Három pontra mennénk a tomboló tavaszban…

wektavasz…amihez persze a Diósgyőrnek is lesz egy-két szava, szóval nem ilyen egyszerű a helyzet, mint ahogy azt a posztcím sugallja. A mai találkozóval végérvényesen belépünk az idei idény hosszú hajrájába, mind a meccsszámot tekintve (8 meccs van hátra, kvázi az utolsó negyed jön), mind pedig a sajátos belső szakaszolásunkat nézve (a Diókkal kezdődik a közvetlen vetélytársak és a dobogósok elleni flúgos futam), ideje tehát nagy levegőt vennünk, a koncentrációs fokozatunkat maximumra járatni, és leszegett fejjel, de tiszta aggyal elindulni a csatákba. Kissé patetikusan fogalmazok, elismerem, de a tavasz meg a tét ilyen hatással van rám.

Megszokhattátok, hogy beharangozóink nagyjából két sémát követnek. Vagy szigorú tényadatokkal és statisztikákkal (esetleg patent rw-i meccsemlékekkel az adott ellenfélről) tarkítjuk a posztot, és lehetséges összeállításunkról elmélkedünk; vagy a szubjektum területére tévedve gyerekkori hanta-memoárok sorjáznak a cikkben a Hunyadi mozi melletti parkolótól kezdve az Ámor presszó megidézéséig, esetleg rw-nél szakad ki az életérzés-zsák, és ír mindenről, ami az eszébe jut. Ez utóbbi verzió az utóbbi szerzőnél tavasszal különösen esélyes, révén úgy vonzódik az említett posztíró ezen évszakhoz, mint Verebes Mágus a nyugati autómárkákhoz és a márkátlan sapkacsodákhoz. Most is ez a helyzet, a héten teljes erővel dübörgött a tavasz Kispesten is, és Wekerle ilyenkor felveszi a legszebb arcát az évben, minden kertben kirobbannak a gyümölcsfák virág-gánátjai, az utcasarkokon a díszmandulafák rozsdavörös levelei közt a rózsaszín sziromrengeteg, az aranyeső és japánbirs bokrok színkavalkádja válik a telep természetes lampionsorává a szélesebb utcák árokpartjain, míg a kisebb közök megelégszenek a kertekből kikandikáló tulipánseregekkel. Egyszerűen elképesztő a hangulat ilyenkor itt, az ember belepezsdül.

És hát nálam bizony a Wekerle-Kispest-KISPEST (=Honvéd) fogalomhármas, azaz a lakhelyemül szolgáló ódon munkástelep, maga a dél-pesti kerület és annak koronaékszere, a vörös-fekete klub elválaszthatatlan triászként adják az önazonosságot jelentő belső tudati alapot, így ha Wekerlén robban a kedvenc évszak, akkor jókedv robban bennem is, és rögvest kapcsolódik mindez a Honvédhoz, és ahogy hétköznaponként estfele tartok haza a fűszeres virágillat-áradatban a telep utcáin, rögvest régi tavaszi emlékek ugranak be, és szinte csak KHFC-emlékek.

Így például 1998-ról, a már blogunkon is sokszor megénekelt Bárányosos dekázásról, a Határ utat elözönlő DVTK szurkerekről, Calin emeléséről és a február végi időpont ellenére hamisíthatatlan tavaszról. Ugyanazon idény áprilisáról, amikor a DVSC elleni hazai 5:0-t követően sétáltam haza az Adyn. Már elég régóta autóval járunk ki meccsre, mégsem tudom kitörölni azokat a hazasétákat, amik győzelem esetén 5 percnek sem tűntek, főleg tavasszal (még a másnapi matekdolgozatot is felejteni tudtam). Szóval rengeteg tavaszi élmény és szinte mindegyik csak Honvédhoz köthető, ezért van az, hogy bár az utóbbi szezonjainkban (kivéve a tavalyi Rossi-s évet) rendre az őszeink a jobbak, tavaszra esünk össze vagy adjuk el az ősszel összekapart pontelőnyöket, régen, a “boldog” korakilencvenesekben és a kevéssé boldog későkilencvenesekben mindig is a tavasz volt az “igazi” félszezon. 1995-ig általában akkor mentünk rá a bajnoki címre az őszi felvezetés után; 1995-öt követően pedig őszönként kieső pozícióba csúsztunk, hogy tavasszal őrült hajrákkal megmeneküljünk. (Direkt sarkítok, ne szóljatok rám – de a lényeg azért át kell jöjjön).

Így már talán értitek. A tavasz az tavasz, a legszebb szakasz az évben, és régebben nem csak a fejemben, de a valóságban is ezzel harmonizált a Honvéd életciklusa. Most is telve tehát az ember reménykedéssel és várná a pozitív fordulatokat, és a tavalyi évben ez az igazán kegyetlen, hogy a bronz-csodával megint elhiteti velünk a focisors, hogy ez a mi igazi helyünk, hogy a korakilencvenesek és a ma között eltelt idő csak pauza volt, csak interregnum, és most megint helyreáll a világ rendje, és tavaszonként a zöldülő jegenyék ismét kispesti sikersorozatokra tekinthetnek le a magasból a Bozsikra pillantva. Pedig nem ilyen egyszerű a helyzet, ezt azért érezzük belül, és ha nem éreznénk, akkor adott időközönként egy-egy szőrös kövesdi vagy kecskeméti kéz a tarkónkra csap, hogy “kiscsávó, ez még nem Amerika”.

Zárásként még annyi pozitív hitfröccsöt még mindenképp ideöntenék, hogy a DVTK-t valahogy mindig verjük itthon (kivéve ha Supka van éppen 0:1-szériában és a csapat fele hercegfalviasodik, hogy egy egykori 1909.hu-s bonmot-t idézzek). Tényleg mindig. Ha tré formában vagyunk (1999), akkor is, ha szárnyalunk (2011), akkor is, ha kiesés elől menekülünk, akkor is (2010), ha a csapatunk még alig állt össze, akkor is (2012), ha összeállt, akkor meg perszehogy (1992 tavasz), ha NB1B-ben mutatkozunk be, akkor is (2004), ha a Diós szárnyal, akkor is (1998), ha a Diós katasztrofális, akkor is (1992 ősz).

Tavasz van, számmisztika, kellemes kora délutáni derbi, RW is pozitívan harangoz be, ilyenkor jönne pofára esés, mondhatná a rezignált olvasó, de ma nem jöhet. NEM JÖHET! És hogy azért szakmaiak maradjunk, búcsúzóul felkarmolok ide egy vágyott kezdőcsapatot, cserékkel, aztán hajrá, jöjjön az a délután és tartsuk a hagyományt! A tavasz meg tomboljon tovább.

Kemenes – King (Botka), Lovrics, Ignja, Baráth – Hidi, Vécsei, Nagy Gergő (Zsivány) – Bonazzoli, Daud, Lupoli (Prosser).