Szezonzáró, széles spektrummal a legrosszabb emlékek újratöltésétől a pozitív hitig

nvrgrnItt a vége. A „fuss el véle kitétel” pedig talán sose volt ennyire igaz egy szituációra, mint most. Ezzel az ősszel tényleg fussanak el a felelősök, de jó messzire, mert ilyen kiábrándító, nihilista fél szezonunk már régen volt. Illetve… nem is olyan régen… Konkrétan 2014 tavaszán, emlékszünk. Szóval, ha pillanatra elhagyjuk az idényekben gondolkozó szurkolói énünket, és egy pillanatra visszavedlünk naptári évben számoló átlagos homo sapienssé, rögvest borzasztó a kép: két, egyaránt 8-9 meccsre rúgó nyeretlenségi (és jobbára vereség-) széria egyazon évben, azaz volt egy rövid, pár győzelmes Rossi-s március, egy Simon Mikis kifutott debreceni csodaest, pár elszórt nézhetetlen Vérhód siker, és…

…és ennyi. Erősen felejtős év, igaz?

Sajnos a kozmetikázás tegnap sem sikerült. A Győr elleni beharangban győzelmet vártunk nagy sóhajok közepette, mert csak a három pont jó nekünk most már – ezt nem kaptuk meg, két védelmi hiba két győri gólt hozott, és ha Rudolf nem ennyire havasi gyopár a büntetőnél, illetve Szabival többször szemben állva, akkor még nagyobb a különbség.

Nem ment ma sem, de nem csak a góllövés, ami már megszoktuk, hogy sose megy, most azonban az elmúlt fordulók (tényleg nem bullshit, hanem többünk által is érzékelt) biztató jelei (bármennyire is gáz leírni ezt az örök magyaredző-védekező szöveget, de tényleg így volt) sem jelentkeztek, egyszerűen egy meddő küzdelmet tudott „csak” felmutatni a csapat, de el is hagyhatom az idézőjelet, mert jelen helyzetünkben és pontszűkénkben ez így csak. Egyre inkább kellenének a bravúrok. És hiába vérzik a szívem edzőnkért, és hiába tudja Csábi is, hogy ez egy kegyetlen sorsolás volt, sajnos a végelszámolásnál majd a pontokat nézik, nem a sorsolásunkat. Ha pontozásos sportág lennénk, már 10 ponttal többünk lenne. :(

Amiben bíztam a meccs előtt, az egy indiszponált Győr (ez alapvetően be is jött), ami ellen az első félidőt, de legalább annak első kétharmadát kihúzzuk kapott gól vagy önsorsrontó faxkodás nélkül. Egyik se jött be. A kapott gól (ráadásul leventegól a védekezést tekintve) meglett kábé 10 perc alatt, és az önsorsrontó faxkodások sora is hamarost érkezett, összehozott tizi, elképesztő védelmi megingások – csak szerencsénkre Rudolf az elmúlt évekbeli sztenderdjét hozta a 2008-2010 közötti vércseformája helyett. Köszönjük. Neki is, meg a vártán elszánt tekintettel és labdafogó pallosával álló Szabinak is (Apró öröm: megfigyeltétek, hogy az “újkori” Rudit rendre oboáztatja Szabi? Diósgyőr, 2012 december, Győr 2014 augusztus és most.) . Aztán a második félidőre hiába hoztuk ki a meccset labdabirtoklásban egálra, sőt, valszeg győzelemre, a Csábi érában lassan axiómává váló „Honvéd-fölény, de ez nem látszik meg az eredményben” formula ismét büntetett.

Amikor aztán a fogalmatlan Lipták vezetésével (!!!) a kegyelemdöfés-kontrát is bevitte nekünk a Győr, onnantól pedig már semmi kérdés nem maradt. Max annyi: mi jön itt a télen, és hogy maradunk benn? Karcos tavasz lesz a 2015-ös.

Pedig ez a (nálunk nyilván jóval erősebb keretű) Győr semmi olyat nem mutatott, amitől össze kellett volna csinálni a nadrágot – de mit beszélek, a csapat pont nem a nadrágot csinálta össze. Nem, megint ugyanoda tudok visszatérni, a sorozatos vereségekbe, utolsó pillanatban elúszott győzelmekbe, mérnöki pontossággal a legrosszabb lélektani pillanatokban érkező bírói hülyeségékbe belefáradt, belefásult csapat problematikájára. Arra, hogy nagyon jókor jött meg végre a téli szünet. És arra, hogy itt igen komoly pszichológiai munkára is szükség lesz a télen, elbeszélgetni az önbizalmukban megreccsentekkel, az önbizalmuk terén elszálltakkal, a fiatalok közül a bizalomra érdemesekkel, hogy ne féljenek, és lépjék át az árnyékukat. De azokkal a fiatalokkal is, akik azt hiszik, ők már szupersztárok, hogy szálljanak vissza a földre, és pusztán a nevük kitétele helyett a testüket-lelküket is tegyék ki a pályára, mert attól lesz valaki ász, ha előbb le is tesz valamit az asztalra. Nem irigylem Jocót, ez nem kis edzői vizsgafeladat lesz. De nem önmagában. A másik nagy feladatpillérrel együtt természetesen: az öltöző kitakarításával, a fölösleges elemektől, a minőségük vagy magatartásuk miatti hátráltató tényezőktől való megszabadulás formájában. Tudjátok, a híres JobOut fesztiválsorozat koncertjei következnek. Fals szájherflin kísér a Cordella Band. Elbaszott egy spagettiwestern lesz.

