Címke: beszámoló

Az utóbbi napok szinte novemberi hidege meglepően alábbhagyott vasárnapra, Hantával szombati összefutásunkkor bloggerkollegám is rég látott optimista fényében tündökölt („szoros győzelmet érzek„), mindig pesszimista Faterom pedig szintén ráült a derűlátó székére, mert vasárnap úgy bocsájtott utamra, hogy „ezeket ma leverjük kettő egyre!„. Micsoda jó előjelek. Babar fölkapva a Határ úton, és már autózunk is a Puskás felé, ezúttal csak kettesben, hisz Lovi kézilabdán funkcionál, Hanta sztrájkol az MLSZ döntése ellen, az idősebb generáció pedig inkább a TV-n nézi most a meccsünket. A kocsiablak is leengedésre kerül, hadd dőljön be az idén elmaradt vénasszonyok nyarát valamelyest pótolni próbáló langyos középőszi szellő, és máris itt a Hungária körút, a villamosmegállókban egyre több szórványos zöld-fehér sál tűnik fel, közeledünk… A Puskás felé sétálva aztán az Ősz apoteózisa egy csodás fényhatás-posszanat képében vág minket mellbe, homlokon és arcon, még nekem is megjön az utóbbi hetekben veszni látszó meccskedvem (azért a Hali elleni két tizis siker még nem volt teljes gyógyír), szóval kezd jönni az ismerős bizsergés, és hát mégiscsak a Népstadiban játszunk, ami már legendánk (a MI LEGENDÁNK) nevét viseli, még így romos állapotában is büszkén, szóval érezzük át a jelentőségét. Érezzük.

Mert ez azért más mint egy szokvány meccs. Persze a Fradi ellen mindig és mindenkor más, de most ezek a kulisszák még inkább kitépik meccsünket a Bohóc szokott medréből. A hely szelleme? Igen! És nekem ez külön speciális nap, hiszen én még nem voltam Kispest bajnokin a Stadionban. A Stadionban, amit imádok. A maga idejétmúltságával, rossz lelátói szerkezetével, és pont ezekért, mert egy időkapszula ez a stadion, a 20. század második felének az időkapszulája, egy ma már mesevilágnak tűnő kornak (politikai áthallásoktól most tekintsünk el). A magyarfoci egy más korának. Amből én kimaradtam. Amikor a ’80-as évek kettős rangadói mentek, amire Hantát már cipelték családilag, én még focisemleges kissrác voltam. Aztán, mire jött a Honvéd-kattanás, addigra a kettős rangadóknak is vége lett, amikor meg néha a Népstadionban vizitáltunk, a Fradi ellen jellemzően (bajnokik, SZK-döntő), akkor Fater még nem akart minket vinni Öcsémmel a „veszélyes meccsekre”. Tőle viszont számtalan sztorit hallottam a régi „kettősökről”, és nem ám a ’80-as évekbeliekről, hanem a ’60-as, ’70-es évek időszakából, mikor a barátaival ő Wekerléről járt ki, csapatostul mentek, mint egy békebeli kis Nuova Guardia, hehe, olyanok lehettek az ő korukban, szóval sok a sztori, például a Szepesis meccsről, amikor a riporterlegenda félidőben taxibaülésre és kijövetelre buzdított mindenkit egy Fradiverésünk (7-2 ide) alkalmával, vagy amikor egy öreg Kispest vezérszurker a Fradi egy erőteljesebb legyalázása (4-1 ide) után az Üllői út 129. előtt gyászmisét celebrált a zöld-fehér klubról, Ferencváros, élt 2*45 percet, ilyesmi, és ezt Faterék akkor látták, mikor meccs után pár órával a Stadionból odaértek gyalog, de hát sok volt a krimó a Hungárián, ez van…

…szóval megannyi emlék, történet, és irigykedve hallgattam ezeket, nekem még hiányzott a nagy Népstadionos, ma már Puskásos fellépés, válogatott meccs persze volt számtalan, de a válogatott az nem Honvéd, az más. Hát ilyen előzmények után bizseregtem rommá magam amint a főépület alatt felnéztem a világítótestekre, már a pass-szel a nyakban. Induljunk.

Benn még üres a stadion, szinte, csak néhány zöld ül a lelátókon. Hírlik, hogy az eltiltások, bezárások és bojkottok miatt az UTE elleni 22.000 fő töredéke jön csak, és ugye olvashattátok -tapasztalhattátok, hogy minket is szétszívatott az MLSZ bürokrácia, így részünkről is max 200 kitartó arc volt várható, ha egyáltalán megáll a busz a Határ úton…szerencsére megállt. Így is foghíjas volt a nézőtér mind a vendégben, mind a főlelátókon, szóval kár ezért,  remek fociidőben kihagyott ziccerért.

Mi érkezünk elsőnek melegíteni, Szabi, Patrik intenek is nekünk, hát igen, a sok interjú eredménye. Erős koncentráció ül az arcokon, csak Baráth Boti dúdolgat valami slágerrefrént, de hozzá ez illik pont, valljuk meg, ő nem az a megszeppent archetípus. Rossi elgondolkozva sétál, közben puszikat dobál egy nőnek a lelátó felé (itt az asszony, úgy fest), majd interjúk, és kivonulás. Himnuszok, kezdés.

Remek kezdés… nyom a Fradi, mi engedelmesen beállunk bokafogásba, Szabiról megint kipattan egy ártalmatlan löket, Ignja is szarul ér bele, visszajátsszák Gyömbérnek, ő felbőrözi Kemenest, 1-0 oda. Ebből mészárlás lesz. Kellett nekem bízni.

