mert célunk csak egy van
máshogy nem nagyon van értelme ugyebár?
Én például nagyon szeretek érmes lenni. Mert az van, hogy baromira nem a klub, csapat, edző, tulaj a bronzos (ezüstös, aranyos), hanem én, a szurkoló is. Merthogy értem van az egész. Személyesen.
Még két nap szombatig, de már tűkön ülök. Évadzárni megyünk Pápára, egy olyan ősz után, amikor már kezdtük elhinni, felívelőben, de aztán a vége földbe döngölte minden elvárásunkat.
Az még okés, hogy nálunk játékos csak szeptembertől van, mert mi a szabadpiacra cuppanunk rá, nyáron nem tudunk versenybe szállni a rendes(ebb) fizetést ajánló klubokkal, így az októbereket meghúzzuk, de az utána bekövetkező szétesés teljesen érthetetlen.
„Holdfényes téli éjszakán mi lehet jobb, mint szarrá fagyni Pápán?” bővebben
Vannak pályák, ahova én igenis szeretek kijárni (az örök szerelem Bozsikon túl, persze, ami más kategória – AZ EGY STADION). Stadionok, ahol szívesen vendégeskedek – nem, nem is jó így, mert maga a konkrét vendégeskedés nem is mindig jó, gyakran koki a vége a tarkónkon, azt meg senki sem szereti, még az olyan sokat megélt bohócligerek sem, mint e blog szerzői és olvasói. Milyen pályákról beszélek?
Kecskemét, a hangulatos alföldi enteriőrjével, a Bozsikot idéző környező jegenyékkel, a mindig napsütötte délutánokkal – és a menetrendszerűen bekapott három gólokkal… Szombathely, a maga ’70-es, ’80as évekbe dermedt kulisszáival, fülledt tujaillatú hátsó sétányával, és ahonnan én még győztes meccsről nem jöttem haza (az idei bronz persze kárpótolt valamelyest)… Diósgyőr, az önnön egyszerre panelrengeteges és ugyanakkor kisvárosi hangulatával és fatüzelésű kályhák által árasztott télszagával idényvégeken, Gyertyános sörökkel nyáridőben, mozdulatlanságba meredt vasgyári díszleteivel – imádom, de azt már kevésbé, ahogy rendre felmegyünk ott a vérpadra. No, ebbe a sorba illeszkedik az MTK-pálya.
Sokan esküsznek közülünk, szurkolók közül a vidéki túrákra, én is kedvelem őket (lásd fenti felsorolásom), de a budapesti derbikkel sincs bajom. Sőt, mondjuk ki: én kisderbista vagyok. Imádok Újpestet vagy Fradit verni, otthon is, idegenben is, hogyne imádnék, ám valami furcsa perverziónál fogva még jobban bejönnek (bejöttek) a fővároson belüli kiruccanásaink a többi rivális ellen – MTK, REAC, Vasas. Most sajnálom csak igazán, hogy a Csepel, III. Kerület, ne adj Isten, Bp Volán időkben nem jártam még idegenbe ifjonti koromnál fogva, maradtak a Vasárnapi Hírek utolsó oldali beszámolói tájékozódásnak.
Ma megint ilyen túrára készülünk, Hungária körút, az örök Colombe-stadion, a még mindig II. világháborús díszlet stadion, a megannyi formális (Piel lába alatt elsuhanó labda, Illés vezette gálázásunk a kékek kiesése előtt néhány héttel, Bárányos dugó a kupagyőztes idény 1995-ös őszén) és informális (nagyszínpadon dübörgő Metallica, első végiggyaloglás a Sport utcai villamossíneken a vendégpénztárak felé, vagy még ezt megelőzően leszállás a Népligettől idáig hozó 75-ös troliról) emlék, amiket jó újraélni gondolatban.
