Szomorúan indultam hazafelé. Egy ideig még ücsörögtem a kiürülő lelátón, nem is tudom, bambultam valahová, ezeknek az ünneplését se figyeltem, gondolom, valami volt azért a távolban.
A Liget felé sétálva, át az aluljárón, a négyszázadik állítsukmegabevándorlást plakát mellett elhaladva, sörözgető kispestiek, van minek örülni. A NER bajnokságában még egy utolsót lehelt egy outsider: majdnem megvolt a kupadöntő. Olyan ez az egész, mintha valaki valós pénzzel és valós emberekkel fifázna a magyar futballban, és először vette volna észre a multiplayer menüpontot, ahol rögtön ott talált minket, és nem, az istennek se tudott mit kezdeni velünk. Hagyta inkább a multit, keresett egy csalást az interneten – és bedarált minket is. Ha nem lehet megtörni, akkor a képünkre kell formálni.
Mindegy – mondtam magamnak, felesleges ezredszer is belemenni, mi is része lettünk, ez a kupadöntő ugyan még a múlt volt, valóban, hagyjuk, naponta leírhatnánk, felesleges. Majd lesz másik téma.
„Ez Kispest” bővebben