Tartozom egy vallomással

Na, jó, most már meccshangulatom van.

Szombat a reggel, túl vagyok két kávén, a turistaház udvarán már megtekintettem a félbevágott disznót (nem, nem a sajtóst, hanem az esti hurka alapanyagát), lassan minden kezd a helyére kerülni.

Tizenketten jöttünk le Gántra, ketten ebből kora hajnalban (pestiesen nyolc körül, errefelé az már bőven a nap része), a többiek éppen túráznak a marsbéli tájra hasonlító egykori bauxitbányához, miközben én a kocsmában ülök és ezt írogatom.

Francnak sincs kedve kutyagolni, túl városi vagyok én már ehhez. Mégsem a szépemlékű Stadlerral játszunk ma, hogy a civilizáció-stadion viszonylaton sarat kelljen dagasztani úgy, ahogy azt csak a Sátántangóban tud a két demizsonos. Szerencsére Tarr Bélából csak egy van, bár érte pont kár, hogy nem vállal szerepet a magyar fociban. Hirtelen más dimenziói tárulnának fel az unalomnak.

Csináltunk szelfiket is magunkról, ilyen az ha társaság vagy. Délután majd a kisbabar vagy lovi fog, de akkor majd ott állunk talpig Puskásban.

Amúgy mondtam már, hogy szintén liptáktelepi gyereknek tartom magam? (szinte biztos, hogy igen, legalább sokszor) Öcsi is az volt.

A Lipták tőle függetlenül is egy varázslatos hely. (Szeretem Gántot, de most hogy belegondolok, még a 20. században kezdtünk el ide járni, hol volt még internet, wifi, plurális mobiltelefon, tablet, amin most pötyögök a kocsma-étteremben. Dohányozni viszont mindenhol lehetett, és a Gránas turistaház is alig változott.) (Elkalandoztam, de jogosan, valami egészen szentimentális pillanatom volt.)

Szóval a Lipták egy varázslatos hely. Vagyis a nyolcvanas-kilencvenes években biztosan az volt. Még működött a Margó és a Marx/Darányi sarkán a Fórum mozi, ami valahogy ottragadt egy jobb korból. Marika néni mérte a fagyit, hatalmas volt a sóskifli az OTP-ház alatti közértben, az utcában csomó szinte egykorú srác és lány (Ratkó-unokák).  A Traktorra jártunk focizni, a Bozsikba meccsre, az új OTP mögötti ház parkolójába biciklizni, ha formaegyeset akartunk jászani, és épített velodrómra vágytunk, pedig még a szót sem ismertük. A Sarok presszóban Terminator kettős játékgép, lehetett valami uzi-félével acélemberekre vadászni. Kert, diófa, fára mászás, kisebb balesetek, a kellő piszok mindig ráragadt a gyerekre.

Fájt elköltöznöm. Szinte olyan volt ott az élet, mint majd a miniszterelnök úrnak lesz, ha elkészül a stadionja. A Bozsik szinte nekünk is a kert végében volt, és bár sem dédi, sem nagyfater nem játszotta a vannabí földesurat, nagy tisztességnek örvendtek a környéken. Ahogy mindenki, mert az még egy ilyen világ volt.

Parabolát nem mi vettünk, hanem mi és a szomszédok. Szétosztottuk, mindenkinek volt. A telefon sokáig csak hozzánk volt behúzva (ismertünk valami fejest a Postánál), ha valaki átjött használni, maradt beszélgetni. A lecsó is kalákába készült. Ki a paradicsomot, ki a sparheltet, ki a szalonnát tette hozzá, a közösség élménye volt a meghatározó.

Itt az ember fia csak honvédos lehetett, aztán valahogy beleért a kispestiségbe. Már középiskolás voltam, Budára jártam át, amikor először találkoztam újpestessel. Egy-egy fradista volt csak, mert a lakosság változik, de nem jellemző.

Ha volt időnk, és nem volt mást csinálni, vagy csak úgy, akkor irány a Bozsik. Útközben esetleg volt foci a Traktoron, akkor leragadtunk, ha pedig nem, akkor néztünk fakót, edzést, kétkapust, mindent.

A Honvéd is egy közössége volt a környéknek. A Hofferesek, a Liptákosok is egy tömegben jártak meccsre. Elindult a legtávolabbi, sétált a stadion felé, majd egyre többen lett. Így ment ez.

Ma ki a honvédos? Fogalmam sincs. Wekerlésekkel járok ki mostanában, náluk még érezni ebből a fílingből valamit. (Iszonyat irigylem őket, és talán lassan bevallhatom, egy kicsit szertek is lubickolni benne. Mint egy suttyomban, a fia készletével legózó apuka.)

Ez van.

Itt ülök a gánti kocsmában, a kirendelt kávém már rég elhűlt, a többiek túráznak, a disznó lassan feldolgozva, és csak pötyögök a tableton. Van valami gyónásszaga. Néha jó megvallani magunknak is az egészet, hogy még mindig miért, és mitől tart ki az ereje.

Nekem a gyerekkorom, a családom történte valószínűleg az a háttérbeli tartalom, amit ha keresni kellene, remélem megtalálnék.

A Kispest az állandóság. Tényleg az van, hogy játékosok, címerek, tulajok, címek, kupák, basszameg egyenesen rendszerek és játékrendszerek jönnek-mennek, de valami sosem változik: az a kibaszott kötődés, ami köré az életünket is szervezzük.

Egy ethoszhoz, egy általunk elképzelt ethoszhoz ragaszkodunk.

És ez jó.

Most tizenegy körül lehet, fél háromkor indulunk be Fehérvárra. Ülök egyedül, meccshangulatom van, próbálom megragadni a kispestességemet.

A Felcsúttal fogunk játszani, aki az egészből pont azt akarja ellopni, ami állandó, ami ugyanúgy esszencia, ahogy én, az én érzéseim, amitől én az vagyok, aki.

Csoda, hogy mindennél jobban gyűlölöm őket?

Köszönöm, hogy elmondhattam.

aki jön, azzal találkozunk, én ha valahol, akkor itt ott leszek