Aztán mégis kiderül, hogy kellett. A Fradi beáll, visszaáll, visszavesz, befékez és még fokozhatom… de álmosító játékkal rukkolnak elő, mi pedig úgy 30 perc után rájövünk, hogy valamit kereshetünk is akár, pontot, pontokat, hogy Supka mester örökbecsűjét idézzem, és előbb Lovrics és Vécsei véti el egymást is zavarva minimálisan a kaput, majd Daud szögletét a sokat szidott Alcibiade fejeli a kapuba, de szinte Botis-i erővel, mint egy makkant faltörő kos, aztán makkan maga Alci is, rohan ki a táborhoz, nagy a mellveregetés, gondolom ő se örült a sok cikizésnek a lelátóról az elmúlt hetekben, csókolgatja is a Honvédmezt mint egyszeri belarusz pópa az ikonosztázt. Alci, ki hitte volna? Szép fejes volt, szép helyzetfelismerés.

A gól meg is zavarja a Fradit, szünetig csak hal-a-szatyorból effektus, aztán a folytatásban Holman majd Böde veszélyeztetne, előbbit Kemenes, utóbbit kollektív blokk hatástalanítja, Keminek örülök, kellett már egy nagy védés, és most jött. Aztán a légiónk varázsol: Godoy szerez olyan godoyosan labdát középen, teszi Jobnak, a gyűrött arcű kameruni beadását kifejeli Mateos (asszem), de vissza a gyorsan eszmélő Job felé, aki rástartol, remekül ad most már be, Daud fejel, gól, nem, gólvonal, de bepörög, GÓÓÓL! Akkorát csapok a sajtóasztalra hogy jön a szokásos rosszalló nézések sora, még jó hogy nem Szendrei Sex Action Zsolt szpíker mögött ülök, tán még le is fejel a derék Szasza.

És innentől ismét kiderül hogy a legjobb hobbit választottam magamnak a Kispest személyében: egész héten szétstresszelt gyomromnak mi másra van szüksége, mint egy Fradi által végigtámadott fél órára? Az élet császára vagyok. De ez a délután most happy end-es. A nap utolsó sugarai még megcsillannak csalafintán a Földtani Intézet szecessziós cserépzetén, azt kacsintva felém: Atesz, nyugi van, ma nincs para. Mert jöhet előre a végén Jova, tankozhat Böde, próbálkozhat az ezúttal halovány Jenner, jöhet csereként Waalport, úgy leszedi őt a csöppnyi Király, hogy momentuma sincs, bent pedig Kemi, Ignja, Lovresz észnél vannak, jó ezt látni. Ami viszont nem jó látni, az a finoman szólva is nagyvonalú támadásvezetésünk, sok helyzetet szórunk el pontatlan utolsó passzok, vagy rossz döntések miatt (de szép lett volna például, ha az amúgy ezúttal megsüvegelendően önzetlen Vernes Ricsi Jova szeme közé hegeszti Vécsei passzát), Job, Daud fárad, Diarra jól száll be, a végén viszont már támadni se akarunk, úgy fest, az ilyet mindig utálom, kapunk egy gólt és annyi nekünk, de nem, ma nem, most nem.

A vége mint mindig, most is katartikus egy Fradi ellen, jó nézni a káromkodó Jennert, ahogy jön le, a szomorkodó hazaiakat, de nem ez a lényeg, bocsánat, a lényeg a tábor előtt ugráló csapatunk, hogy most végre lehet egy ízeset gratulálni a szemmel láthatóan boldog Szabinak, Ricsinek, és a többieknek. Jól van srácok, ez szép munka volt.

Rossi mister háromból harmadszor állította megoldhatatlan feladat elé Monizt, akit én is az egyik legjobb edzőnek tartok itthon -riszpekt! Azért méginkább, hogy a sajtón arra is kitért a talján: ez a Fradi az Akeem ügy miatt nem a 3 héttel ezelőtti. Szép gesztus. Ilyenkor amúgy imádnivaló a talján, szeret mindenkit, előzékeny, igazi czukor. Kár, hogy vereségeinkkor úgy viselkedik sokszor, mint egy óvodás. De valahol ezzel az attitűdjével együtt kedveljük.

Mire Viktorral kiérek a sajtóról a küzdőtérre, minden kihalt, mindent szerelnek szét, a 7-8000 néző eltűnt az alkonyatban, mint a kámfor, meg is értem őket…az Omega Éjféli koncertje jár a fejemben, miközben a Kerepesin haladunk a kocsi felé, az ég sötétlilán terpeszkedik fölöttünk, a messzeségben pedig a BS, a Stadion, a Földtani Intézet csúcsai előzékeny mosollyal kísérik utunkat. Valami visszacsempésződött ma nekem abból az eddig kimaradt érzésvilágból, amiről eddig csak hallottam, valahol összehasonlíthatatlanul persze, hisz hol van a mai nézőszám és hangulat a klasszikusokhoz, de valahol meg mégis, hisz csak egy pesti derbi volt ez, a nagy ellenfél ellen, aki idén azért nem lesz bajnok, mert oda vissza megint zakózik a Kispesttől.

No ezt persze vissza is szívom, ilyenkor szokott baj lenni, ha optimistulok – de az az egy biztos, ez a szép őszi délután és este bemasírozott a nagy meccsemlékeim közé.

Fotók: Babar – 1909.hu.

