Meccstéma: TÚRA.

Túra, aminek a vége végre nem tortúra... (1909foto.hu - babar)
Túra, aminek a vége végre nem tortúra… (1909foto.hu – babar)

TÚRA, igen így, csupa nagybetűvel. Már tegnap írtam, hogy a szombati Békéscsaba-út bizony bekerült a szűkebb Honvédemlék-elitembe, olyan útjaink mellé, mint a két évvel ezelőtti őszi kaposvári őszköszöntő, a 2011-es menetelés Debrecenje, vagy épp a tavaly őszi BKV-s hangulatkirálykodás. És igen, nem kerülhető meg, hogy jó érzés megint túrahangulatról, életérzésekről írogatni ahelyett, hogy “minek csináljuk már ezt az egész Honvédozást“, “ismét jó volt megverten hazaautózni“, stb. Ehelyett most jöhet egy igazi régisulis, az ős csakblog-időket idéző hangulattolulásos útibeszámoló.

Békéscsabára menni kellett, bár valahol egyik porcikám sem kívánta ezt a nyűgös utat. Messze van a békési megyeszékhely, nincs autópálya, a 44-es út, ha olyanja van, agyhalál, az esős időszak ugyan múlóban, de a Viharsarok ugye nómen est gólem, szóval nem sok minden vonzott. Kivéve egy dolgot – én még nem voltam Csabán (talán pont a fent leírtak miatt, illetve a lila-fehérek ritka első osztályú vendégeskedései okán). Így amikor az Újpest elleni meccset követő hazaúton ment a körkérdés, hogy ki, hogy, s mint, ráadásul Old Babar Czukk nem tud jönni, így nekem kell kocsit hozni, nemhogy az utat vállaltam be, de a vezetést is.

Pénteken igen későn szédelegtem haza egy igen hangulatos állatkerti (!) Strauss-koncert után, mikor félálomban még láttam a fácsén Ábel felhívását keringőre (ha már Strauss….): “nem indulunk korábban, hogy beleférjen egy kis városnézés“? Hát, végülis miért ne? 2013-ban a már említett kaposvári vendégeskedésünk Fater nyomdászemlékes idegenvezetésével a belvárosban elég emlékezetesre sikerült, akkor legyen a mostani út is az. Ráadásul start előtt az utolsó pillanatban egy klasszikus mátyusjanis becsúszó szereléssel még Gyuri úr is beérkezett a kocsiba ötödik vendégnek, így a csapat majd’ teljes létszámban indulhatott neki az alföldi síknak, csak az esküvőn torzuló Hanta mester hiányzott, de azt kell mondjam, a kocsitársaság által produkált dialógusok absztrakciós foka így is bőven hozta a blogfőszerk nívóját, így többször majdnem sikerült az árokba hajtás, itt és most nem részletezett adomák miatt.

Békéscsabán nemhogy meccsen, de en bloc még sosem jártam, így valamelyest bizsergetett a kíváncsiság, milyen is lehet a viharsarki centrum. Nos, nem tudom, mit vártam, meleg hógolyót tán, ahogy a mögöttem ülő Öccs kérdezné, de nagy meglepi nem ért. Igazi, klasszikus alföldi ex-mezőváros, lustán elterpeszkedő, nagy beltelkes település, hatalmas templomokkal, széles utakkal, tágas terekkel, a monarchista polgár- és módosgazda-házak között mozaikosan elszórt emlékeivel a szocreál szárba szökkenésének. Mivel én mindkét korszakot, és építészetét kultiválom hangulatilag (igen, még a vállalható szocreált is), átlagossága ellenére is élvezettel néztem a “tájat”, főleg a célállomásunkat.

Mértével már lesújt: a Malom. (panoramio.com)
Mértével már lesújt: a Malom. (panoramio.com)

A Kórház utca ugyanis egész egyszerűen egy miniatűr lenyomata volt a város építészeti szövetének. A névadó egészségügyi intézmény kocka tömbjei, és vele szemben a legtípusosabb ’70-es évekbeli sporttelep-építési hagyományokat megidéző csabai stadion a funkcionalista modernitást, az ispotály mellett büszkén magasodó, méretei alapján a Boráros tértől délre húzódó, ferencvárosi Duna-partra is simán beillő giganto-malom pedig a boldog békeidőket megidéző formakincsével hozta a két fő hangulati elem sajátos kavarodását. Főleg a malom alatt álltam elveszve az időben – a most elhagyottnak tetsző épület körül visszautazva a múltba szinte hallottam a tót és magyar terménykereskedők kiáltozását, a búzával, árpával megrakott szekerek vasalt fakerekeinek csikorgását a kavicsos úton, a fehér kötényes, tagbaszakadt molnárok kimerült sóhajtozását a malom rámpáján. A további álmodozással azonban hamar végezhettem, a többiek ugyanis már messze jártak.