És ez csak az első lépés. Ugyanis ha megint selejtezünk, akkor kell csereszabatos pótlás is. Hírlik, hogy körülnézünk a kikölcsönzött értékeink között, hajrá, ennek örülnénk sokan, szurkolók. De lássuk azt is, ez nem biztos, hogy elég. Kéne egy-két-három rutinosabb arc is a lassan másfél éve hiányzó csapatgerincbe. Hogy ne Kemi egy személyben legyen ez a gerinc. Hogy ha marad Hidi és Vécse, akkor jöjjenek olyan rutinos arcok, akikhez kapcsolódva ez a két már majdnem-totális-kulcsemberünk is végleg kulcselemmé válik.

Na de hogy ez hogy lesz, arról fogalmam sincs. Évek óta ugye mi itthonról nem igazolunk, csak külföldről, onnan viszont a Pofók Direttore szállítja monopoljogon a menekültjeit, amelyek közül 10-ből 1 tényleg király, 2 hosszabb távon beválik, 7 selejt. Meg persze Chevanton, Del Piero, legközelebb gondolom Tottit hozzuk el, ja mégsem, bocs, mert inkább hosszabbít a Romával, de köszöni a kispesti érdeklődést. De akciósan érkezik helyette a Roma hatszoros U4-es válogatott reménysége, a kongói-belga kettős állampolgár Ukulele Kelbaszta, a talent programunk keretében, aki jó eséllyel 2030-ra átveheti Sunnyboy helyét a Határ úti gyrosos pultjánál!

Hogy lesz ez, srácok?

Csak ismételni tudom önmagam: nagyon pesszimista vagyok, ami még tartja bennem a lelket, az Csábi, akinek még nem tört meg végleg a hite, bár látom, őt is megnyomta ez az elmúlt 5 forduló, de még hisz, még le akarja vezényelni a téli sorrendezést, és amíg ő ilyen pozitív, addig nekünk is annak kell lenni, mert ő is úgy tud eredményes lenni, ha érzi maga mögött a lelátót. A lelátó meg mi maradtunk most pár százan, akik még kijárunk, tágabban véve pár ezren, akik még otthonról követik TV-n a csapatot és legalább az 1909-re vagy ide írogatnak, olvasgatnak, szóval valahogy így.

A rosszabb forgatókönyvbe még nem akarok belegondolni, bár a többiek a korlátnál már hülyéskedtek a jövő évi túrák változatosságának csábító erejével, hogy Kozármislenyben, Gyirmóton, vagy Kisvárdán mekkora turnékat nyomunk majd, de nem, ne menjünk Kozármislenybe. Még ne.

Ami azonban még elgondolkodtatóbb: a szünet előtt körbenéztünk a Bozsikon, és komolyan 2000-2003 között éreztem magam, a legsötétebb éveinkben. Közönség alig, a pálya a kései Komora- és a klasszikus Pini-időszakot idézően kátyús (úgy látszik, az MTK albérlettel maxra járatott használat már sok a gyepszőnyegnek), a lelátói hangulat tekintetében tort ül a nihil, kigúvadt nyaki ütőerek szidják a bírót, megint az ág által is húzott szegény ember lettünk, összeesküvés elméleteket hallgatunk és gyártunk, én 2006-07-ben azt hittem, ez az egész kispesti szürkület már sose tér vissza, most meg itt álltunk ebben a hangulatban, és ez az addigi szarkasztikus kedvemet (a szarkazmus az egyetlen védekezés a jelen nihilje ellen) egy csapásra a mélyebb típusú Honvéddepresszióim egyikébe süllyesztette.

Nem szép zárása ez a posztnak, tudom, de nem volt szép ez az ősz, és az azt megelőző tavasz sem, sajnálom, ez jön most belőlem – és ezzel nem hinném, hogy egyedül vagyok.

Jól jön a tél, írom le sokadszorra, és sok év óta először most nem bánom, hogy a következő hetek nem a korzóról, hanem az ajándékvásárlásokról, a különféle baráti-és kollegakörökkel való találkozókról, az otthoni ünnepek előtti takarításokról, a bringám letisztításáról és télre eltételéről fognak szólni, meg hétvégi túrákról, de most végre nem a Kispesttel, hanem egy hátizsákkal és a hazai erdőkben.

Kell a szünet, kell a feltöltődés tavaszra, mert nem lesz szép az sem, bár ha sikeres lesz, lesz.rom, hogy nem szép. Csak tényleg legyen sikeres.

2014… Kispest-téren ezt az évet pedig felejtsük el. Kezdődhet a téli álom!