A régi jó Csakblog slágerek szerint most jönne a megszokott osztkönyv/értékelés rovat, jön is, de kissé máshogy. Annyiszor leírtam már, hogy XY „szokás szerint”, „menetrend szerinti teljesítményét hozva”, „a szokott módon”, stb., hogy a copy paste-ekbe belesajdult már a mutatóujjam összes perce. Ráadásul a tegnapi este nihilisztikus bukéja sem abba az irányba tolja a pennát, hogy oldalakon keresztül értekezzünk a tulajdonképpen 1-2 mondatban leírhatókról. Bekezdtünk, meddők voltunk, kaptunk egy pöcs gólt, meddők maradtunk, kaptunk még egy pöcs gólt, oszt’ csokólom. 0:2. A következőkben így inkább generális csapatértékelés-szerűség következik, 1-2 játékosunknál bővebben elidőzve.

Hangsúlyozom: nem kipécézések következnek, csupán a szolgai kezdőcsapaton végigmenetel helyett részletesebben taglaljuk a kulcsteljesítményeket. Nothing personal…

Maga az alapfelállás és taktika nem volt egy elvetélt ötlet. A két héttel ezelőttihez hasonlóan megerősített-defenzívesített középpálya, persze úgy, hogy két tag bármikor át tudjon dobódni támadásba elméleti síkon abszolút üdvözlendő. A Mező a Kaposvárhoz hasonlóan gyenge alakulat ugyan, de mi most még alakulóban vagyunk, így a fene nagy pressinget majd tavasszal várjuk, most elég egy biztos győzelem, annak meg a biztos középső csapatrész a kulcsa! No és Somogyországban láttuk: ha időben jönnek a gólok, bármi is lehet. Szóval védekezősített középső részleg. Múltkor Nagy Geri és Godoy, most Nagy Geri és… és Diarra. Itt volt az első potenciális hibapont. A jó Drissa egy éve elvileg kezdőembernek jött, ebből lett egy hol játszó, hol nem játszó csere, amolyan Zsivány II, csak kevesebb játéklehetőséggel. Igazából erre oké is, a 60. percben beálló stabilizáló emberként, hisz keveset hibázik, látjuk is létjogosultságát a kerettagságának. Az arc valahol támadóbb jellegű, mint Mufi vagy Akassou voltak, tehát nem az echte szűrő, és a skilljei (tud gyors lenni, néha cselezni, és elméletileg jól lő messziről) arra predesztinálnák, hogy előre fele használhassuk, Svájcban állítólag irányítószerűség is volt ő (tudom hogy ez a klasszik poszt már nem létezik, de máshogy nem tudom körülírni a central attacker midfielder-t, vagy mi a szösz. Csak egy a gond. A jó Drissa vagy nem hozza ki azt, ami benne van, és az baj, vagy ennyi van benne, és az még nagyobb baj, de szürkébb ő, mint a legszürkébb Zováth a ’99 tavaszi csapatunkban. Tegnap a Zsóry ellen pont egy (nincsenek nagy vágyaim, legalább) Godoy szerű, előreindításokat, és előrepasszjátékot bevállaló agy-szerűség kellett volna a középső sorban, és ez kínosan hiányzott. Mert Diarra ment végig becsülettel, hozta is a szokásos 10/5,5-ös átlagát, de ennyi, noha itt most 7-es vagy 8-as  kalkulus kellett volna. Tévedés ne essék: itt nem Diarrán kell elverni a port. Inkább azon, aki a keretet összerakta felelőssége teljes tudatában, azt mondva, ez így remek lesz!

Nagy Gerit emelném még ki e sorból, Kaposvár után ismét remekül játszott, megtalálható volt a lasztikkal és sokat vállalt, és amiért mindig sírok, hogy menjen előre bátran, azt is megtette. De hát egyedül ő még kevés a megváltáshoz.

Főleg, ha a kulcsposztokon, a gerincben jönnek a hibák. Gerinc… már ha van még nekünk olyan. Kemenes Szabi tegnapi bakija sajnos döntő volt. Nehéz ezt írni nekem, mert Szabi azon kevés játékos közé tartozik, aki a mai sanyarú korban is méteres léptekkel halad a (legalább kis helyiérdekű) klubikonná válás felé. Ritka az olyan arc, mint ő, a szimpatikus, értelmes focista, aki nem csak beszélni tud értelmesen, de tartalma is van a mondanivalójának, kommunikál, na. Viszonya a szurkolókhoz és a klubhoz mintaszerű, már-már azt várja az ember, hogy mikor derül ki valami illúziórombolás e téren, mert ilyen idilli helyzet manapság nincs is… Persze mit ér a szimpatik jellem, a kiváló nyilatkozatok és őszinte gesztusok, a showman-i mivolt, ha valaki gyenge focista vagy szürke kisegér a pályán. Nos, Szabi elmúlt három éve pont azt mutatta: ő nem csak kedvelhető arc, de kiváló játékos is. Meccsek tucatját húztuk be miatta, nevelőegyesülete ellen rendre extázisban védett, Supka és Rossi alatt is volt, hogy egyedül hozott meccseket a gólvonal előtt ugrálva. Idén tavasszal ihletett formáját Fortuna is honorálta, tizi-védésekkel jutalmazva a vagány hálóőrt. Aztán jött az idei szezon, és mintha Szabi bealudt volna a rajtnál. A mai meccsig ugyan nem voltak szemet szúró, katasztrofális hibái, de a Celik meccs elején sztoikus nyugalommal beragadva végignézett gól, Kecsón vagy Pápán az elmaradt kijövetelek eredményeként benyalt gombócok, valahogy kezdett ez kulminálódni. És akkor most egy ilyen hiba. Én még mindig azt mondom: nincs vész. Csak föl kéne ébredni. Vagy tisztázni a háttérben azt, ami miatt ez a formahanyatlás látszik. Ha véletlen olvassa ezt, csak annyit üzenek Szabinak: mi szurkolók sokan, de én különösen ragaszkodunk a kedvenceinkhez. Az elmúlt 15 év kapusvándorlása után szeretnénk egy 6-7 évet, amikor állandóság van, ráadásul egy ilyen remek arc képében manifesztálódva. Úgyhogy drukkolunk a fonal megtalálásárt Szabi, és a türelem is megvan. De kell az a fonál.