Ma tehát megint ide jövünk, és most felejtsük el azt, hogy a papírforma szerint esélyesként (bukdácsoló, rapszodikus MTK, 5 forduló óta meggyőző, 4-1-0-ás mérleggel kiegyenesedett Kispestünk), mert itt sosincs papírforma, nem azért, mert rangadó, hanem mert nekünk nem fekszik pár éve az MTK, ha kiesőjelölt, ha nem, szóval nem egyszerű a helyzet, mégis bízom egy sikerben, mert olyan rég nyertünk mi itt, utoljára Supkával 2007-ben a Bari gólpasszos-Abraham gólos, majd Bori-egalizálós első félidőt követően a csere Abass fejesével, a tabella élére ugorva 5 pontos előnnyel, ami után végül a keret egy részének fontosabb lett a saját pénztárca a 14. bajnoki címünknél… nem ma volt mindez…. szóval rég nyertünk itt utoljára, ezért talán ma… – mondogatom magamnak, de ilyenkor, ha én mondogatok, ha én optimistáskodok, hát csapjatok rá a kezemre, sosem jó az, szóval legendás eljóslási képességeim tekintve ha ebből egy iksz kijön, már jó, és tényleg nem is lenne rossz, hisz eleve úgy számoltam magamban hetek óta, hogy előbb verjük meg a Vidi-Győr-Loki triót, a nehezeket, mint a most nyilvánvalóbbnak tetszó MTK-t, dehát miről beszélek, most elemeztem, hogy az MTK minden, csak nem nyilvánvaló kategória…
A lényeg, hogy ma este egy hangulatos kis esti meccsre készülünk, eredményt majd meglátjuk, egyben viszont egyre biztosabb vagyok: az esőbe hajló koranovemberi est egy helyre kis meccset hoz majd a játszó hazaiakkal, akiket kontrázós „olasz középcsapatunk” – ahogy Hanta vagy valaki más (?) írta rólunk- próbál megszívatni, és esélyek alapján nem is esélytelenül. Jó dolog sülhet ki ebből. Szóval Hungária körút, lepukkant ABC és söröző a pályával szemben, Diszpi felirattal ékesített kockaklubház, romos környező épületek, egykedvűen elcsörgő 37-es villamos a töltésen az EXPO irányába, Sport utcai kopott macskakövek, jövünk. Ajándékozzatok meg minket három ponttal – és egy remek estével!
Fotó: magyarfutball.hu.
Javíthatatlan álmodozók, igen, ezek vagyunk mi, szurkolók és köztük én is. Annyi csalódás után is az ember mindig hinni akar, hogy megint jönnek majd a sikerek, hogy egyszer visszatér huzamosabban egy jobb éra, és a drukker megy a Bozsikba, megy a csapat után vidékre, és imádja dicsérni a csapatot, imád együtt örülni a játékosokkal hazafele valamelyik IHM benzinkútnál valamelyik 1, 2 vagy 3 számjegyű utunk mentén. Most is ez van: az év elején EL-ről álmodoztunk, majd bőszen ekéztük az igazoláspolitikánkat, nihilbe taszítódtunk, jó egy hónapja kieséstől féltettük a csapatot, most meg jött 3 siker zsinórban, közte a nagyon-nem-mindegy Fradiveréssel, és máris egy még nem is látott Pereával a farzsebben arról költünk ambiciózus víziókat, hogy hogyan lesz az idei tavaszinak a lekopírozása a jövő március-májusi periódus. Nagy hülyék vagyunk mi, szurkolók, és javíthatatlan álmodozók.
Szóval Fehérvár jön, és olvasom a kommenteket nálunk meg az 1909-en, hát ha nem is hurráoptimizmus tombol, de a hetekkel ezelőtti borúlátás már sehol, nagy a készülődés, kocsik szerveződnek és átszerveződnek, ő megy vele, te jössz velem, várj, még az unokaöcsém is leugrana, Bicskénél fel kéne venni, vonattal is jó a túra, gyerekek, szóval leérünk azzal is, lehet sörözni, de várjatok, mert a Géza kisbuszt is tud hozni, akkor viszont sztornó a Nándi csoffadt 20 éves Astrája, hányan lettünk volna ott, négyen, akkor mindannyian a Tranzitba – és így tovább, tele az éter a kispesti szervezkedéssel, és nem lenne ez, ha legalább halovány reménysugarat nem érezne a drukker a sikerre.
