaktorozik, miért nem örül ő is velünk és bízik a csapatban?) De ez nem ilyen egyszerű.

Minden szezon és félszezon előtt én is izgatottan várom az igazolásokat, a keret alakulását, keresem a kapaszkodókat, és sokszor én is vidáman megyek bele a jövővárásba – az első pofonig. Azokat nem viselem jól. Sose viseltem… az Élet minden területén igaz ez rám, miért pont a kispesti szívszerelmnél lenne ez másképp? Szóval én is szeretnék bízni, de nem megy mindig. Aztán vannak olyan holtszezonok amikor minden sötét, akkor meg aztán nálam is teljes a homály. Most viszont?

Most viszont nem tudom mi van. Mi lesz? Valahol, de ezt már többször írtam, nem érzem 100%-osnak ezt a keretet, de rossznak sem. Középút. Az van. És ebből, mint az a középúttal szokás, bármi lehet. Némely meccsek ősszel és most a felkészülés alatt és a tonnaszám hozott mindenféle nációjú kerettag kicsit Morales-idény érzetet varázsol belém, de a mostani keretben azért (főleg a beépüő fiatalok miatt) jóval több a  pozitív elem, a potenciál. Az új legionáriusok közül Ignját nagyon lehet kedvelni, Tandia, ha úgy tér vissza mint a pre-DVTK-ámok esemény előtti időszakában játszott, ő is kedvenc lehet. Kemenes már a kvázi ikon-lét felé tart. Dél olyan lett idén, amiért hoztuk. A csapat egyik brandje. Baráth Boti hatalmas favorit, ha Vernes még tovább megy azon az úton amin elindult 3 hónapja, hogy hőzöngés helyett a trükkjeinek lehet tapsolni, szintén emblematikus figurája lehet a csapatnak még sokáig (és őt is játszatni, játszatni). Vécseivel szeretném feledtetni magamban Zelenkát – többször már ez majdnem sikerült is. És még jó lenne ilyeneket írni Lőrinczyről, Bobálról, Holenderről, de nem Csábi és Nagy Krisztián meg Czár kölcsönadásáról olvasgatni.

Furák még az arányok a keretben, el vagyunk sajnos látva még mindig ballaszttal (kövezzetek meg, de nálam Zsivány simán Fieber/Sztojakovics kategória, Pascariu dettó, és Martineztől is tartok). Diaby nagy-nagy kérdőjel, iszonyat potenciál van benne, úgy is festett az év elején, hogy ezt Rossi végül kihozza belőle, de mostanában megint több a hiszti. S ha  már hiszti, nagy kérdés, hogy Lanza új Sasu vagy új Miriuta/Zombori Zalán lesz nálunk. Ugye nem kérdés, melyik verziónak örülnénk jobban. Kérdőjel, kérdőjel hátán.

Kivárásra játszom tehát én is, mint sok meccsünkön a keret is az álmosító, olaszos első félidőinkkel. Most még csak reményként írom le, hogy jó lenne nem csak az utolsó 3-4 meccsre, hanem a lehető legharamarabb összeálló csapatot látni, ami alapja lehet egy hosszabb távú gondolkodás részeként a jövő évi és az azt követő kereteknek.

De sajna az is benne van a pakliban hogy a sötét jóslataim válnak be, és a pechesen, részben saját butaságunk, részben a bántóan ellenszeles bíráskodás miatt hamar végetérő MNK etűd rányomja bélyegét az egész márciusra-áprilisra.

Hogy ne így legyen, szükség lesz ránk, szurkolókra, hogy hajtsuk-támogassuk a csapatot az elején, a potenciális gyufák ellenére is. Akkor is, ha szarul megy nekik. És szükség van a srácokra, akik meg szakadjanak meg a pályán, még jobban mint az amúgy nagyon nem cinkelhető Győr elleni teljesítmény alkalmával. Itt 120%-ra lesz szükség, hogy egy apró tavaszi csoda-szerűség összejöjjön. Tisztázzuk: csodán most egy kiegyensúlyozott kis stabil szezont értek, 3.-5. helyre való befutással.

Mit mondjak? Nehéz lesz.

De ezt már megszoktuk.

1 ellenfél, 2 meccs, 3 gól, 4 piros, 5ölve-6olva* magyarázkodunk

Kikérjük magunknak, hogy Alcibiade, Vernes, Baráth Botond egyáltalán a pályán maradhatott, hogy Rossit senki sem volt hajlandó elküldeni a kispadtól, hogy nem ürítették ki a vendégszektort, hogy nem büntették meg parkolóőrök a Honvéd csapatbuszát!

Kikérjük magunknak, hogy megkaptuk az egyenlő feltételeket, hogy a két kapura nem lövő csapat közül továbbjuthatott a jobb, hogy elmaradt a kompenzálás, pedig azt külön kikérjük magunknak, hogy létezhet egyáltalán.

Kikérjük magunknak, hogy egy vesztes párharc után ünnepeljük a csapatot, hogy nulla rúgott gól, és négy piros lap adjon nekünk hitet a tavaszra. Kikérjük magunknak, hogy a futball kifordult önnön sarkaiból.