Aki még kiemelésre érdemes tegnap, az Ignjatovics. Szerb barátunk Kemeneshez hasonló megfáradást mutatott a szezonelőn, de azóta a tavalyi backbone-ból ő az, aki egyedül visszatalált a helyes útra. Újpest, Paks, Kaposvár, és most Tállaiék ellen is tanárian tolta hátul, az személyes pechje, hogy egy rosszabb labdába érése után Harsányihoz pattan a labda és abból kapjuk a másodikat. De Alex felkapta az előbb emlegetett fonalat, ő már tavalyi énjénél jár és ez kell is, nagyon kell, mert Tandia meg kikopni látszik mellőle, miért, kérdeznénk, de a klubkommunikáció tesz ránk magasról, kitiltás-indoklás az jön fél órán belül a verdikthez képest, de a kerettel hogy mi van, végül is mit érdekli az a szerencsétlen szurkolókat, jönnek úgyis, majd elmondjuk fél év múlva hogy Tandia, ja hát ő eligazolt mert magatartás gondok voltak, ja, hogy erről nem szóltunk, majd rendezzük a klubkommunikációt az illetékesekkel. Szóval Ignja egyedül marad, vagy Lovresz vagy a még zsákbamacska Kovács János lehet a párja idén, mert Botit tegyük vissza szélre, Mister.

Rossira még egy szó. Elgurult megint a nyugtató a sajtón, ez várható volt, már a meccs alatt legyintgetett a lelátó felé a csizmaországbeli különítmény megtalálása okán. Erről már írtam az előző posztban, érthető a szurkolói keserv, de érthető Rossi reakciója is, ráadásul ne is vegyük őt véresen komolyan, hisz vesztes meccseket követően majdnem mindig bezizül a tar mester, győzelemkor meg általában kenyérre lehet kenni, máskor meg pont inverzen viselkedik. Őrült olasz, na.  Nem örülnék ha távozna, mert az idei helyzet kísértetiesen emlékeztet a Morales-időszak végi állapotokra: elment a kapitány, itt hagyva az általa gründolt, az ő arcára igazított keretet, és ilyenkor nehéz mondjuk egy hazai edzőnek gyorsan tüzet oltani, kezdeni valamit a helyzettel, amire jó esetben rámegy az egész idény.. Hazai edző… Supkán kívül bevált valaki az elmúlt években? Nem. Hagyjuk is ezt a vonalat. Külföldi edző? Hatalmas zsákbamacska. Rossival óriási szerencsénk volt, hisz minden tapasztalatlansága és néha ordító bakijai ellenére alapvetően egy jó szellemiségű közösséget is építeni képes, nem egy esetben jól taktikázó fiatal trénerről van szó, akivel működik a dolog, aki úgy fest, Supi mellett egyedül tud úgy együtt dolgozni az Öreggel, hogy néha még értelmes igazolásra is futja, szóval szükségünk van rá, úgyhogy ő meg higgadjon le és ne Hemy úrhoz küldözgesse a szurkolókat, hanem kicsit álljon jobban a sarkára, amikor Testardi-féleségekkel akarják kiszúrni a szemét. Vagy a kis Mancióval, aki külön sztori. A fatert én anno nagyon csíptem, a Sampból is ő volt a kedvenc inkább, egészen addig, míg Vialli a számomra „mindenidők” Juvéjába át nem jött, a Fehér Toll, és Roby Baggio, majd Del Piero mellé. Szóval Roberto Mancini császár volt. Ehhez képest az alma nemhogy messze esett a fától, de egy DNS vizsgálatot is megjátszanék Mancini Senior helyében. A gyerek tegnap csak a szünetbeli melegítésen tűnt fel, melynek 10 percéből 8-at ismét zoknija basztatásával töltött, hát igaza van végül is, megfelelő magasságig érjen az a sportszár, Lipcsei Peti óta ilyen harisnyamegoldást úgyse láttunk. Szóval ilyen téren érthető a közönség cívódása, és Rossi mester, minden tiszteletünk, de ilyenkor nem hörögni kell, hanem nem hagyni támadási felületet. Amúgy hajrá, ahogy az előbb is írtam!

Ennyit mára, innen a Wekerle-napok zsivajától zúgó telepről, annak is egy parkjából ahol az őszi napsugár legalább picit enyhíti a tegnapi rossz emlékek súlyát. Bízzunk a jövő heti jobb folytatásban!

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Legalább az eső elállt estére… ennyi.

Ennél azért valamivel többre számoltunk, mint amit végül is kaptunk tegnap – úgy összességében. Mert egyes alkotóelemeit tekintve minden tegnapi történésnek megvan a maga magyarázata, nem is éppenséggel valami ördöngős dolog – de ezek ez egyenként érhető és logikus negatívumok együtt egy olyan konstellációban alkottak negatív szinergiát, hogy szerzőnk is csak ilyen idegen szavak sorjázásával próbálja valahogy eladhatóvá tenni a szombat estét.