Illetve, annyira azért nem messze. Városnézés címen ugyanis sikerült azt leművelni, mint Pécsett idén tavasszal. Kb. negyed óra gyaloglást követően rábukkantunk egy Soproni cégéres kisebb becsületsüllyesztőre a malom mögött, s mivel többen csuriztak volna a társaságból, bementünk egy gyors körre. A gyors körből nyilvánhogy 2 órás brutálbeszélgetés lett, de hát a hely szelleme már csak ilyen. Ha a genius loci megragad, akkor százas szögekkel leszögez a padra, főleg, ha az a sörpad egy hívogató, masszív rönkpad. Itt meg az volt. le is szögezett.

Maga a helyiség a legszebb brnói/prágai/olmützi külvárosi kocsmadesign és a legklasszikusabb vidéki magyar kricsmik nászának gyümölcsét képezte. A berendezés, a vaskos fa asztalok és padok, a lambériamánia manifesztálódása a falon, az árnyas, egykor rikító, mára bájosan kifakult ’80as évekbeli ernyőkkel felszerelt kerthelyiség teljesen egy kül-brnói helyszínt idéztek meg bennem. Ellenben a kaloda leharcoltsága, a lambéria kivitelezése, a gigantikus falitükör, a dromedár billiárdasztal (és sajnos a hűtő sörválasztéka, nyilván) visszarántott a magyar valóságba, bár, tegyük hozzá, a hazai sörforradalom üdvös eredményeként Békésszentandrási Meggyes legalább volt a kínálatban (egyetlen nem ipari sörként – de miért nem csapon, kezicsókolom??). Mondjuk mondhatni, ez a minimum, pár kilométerre a sört gyártó településtől, de én azért a kis eredményeknek is örülök.

A fedett rész rajtunk kívül tök üres, a helyi rejtőjenői és hrabali figurák inkább az udvaron tobzódnak régi fa krimószékeken és két kiült sezlonyon (!) Vannak meccs előtt beugró hazai drukkerek, de klasszik alföldi bemátézott bácsik is, két fiatal leányzó pedig tesómmal vetet sört, mert őket még nem szolgálnák ki hatóságilag. Végül a sezlonyon küldik be a malátaszörpöt. Csodás, vasárnapdélután-hangulat. Elfelejtem minden nyűgöm.

A főterem falitükre nyilván egy csoda volt. Először is, a monumentális Coca-Cola márkajel az egyik oldalon a legcsodásabb gyerekkori emlékeket hozta fel az agyam hátuljából vendéglátóegység-külcsín terén. Némileg rontott az összképen a Coke márka mellé felmászó Hell-logo, de hát új idők új dalai, azokat pedig már Ady óta sem illendő káromolni. Viszont a tükör alján a felirat rögvest visszarántja a gyanútlan bámészkodót a kora kilencvenesekbe:

Az asztalon sexelni nem zsenánt! (fotó: Öccs).
Az asztalon sexelni nem zsenánt! (fotó: Öccs).

És ez még mind semmi, tessék!– mondja kaján vigyorral az égi stúdióból ráaszalódott garbójában Peterdi Pál, hisz mikor az emberen átér a sör vagy az illedelmes sofőrként leküldött jeges teája, meglátogatja a stöccöldét, ami olyan állapotokat mutat, mintha nem takarították volna ki azóta, hogy a Fradi 5:2-es, legendás legázolása előtti még legendásabb éjszakán  a Csató tesók és Mracskó Misi itt fogták Váczi Zoli homlokát, hogy ugyan tegye már ki a fölös whiskey-adagot, mert pár óra múlva játszani kéne a zöldekkel. (Ebbe a mondatba, ha igazán nagy  király lennék, még bele kellett volna sűrítenem Csalánosit, Ottlakánt és Zahoránt is a teljes név-extázisért, de sajna ők akkor már nem játszottak ott. Zahorán talán padozott.) Mindegy, a Váczit sikerrel befogták a többiek, a többi már történelem.