Ki lehet így is esni, csak éppen nem így szokás. Vécsei szombati kiállításánál is húztuk már a szánkat, hogy talán egy, a kapuba együtt beeső védő és támadó párosánál nem feltétlen az az ítélet, hogy büntetőt adunk és kiszórjuk a védőt, de legyen, elfogadtuk, szőrös volt a bíró sporttárs szíve. (Amúgy arra megoldás, ha vénásan bednak neki egy zsilettpengét?)

Az viszont már csak a véletlenek valóban szerencsétlen összjátéka lehet, hogy a bírói karban akár többen is küzdhetnek a szőrös szív betegségével, sőt, Bognár Tamás egyenesen beszopott egy olyan szövődményt, hogy a szívszőr ráment a szemére és az agyára is. Pedig csak egyet hibázott (eleinte), de akkor sikerült elindítania egy lavinát, ami végül a fegyelmi bizottságnál fog kikötni – fizetett túlóraként.

18:18-as szabálytalanság-arány mellett elég furcsa, ha a mi adagunk 6 sárgát és 3 pirosat tartalmaz, miközben a győrieké 3 sárgát. Mindezt egy olyan meccsen, ahol egyáltalán nem a szabálytalanságok domináltak. Igaz, a látvány sem. Mindkét csapat a saját játékát, elképzelését akarta csinálgatni, sok volt a hiba, de látszott, a Győr nyugodt lehet az előnye birtokában, mi pedig kivárásra játszottunk, hogy gólt nem kapni, egyet pedig majd lövünk valahogy. Még Diarra kiszórása után, a második félidő első 20-25 percében is tudtuk hozni magunkat. Unalmas volt a meccs, és látszott, ha a Győr betalál, mindennek vége, ha mi, akkor még bármi lehet. Ignja leküldése után azonban az egész bukott. Egy gól már nem lett elég, mert hiába a hosszabbítás, kilencen 25+30 percet letolni szinte lehetetlen.

És lélekben még ekkor sem adtuk fel. Az első és a második meccs addigi részének tapasztalatai alapján, ez a Győr nem mutatott annyival többet, amennyivel toronymagasan vezeti a bajnokságot. Volt keresenivalónk, elhittük, és ez benne maradt a srácokban, ugyanúgy hajtottak, mit sem törődve a kiállításokkal. Szabi leordította a fejeket, és akkor még hol volt a szétugró sorfal, a megtört, a labdának aláfutó Lovric?

Kár érte. A futballjáték lényeg, hogy nincsen mi lett volna ha?, így mi sem tudjuk meg, ha nincs Diarra kiállítása, mire lettünk volna képesek. A lefújás után, minden más esetben, még akkor is, ha sosem fogalkoztam a bírókkal, mert nem érdekelnek, a fütyülő kapufa ugyanúgy a játék része, szóval minden más esetben vörös fejjel jöttem volna ki a stadionból, de most nem, most abszolúte nyugodt voltam. Rossi ebbe a Honvédba beleverte az olaszos nyugalmat (képzavar, mindjárt érthető lesz), a taktikus, kivárásra játszó futballt. Ez pedig bíztató a tavaszra nézve. Nem rosszak voltunk, csak merőben mások, mint az itthon megszokott jó játék. Olaszosak lettünk. (Az más kérdés, hogy személyes preferenciáim szerint a sztereotíp olasz futball az minden, csak nem szép.)

Tegnap, Győrben megértettem ezt a Honvédot. Befogadni, elfogadni még egy kis idő lesz, ahogy volt az Morales idején is, de végre látni lehetett, hogy mit szeretnénk csinálni. Utoljára ugyanilyen érzésem pont Győrben volt, 2011 novemberében, amikor Supi csapata gyalázta földbe Danilóval, Torghellével, Gegével az ETO-t. Ott és akkor játszottunk valamit, ahogy most is.

Próbálom győztesenk kihozni magunkat ebből a párharcból, érzem ahogy csorog végig az izzadtság a homlokomon, de menni fog, mert elkezdtem hinni. Árulkodó nyom volt, ahogy Rossi lekapta MaxiKinget, aki néha fejét vesztve ment előre, mert hiába tűnt jónak a mi szemszögünkből, nem illett bele a csapat játékába.

Kiestünk, sajánálom, ez van. Vasárnap jön a Videoton, de ha tudjuk folytatni a most megkezdett játékunkat, nagy gond nem lehet. Ez a csapat rettenetesen stabil taktikailag, és csak idő kérdése, hogy mentálisan is beérje magát.

Győri ETO – Bp. Honvéd 2-0 (0-0)
Győr, ETO Park
Kemenes – Baráth, Lovric, Ignjatovic, Alcibiade – Ikenne-King (Martínez, 60.), Hidi, Diarra – Ivancsics (Zivanovic, 63.), Délczeg (Vernes, 12.), Lanzafame
gól: Völgyi (71.), Kamber (76.)
kiállítva: Diarra (44.), Ignjatovic (66.), Lanzafame (88.)

fotó: 1909foto.hu

* ötöl-hatol tn (és ts) ige Bizonytalanul, kertelve beszél.|ts. ritk Így mond vmit. (Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985)