Tudjuk, tudtuk hogy a tavalyi bronz jó eséllyel egyszeri csoda, hogy az idei, elviekben már a fiatalok húzóerején alapuló keret a csikócsapatok összes gyermekbetegségét hordozni fogja magában: a hullámzó teljesítményt, a gyakori formaingadozásokat, a „nincs két ugyanazon tónusban lenyomott egymást követő meccsünk” jelenséget, a lelátói, szinuszgörbéket idéző hangulathullámzásokat. Mert akárhogy magyarázzuk magunknak az alaptézist, a korzó az korzó marad, és miután Kaposvárott rommádícsértük a srácokat, tegnap este egy gyengébb meccs elég volt a soron következő dehonesztáláshoz. Még ha ennek jelentős részét a tényleg év eleje óta halovány olaszok is kapták, és ha valahol érthető is a lelátói elkeseredés, hisz itt mindenki a klubért aggódik, csak épp nem úgy fejezi ki, ahogy azt várná… mondjuk Rossi. Aki posszant a sajtón, úgy üvöltve a „ha a szurkolóknak baja van az olaszokkal és az olasz edzővel aki beteszi őket, menjenek Mr Hemingwayhez, oké, én lemondok, elmegyek, van ajánlatom máshonnan, más országból„, hogy én inkább elhúzódtam egy méternyit, nehogy engem is tarkón somjon a hadonászó talján. Szóval neki is igaza van, ők mindent megtesznek, a lelátónak is igaza van, ők nem rakás szerencsétlenségeket akarnak nézni Kispest-mezben, ugyanaz a helyzet, mint a tegnapi beharangban: mindenkinek igaza van, senkinek sincs igaza. A szurkoló azért van, hogy szurkoljon ÉS kritizáljon, az edző azért van hogy csöndben dolgozzon a vörös fekete színekért, viszont anyatigrisként védje is a játékosait. Alapesetben nem is kellene ez ügynek akkora feneket keríteni, Rossi úgyis lehiggad hétfő reggelenként, és egy következő győzelmünk után megint nagypapájáról regél, aki miatt Honvéd edző lett és az oly mértékű szurkolói szeretetről, amit még sose kapott másutt. Alapesetben – de a mostani hetek nem annyira „alapeset”.

Mert nem tudunk semmit. Pár hete úgy festett, kiegyenesedik a keret: Tandia befogva, Dél hosszabbít, jön 2 új, ígéretes pedigréjű légiós. Tandi Pakson beáll, minőségi változás a védelemben. Dél is felveszi a kesztyűt. Na. Erre ma ott tartunk, hogy Tandia a fácsén búcsúzgat Pandúr szertárostól („sose felejtelek el”), Dél Pakson („rosszul éreztem magam Kispesten”) a Kaposvárott remekül bekezdő Godoy hova lett a válogatott meccsei után, ki tudja, Daud sérült, persze. És megkoronázva a történéseket, persze menetrend szerint érkezik a Boss-Ultras csörte újabb felvonása, nyilván, most már hangulat se legyen a stadionban, ez biztos segít.

És akkor megint jön egy ilyen borzalmasan gyenge ellenfél, mint volt a Kecsó, aki a rajt óta szopóágon van, vagy a Pápa, ahol egyre múlik Tóth Bálint mágikus klottgatyájának hatása, szóval a ‘kövesd, és az utóbbi évek fájdalmasabb hazai forgatókönyv-változata: egykapuzunk, de meddőn, beh’ kár, majd egy észveszejtő hiba (Szabi, bakker, ideje lenne felébredni idén), a második félidőben ugyanez, küzdünk, majd talál egy gólt a Tállai-team, és vége, nincs a padon húzóember, mit a padon, a kezdőben sem, hiába játszott tegnap kiválóan Nagy Geri, ha Vécsei a kaposvári álommeccse után most csak fogcsikorgatva küzd szegény, de nem megy neki, Vernes tompa, inkább csak az ellenoldali lábakra csúszik rá, neki se megy pedig nagyon kéne a Ricsi-fikcsi… Ignja ugyan császár hátul nagyrészt, de Kemenes megint az álommanóval randevúzott… és ez erre elég, sajnos, a semmiből  nyer semmi taktikával a Mezőkövesd, Véber Gyuri megdicsőül, és meg van sértve mikor Rossi azt mondja, az első félidőben felbillent a pálya. Pedig de. És ezzel mit sem érünk.

A beharangban búfelejtő Kispestet kértem – kövesdi kokit kaptam. A meccs végére az idő is tejesen lehűlt, társaságunk egyik tagja jelzi is, még 2-3 hét és a nézhetetlen játék mellé megkapjuk a szétfagyós időjárást is az elgémberedett lábujjakkal, lila kézfejekkel, mit ne mondjak, várjuk. Valahogy varázsütésre megint 2009 lett ismét, Pölős, Sisás nemtudjukmerretartunk feeling a lelátón, ahol a csúcspont sajnos nem egy Hidi dugó vagy Vernes csel, Vécsei álomassziszt vagy egy kedvelt légiósunk remeklése, hanem az, amikor szünetben egy bekapcsolt mikrofonból Maros szpíker elhaló hangja jelentkezik be az éterben „Kálmán szóljatok az oroszlánnak, jöjjön már fől…„, vagy a találkozó eleji mintapárbeszéd, a bemelegítés során szóló Hendrix – All along the Watchtower” alatt, mikor Faterom beközölte, hogy ez a kedvenc száma Jimmytől, mire Hanta rögvest kontrázott, hogy neki meg a „Nézz le rám, Istenem„. Ezek egy győztes meccsen, egy jó éránkban megkoronázzák a hétvégét, de így, hogy a legsivárabb szakaszainkat idézően ezek jelentik a fénypontot, kissé sovány.