De menniyre halovány vagy erős ez a reményfoszlány? Józanul nézve: nem annyira. A Videoton idén még veretlen otthon, és a montenegrói önalázás óta bizony szépen menetelgetnek itthon, José Gomes a tavaszi „én vagyok a játszó Sousa, akivel gólokat is lövünk a bekkelés mellett” diszciplinájáról átváltott egy, az újságírófegyelmező honfitárs előd programjának 2.0-ás változatára – darálnak, darálnak unalmasan aztán lőnek egy, vagy néhány gólt és viszlát. És nem csak a gyenge ellenfelek ellen megy ez a séma, a Fradit is ütötte többek között a Vidi, csak Kondás Eli Debrecenje volt nagy falat a Nagyerdőben, de hát ott nekik az mindig nagy falat, lenyelhetetlen, mint nekünk a kecsói pörkölt, bármikor.
Szóval ez a Vidi erős – de az is igaz, hogy olyan hűdenagy csatákra nem volt még kényszerítve idén – ez lehet az egy halovány esélyünk. Ha úgy játszunk, mint a Fradi ellen -sőt, jobban, mert hibázni nagyon nem lehet, ha itt is bekapjuk a szokásos meccsenként bealvós hülyególunkat az elején (Szabi, itt az idő megrázni magad, és végképp magad mögött hagyni az elmúlt hónapok bakijait, bízunk benned) akkor a kontrakirály fehérváriak ellen kb annyi a meccsnek. De ha fegyelmezetten védekezve próbáljuk hozni a tavasszal látott kullancskispest fikcsit, akkor talán lehet keresnivaló.
Nem egy izmos szalmaszál ez, amibe kapaszkodunk, kapaszkodok, de az a baj, hogy kénytelen vagyok ezt tenni. Kapaszkodó kell, anélkül nem lehet elindulni, valami indok kell, amivel kilőjük magunkat az M7-esen a koronázóváros felé, valami, amivel a javítathatatlan álmodozásunkat fűtő legalább pszeudo-optimzmusunkat tápláljuk, a kazánházába ennek az optimizmusnak dobáljuk be a vaskos akácrönköket, addig, míg már izzad a homlokunk, amin visszatükröződnek a remény vörös-fekete lángjai, és nagyokat sóhajtva várjuk a vasárnapig tartó idő lepergését.
Ejj, de pátoszos az RW – szólhat az olvasói verdikt, és valóban, sőt, reméljük nem lesz erős a kontaszt egy esetleges hétfői telesírt poszttal amiben megint minden rossz és minden szürke lesz ha esetleg orrunkra koppint a hispán kommandó a Sóstóiban – szóval a csapathoz csak az a kérésünk, hogy tegyetek meg mindent, hogy a szurkolóitok tovább fürdőzhessenek a javíthatatlan álmodozások egyelőre még kissé hűvös vizében, no nem azért mert akkora elvárásaink vannak a szezon felé, hanem mert álmodozni jó, és ha ennek piciny valóságalapot adtok, Kispest, akkor még inkább segít ledobni a hétköznapok szürkeségét. Hát így várjuk mi a vasárnapot.
Fotó: lelektrening.hu.
Hétfőn egy online dumcsizás a tulajjal, és legalább megtudtunk néhány igazán égető dolgot.
1. Tandia OFF
2. Érkezik majd egy minőségi csatár, aki idő közben be is futott, a neve pedig Edixon Perea. Kolumbiai, válogatott, minőségi csapatokban szerepelt korábban, és 29 éves.
Me, Mr Hemingway and Edixon Perea pic.twitter.com/RHjCYwHYg4
— Fabio Cordella (@fabiohonved) October 18, 2013
Jó lesz a srác, bár néhány kérdést felvet.
Alakulgat valami keretféle Kispesten.
Aztán ott volt még a holland-magyar, ami után mindenki elmondott már mindent, még az is elküldött a picsába valakit, aki korábban vagy meg sem szólalt, vagy csak nem tudott, mert a nyelve beleragadt egy seggbe.
Számunkra viszont teljesen mást jelent az ott szerzett tapasztalat: ki kell jelenteni, Rossi jó úton keresi a focinkat. Sok-sok légiós, és sok-sok saját nevelés a keret, amiről elsőre is látszik, hogy nevek alapján nem hozza mondjuk a Videoton, Debrecen vagy Fradi minőségét, de, és itt jön Rossi elképzelése: ebből is kihozható valami, csak helyesen kellhozzányúlni.