Reméljük a hullámzás olyan téren folytatódik, hogy Miskolcon ismét a jobbik arcunkat mutatjuk. Különben az esős tájképeket defalultból linkelhetem az összes idei beharangozónk elé…

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Lehetett akármilyen harmatos a Prukner-legénység, azért amellett ne menjünk el szó nélkül, hogy most nagyot játszottunk. Nyilván a ló túlsó oldalára sem kell átesnünk, és egyből az „évtized kerete” jellegű jelzőket aggatni a csapatra, de mértéktartással fogalmazva, a biztató jelekből most nem volt kevés. Kérdés, mire lesz elég, illetve hogy jön ki ez a tartalom belőlünk a félszezonvégi flúgos futam idején, mikor az élcsapatokkal találkozunk? Jó kérdés. Addig is viszont jöjjenek a dicséretek, amikért tegnap megdolgoztak a „gyerekek”.

A kapuban Kemenes Szabinak sok dolga nem volt, talán két komolyabb kifutást ha kellett produkálnia… ami viszont kicsit aggaszt minket, az a showman-i skilleken talán már kissé túlnövő sztoikus nyugalom. Ugyan nagyot röhögtünk a kapufás-ölbe visszapattanós produkciónál – ilyen epic fejjel ezt csak Szabi tudja lereagálni, az biztos – viszont másik oldalról az, hogy sokszor el sem indul az ilyen labdákra, picit ijesztő.  Két ilyen szitu volt most is, ezeket leszámítva viszont magabiztos volt hősünk, szóval reméljük, csak én parázom túl a dolgot.

A hátsó alakzat ezúttal rendben volt, igaz, a somogyiak sem késztették életük harcára a defenzív arcainkat. Védelmünkből a Pakson már visszatérni látszó Tandia ismét hiányzott, talán Rossi még mindig érezteti vele a tüskét, vagy hét közben nem pörgött az edzéseken? Mindenesetre most a „B-védelem” is elég volt. A csöppnyi Király nagyot harcolt, rendre jó (sőt, a tanári jelző sem túlzás) szerelésekkel, rendesen kifutva magát. Ignja egyszerűen professzor hátul, pont Hanta boncolgatta, hogy alig-huszonévesen hoz rendre botis-i, szmicsói játékintelligenciát és nyugalmat. Most is. Baráth Boti nem belsővédő, de ezúttal ő sem hibázott, viszont továbbra is tartjuk: a szélen igazán hasznos ő, és most, hogy van Ignja, Tandi, Kovács, Lovrics, kisBobi, talán nem az értelmes szélsőhátvédet kellene bent pazarolni, mikor azokból meg hiány mutatkozik… Alci barátunk szokása szerint sok kis hibával játszott, az ellenfél minősége miatt ezek most szerencsére nem döntők, csak bosszantó nüanszok maradtak, de a Damoklészkard ott lebeg a teljesítménye felett… A hajrára ebbe a szekcióba beálló Csábi Misu számomra biztatóan mutatkozott be, bátor szerepválallásokkal és elfutásokkal, a végére kicsit beüléssel, amolyan tipikus akadémiker kezdéssel, amiből recens tapasztalataink szerint nem kevés jó szokott kisülni. Hajrá, Misu! A sérült Botit váltó Lovrics a kispadról beszállva némi mozgáskoordinációban manifesztálódó bizonytalanságot leszámítva hozta a szokott Lovrics küzdést, ráadásul fejelt is egy gólt, úgyhogy az ő vállát is lehet lapogatni. Az ilyen légiósainkat mindig is csipáztuk, nincs ez másként a horvát cárral sem.

Középpályánk elsőre meglepő módon most három védekezőbb jellegű kollegával állt fel, még nagyobb meglepetésünkre pedig az elmúlt év legjobb játékát hozta le. Hidit évek óta sikk szidni, és most is volt egy-két hajmeresztő megmozdulása de egyik sem döntő helyzetben, viszont sok-sok labdaszerzés, jó szerelések…Patrik szép lassan beért, és ez egy-két éven belül még sokaknak le fog esni. A nap meglepetése viszont egyértelműen Anibal Godoy. A panamai skac olyan természetességgel ízesült a Rossi-féle gépezetbe, hogy csak csettinthettünk a posszant somogyiak között a lelátón. Mintha 3 hónapja itt játszana… Noha védekezőközépnek törzskönyvezték, nem az Akassou/Marshal Mufi/Hidi féle „labdát szerzek, és rögvest továbbadom, jellemzően hátra” jelszót a mellkasára tetováltató változat, sokkal inkább a Benjamin/Genito/Vadócz jellegű „esze van” szűrőjátékot hozta, jól megjátszott labdákkal és youtube-videóiból már ismert pontos hosszú labdáival. Persze ne essünk hanyatt, ez még csak egy meccs volt, várjuk a folytatást is. Ha azonban az ezen a látott  nyomvonalon megy tovább, akkor ismét megdicsérhetjük az igazoló szekciónkat, és ugyanakkor feltehetjük a kérdést: miért nem lehetett már az EL-selejtezőkre is így készülni? Nagy Gergő végre teljes meccset kapott, nem is érdemtelenül (nekem eddig se volt vele bajom, de Rossi mindig cserélte őt mostanság). A kis középpályás ütközött, csípett, rúgott, harapott, persze a szabályok adta kereteken belül, és nem sok párharcot vesztett. Továbbra is egy árnyalattal támadóbb verzióban látnám szívesen, de lehet, csak idő kell neki, és Godoy mintájára ő is többet mer majd vállalni.

Csatársorunk ezúttal is vegytiszta kispesti nevelésű sor volt, és hogy a három kezdőember hinti is az első három gólunkat, hát körülbelül ezek azok a képek, amikről egy valamirevaló Honvédos álmodik. Holender érdekes meccse volt ez. Az első félidőben a kapufáját leszámítva nem játszott jól Filip: labdakezelési hibák, rossz passzok, lassú döntések jellemezték játékát, a szünetben cseréltük volna… de az edző nem a Hanta-RW duó, hanem Marco Rossi, aki valamit nagyon érez Holendernél, és ennek most a forduló gólja lett a jutalma, mondhatott bármit is a léc alatt számolatlanul szálló Puhl-sutkáktól megfáradt Nyíl a Harmadik félidőben. Rossz játék és csodagól – ezzel szezon végéig kiegyezhetünk meccsenként, mondhatjuk viccesen, de Filipnél tudjuk, hogy nem ez a cél…és messze a végállomás. Vernes Ricsi a legkellemetlenebb tagja a csatárszekciónknak az ellenfél szemszögéből, küzdős, fifikás és jól cselező támadó, akinek a szeme sem áll jól. Most kevesebb vernesi trükköt, ellenben a védelmet folyamatosan stresszelő jelenlétet hozott le, büntetőgóllal koronázva meg játékát. Jó volt, de benne is még több van, nem lepne meg, ha a következő fordulók valamelyikében egy duplával jelentkezne… Vécsei pedig az ász. Nagyon él, mióta előrébb tette őt Rossi, korai gólja mestermunka volt, lövőerő, helyezés, helyzetfelismerés – semmire nem lehet szavunk. Meccs végére kicsit eltűnt, ekkor például jöhetett volna Lőrinczy váltótársként, de nem… kár. Ez az év Bálint éve lesz, már most hosszabbítanék vele 2022-ig. A cserepadról beszálló birodalmi lépegető Testardi semmi meglepővel nem állt elő, csetlett, botlott, lassan fordult és szarul helyezkedett. Nem tudom lesz-e ebből formajavulás. Gyanítom, télen sok sikert kívánunk a további pályafutásához, hacsak Rossiban nem éled fel a nacionál-szolidaritás.

Kispadunkon Mister Marco ezúttal jó kezdőt talált ki, a megerősített ütköző-középpálya, és Godoy jó indításai megteremtették a bátor összeállítású csatársornak a lehetőségeket a fickándozásra. A kötelező Testardi cserét bántuk mindössze, de hát semmi sem fenékig tejfel, így a bohócliger drukkerek élete sem… Két hete van most a tar taljánnak a további finomításokra, és ha nem jön sérülés- vagy eltiltáshullám, a tavaly őszi szintet elvárhatjuk minimumcélkitűzésként a következő hetekre. Posztzárásként ez azt hiszem elég is.

Fotó: Babar (1909foto.hu).

Védjegyes szeptemberi vasárnap, megkapó kulisszák, sok kispesti gól, emlékezetes produkciók – így foglalhatjuk össze idei második kaposvári vendégjátékunk históriáját. A hajtás után költői képekkel tarkított őszi sanzon a somogyi túráról.

Szeretem az őszt. Tudom, írtam ezt már egy évekkel korábbi posztban, de sebaj, most ismétlek – mert ez egy kedves téma. Szóval az ősz erősen kedvelt évszak, mióta már „csak” dolgozom, és nem a sulikezdés, és ezzel együtt a munka melletti pluszteher beindulása fűződik hozzá, mint ahogy tette azt a korai munkáséveimben. Azóta viszont az ősz a legjobb kirándulások, túrák, Wekerle-napok, borfesztiválok, kerti munkák ideje, és ez jó. És ami még jobb: a nyári bágyadt forróságban, idényeleji formában, szinte még tét nélkül („messze a vége!”) átporoszkált első fordulók után a hűvösebb őszi szellők elhozzák az izgalmasabb meccseket is a Bohócban. Nem, nem feltétlen színvonalban, de legalább izgalomfaktorban. Meg abban, hogy mi, drukkerek is most már tényleg elhisszük, hogy ez az új szezon, nem az előző bajnokság valami bónusztrekkje, hanem egy önálló entitás, de tényleg, és az utóbbi Honvéd-évek sajátos fícsörjeként eddigre beesnek az utolsó igazolások is, és valahogy ilyenkor lesz igazi a keret, élesednek be a játékosok és lesznek jobbak a vidéki túráink is. Hát ilyen reményekkel indultunk el Kaposvárra.

Legalábbis én, mert Hanta hívott délelőtt, hogy persze jön, de kicsit kedv-válságban van, nem kívánja annyira a vidéki túrákat, mi van, ilyen nem létezik, Hanta-válság, ami sosincs elvileg, de most már ő is, én néha megfáradok, az okés, de Hanta, hát ez mégis hogy? Persze lefele menet már nyoma sincs a fásultságnak, szóval lehet, hogy Hanta is most kapcsolt át őszi üzemmódba, ahogy én is, és még az örök pesszimista Fater is „ha most nem győzünk, akkor soha” jellegű monológokat prezentál a hátsó ülésről, kicsit a nap is szebben süt, ahogy begurulunk Kaposvárra, túl a szórvány záporokon, amik a Balatonnál szórták meg autónkat. A város hangulata igazi, kopott fényű, vidám szeptemberi, a bezárt boltok rácsain és cégérein ledéren csillog és csorog a napfény, a vasárnap délutáni sziesztáját töltő utcák csöndesek, és a platánok lombja méltóságteljes árkádot von föléjük, itt még Hrabal is szívesen sétálgatna… És ugyanakkor zizeg a város: évnyitók városszerte, fekete pantallók és ünneplő cipők és szemrevaló gimnazista és egyetemi czukkinák sorjáznak a járdákon, mindegyik vidám, mindegyik pezseg az évkezdés előtt, mint ahogy a Bohóctól is várjuk a legalább enyhe pezsgést, pláne a Kispestünktől. De hát Kaposvár, sose könnyű, itt kiszámíthatatlan minden, hol ikszelünk, hol kikapunk, nagy néha nyerünk – reméljük a futball Fortuna asszonya nem ítéli elégnek erre az évre tavaszi támogatását és most is rásegít a vendégszereplésre…