Vállaljuk be a nem szép focit! Tényleg, ne szerénykedjünk, legyünk inkább büszkék rá. Négy védő és három védekezőbb felfogású középpályás, egy előre tolt Vécsei, visszazáró szélsők. A labda alig nálunk, vagy ha igen, a legritkább esetben tartjuk meg, de mindez mindegy, mert
a védelmünk nagyjából rendben, egy-két megingás még benne van, de a kapunkra alig veszélyesek az ellenfelek. Sajnos ennek van egy olyan következménye is, hogy
mi sem vagyunk azok az ellenfélére. Olaszos mentalitás, csak gólt nem kapni, egyet lehet találni. Ahogy a mi kapunkba is, ezért nekünk kell jobban icsinálnunk.
Rossi abban Bozsikban próbál defenzív focit betanítani, ahol feltalálták a szuperoffenzívet, a mindig rúgjunk eggyel többet, mint amennyit kapunk.
És számomra ez a holland-magyar igazán ledöbbentő tapasztalata: el kell fogadjam a jelenlegi helyzetet! Nincs olyan, hogy magyar stílus, magyar iskola, nincs olyan, hogy azt akarjuk, vagy ha igen, akkor egy iszonyat hoszzú út végén, és nagyon apró lépésekben. Jelenleg az van, hogy meg kell érteni a helyünket, ennyik vagyunk, ebből kell építkezni.
Kispesten nagyjából ez a módi. Egy viszonylag reális helyzetértékelésre adott taktikai válasz: bekkelünk, baszod, bekkelünk, kontrázunk, és bízunk a csatáraink egy-egy villanásában. Ez van. Nem megyünk nekik, valami homályos múltbéli dologra hivatkozva, nem mondjuk azt, most van esélyünk, nem kell hazudni. Ebből a szempontból Rossi kurvára őszinte, az Egervári-szindróma egyáltalán nem fenyeget minket.
Lépésenként haladunk, és ha az van, hogy valóban szarok vagyunk, gyenge minőségű a játékosanyag (ld. Vojvodina után), akkor azt kimondjuk és próbálunk változtatni rajta a lehetőségeken belül.
Őszinték vagyunk? Igen. (Bizonyos tekintetben: a pályán.)
Nézhetetlen a futballunk? Szinte igen.
Bronz, majd középcsapati státusz, töredék pénzekből, hátszél nélkül? Igen.
Gyűlölöm az olasz futballgondolatot? Igen.
De elfogadom, mert el kell fogadnom. Egy bajnokság úgy működik, hogy sorra jönnek a meccsek, azokon pontokat lehet gyűjteni, majd év végén ezeket összeadják, és akinek több van, az nyert.
Itt nincs pofázás, itt nincsenek Mezeyt követelő Bognár Gyurkák, itt csak egy dolog számít, a teljesítmény, amit szét kell húzni nyolc hónapra. Egy ilyen rendszerben ezt kell csinálni, ha egy Honvédhoz hasonló hátterű csapatod van. Vagy pedig blöffölni, mint a Haladás és az MTK, csak saját neveléssel, akik vagy kipukkadnak, vagy nem. Szentül hiszem, év végére az összes akadémiai csapat előtt fogunk végezni (mínusz a Győr, mert ott hasonlóan gondolkodnak, mint mi, csak jóval több zséből).
És a legszebb az egészben, hogy semmi, de tényleg az égadta világon semmi koncepciót nem látok a csapatépítés mögött, csak az ad-hoc kapkodást, és egy Rossit, aki nem akar többet, mint amit ez a keret tud(hat), és amivel pontot lehet szerezni a meccseken.
Jöhet a Pécs.
Más.
Sajnos a blogmotor az utolsókat rúgja alattunk. Mi még szerencsések vagyunk, jelenleg tudunk posztolni, de volt, hogy már nem sikerült. Keressük a lehetőségeket, mert az nem lehet, hogy három év munkája csak úgy elillanjon.
Dolgozunk rajta/a maradáson, hogy a költözés csak a legutolsó és legdrasztikusabb lépés legyen.