A rövid kis másfél órás városnézés (ilyet is régen csináltunk, és határozottan jól esett picit kilépni a Kispest-random vidéki stadion-Kispest szigorú végpontokhoz rögzített utak sémájából, és hát Fater nagyon rápörgött az idegenvezetésre, hisz nyomdászváros a somogyi megyeszékhely félig-meddig, ő pedig tradicionál wekerlei nyomdászfamília tagjaként -elvégre minden ős-wekerlei vagy postás, vagy nyomdász, vagy tisztviselő volt, ez már csak így ment- sok szakmai úton vett itt részt) irány a Gödör és a meccs – ami pedig megkoronázta ezt a koraőszi remek napot. Erősen kezdünk, előbb Hidi ad  álompasszt Holendernek, kár, hogy Filip melléfejeli, kár, hogy les. Nem sokkal ezután Vécsei csap le egy rossz felszabadításra, kezd befele húzni, kínálja magát a bal alsó, ahol ülök, onnan egyenesen feltárja magát Bálintnak, aki remekül lő, Ranilovics olyan ranilovicsosan (=nem rosszul de sose elég jól) eldől, de el nem érheti! Felugrunk a lelátón, a helyi erők sem bánják, elég kereszt nekik idén a saját csapatuk, és innentől elindul a két évvel ezelőtti, zalaegerszegi kalandunk reload-ja, saját csapatukat szidó hazaiakkal, és szép komótosan hengerlő Honvéddal. Mert az első félidőben ugyan „csak” egy Holender sistergős kapufára futja és annak megállapítására, hogy Anibál Godoy bizony nem lesz rossz, a második 45 percben előbb egy buta tizi, Vernes nem helyezi tökéletesen, de elég erős szerencsére a löket, Ranilovics is későn indul… Ricsinek is kijárt a gól ismét, jól játszott… aztán az általunk virtuálisan már lecserélt, az első félidőben a fonalat a kapufa ellenére nem találó Filip is varázsol, megmutatva, hogy nemcsak Kiskokó és Radó van az NB1-ben, ezért a szólóért érdemes volt leutazni Somogyországba, Fater már állva tapsol, majd a szögletünknél berendeli az újabb gólt: „Ricsi a Lovresznek íveld a hosszúra, fejre…!„, és Ricsi a Lovresznek íveli a hosszúra, fejre, benn is a fejes a hálóban, idősb Babar úr is küldi a maksziriszpekteket Ivánnak „így visszatérni betegcsiből, nem semmi” (a fura szó a mondatban jó eséllyel a maródiságra utal, a szerk.). Fieszta, minden szép, minden jó, még Lőrinczyt kérnénk, hogy teljes legyen az öröm, ehelyett Testardit kapjuk, „a kosaras gyerek” ahogy Öcsém hívja, és tényleg, mint általános hatodikban a Dani, az egyetlen arc aki utált focizni, csak a kosár, azon állt így a gatya és ő mozgott így. De most ezt se bánjuk (illetve dehogynem, de majd máskor sírunk).

Meccs végén sztending ovésön, Rossi is kiint felénk vidáman, mi pedig memorizáljuk a ruhadarabjainkat, hisz győztes szetten ne változtass… sajtón Rossi most úriemberkedik, hisz jó a kedv, rommá dicséri a hazaiakat és Prukit, nem sokan fognak itt 3 pontot így elvinni, összegez, szerintünk viszont nagy a baj a Kapos partján… Hanta  például eddigi leggyengébb látott Kaposvárjának aposztrofálta a zöldeket a meccs vége fele, és ezt nem a találkozó előtt lehúzott bőcsi sörszégyen Rákóczi utóízei mondatják vele, sokkal inkább a látvány. Prukner tanárnak itt lesz dolga bőven, ha még kap türelmet. Dolga lesz persze Rossinak is, két hetünk van tovább csiszolni a most már végleges formát öltő keretet, egy biztatóan indító Godoy-jal, egy még számunkra sötét ló Dauddal, és úgy anblokk mindenkivel. Annyi viszont biztos: bármíly gyenge is volt a Kaposvár ezen a vasárnap estén, önbizalmunknak biztos nem ártott a siker, és szurkolói elemeink is rácsatlakoztak a rég keresett töltőre. Így amikor némi autóműszaki gondok adódtak hazafele a koromsötét somogyi éjszakában, idegeskedés helyett inkább a meglepően tiszta égen kirajzolódó Tejutat csodáltuk és Holender szólóját idéztük vissza, miközben az ősz beköszöntött, és az Élet minden terét beborító természeténél fogva a Bohóciligára is rátette vörös platánlevéllel díszített névjegyét – ezúttal egy emlékezetes vasárnapot szerezve nekünk.

Fotók: Babar (1909foto.hu) és cqn.pflag.eu