Lassan ez a WC is, az a baj, Levegőt nyilván nem veszek, az állapotok rosszabbak, mint a niksici túránkon bármikor. Elkínzott arcomon az sem segít, hogy elolvasom a valahol nekem is szóló, megkapó üzenetet a falon. Imádom a vidéki útjainkat.

Ennyi. (fotó: Ábel)
Ennyi. (fotó: Ábel)

Mire visszaérek, az első körben mindenféle Aranyfácánokat, Zlatyikat, csapolt Sopronikat toló kollegák felzárkóznak sörológus Öcsém mellé, és második körként már ők is a szentandrási meggyesre szavaznak. Gyuri kimaxolja az élvezeteket, czukk kis kávéval érkezik a sör mellé, ezt nevezem polgári menünek. Hiába, az úr a pokolban is úr marad! Öccs rajta is túltesz, gigerli melanzsos kehellyel tér vissza, a felhorgadó harsány kacaj-cunamit egy “nem tehetek róla, ezt adták hosszú kávé gyanánt” gyenge kifogással tromfolná, sikertelenül.

Az úr a pokolban is úr! (fotó: Ábel)
Az úr a pokolban is úr! (fotó: Ábel)

Lassan meccsidő, fájó szívvel búcsúzunk az ideiglenes főhadiszállástól. A városnézés még Pécsnél is jobban sikerült – ott legalább a Széchenyi térig mentünk be sörzetért, itt a város egy félreeső részén negyed óra séta jutott, de látom Ábel arcán. hogy ezt nem bánja, nagy huncut, hiába, de mondjuk én se bánom, senki se bánja.

A stadionba bejutás némileg kiránt a békebeli álomhangulatból, a bürokrata balfaszkodásról már írtam a beszámolóban. A vendégszektorban a többiek megállapítják, ez tiszta Balkán feeling, és valóban, Niksicben volt ilyen fura tetőketreces saroklelátó-részünk. De legalább magas, belátjuk a pályát.

Meglepően sok köröttünk az ismeretlen arc, lassan rájövünk: nagyon sok békési helyi erő csatlakozott be a táborba, úgy érzem magam, mint egy Juve szurkoló, ha délre megy, hiszen Itália alsóbb részén köztudottan imádják a mindenhol máshol gyűlölt Öreg Hölgyet. Én viszont igazolva látom az elméletem a sok alvó Kispest-drukkerről, megkockáztatom, a Fradin kívül vidéken nem lenne meglepő, ha nekünk lenne (az egyik) legnagyobb bázisunk, csak picit jobb időszak kell és előjönnek. Vagy ugyanúgy elidegenednek mint sok pesti ex-Honvédos. Kétesélyes az út, nagyon nem mindegy, mi lesz a trend kifutása!

A meccs is kétesélyesen indul, végül szerencsére Gyula legjobbkor jövő gólja, és az egyéb lélektani fordulópontokból való jó kijövetel miatt mi vagyunk a nyerők. A végén a csapat kisétál hozzánk, közös ugrálás, még a nagy arisztokratikus állást kultiváló  RW is megenged magának egy-két szökellést, ez most belefér! Gyula, Ignja címert ütögetnek a mellkasukon, nem tudom, náluk valahogy elhiszem ennek a máshol és másoktól (pl. Diaby első edzőmeccsén, LOL) vásárinak tűnő mutatvány őszinteségét.

...és még a vihart is megúsztuk, pedig közel volt... (fotó: 1909foto.hu - babar)
…és még a vihart is megúsztuk, pedig közel volt… (fotó: 1909foto.hu – babar)

Máskor egy messzi vidéki meccs után azonnal zúzunk haza, most még vagy fél órát állunk a parkolóban, kaja, sör, kifordított rigmusokkal baromkodás, jó egy kicsit megint gimisnek lenni lélekben. Ezt vallhatja Szuri bácsi is, aki egy letekert ablakú autóból üvöltözik ránk és mindenki másra, decens fröccsmámorban, olyan boldogsággal, mintha bajnokok lettünk volna pár perce (“Csakakispeeeeest“). Az Öreg egy Arc, imádjuk. A nap bonmot-bajnoka, a Szuri bának sörivás okán realtime épp visszaköszönni nem tudó Ábel örömében még a kocsisor után is kiált egy ismerősnek: “Mondjátok meg Szuri bának, hogy mondjátok meg neki, hogy … hogy “SZURI BÁ!!!” “. Erre már nem tudunk űberelést vállalni, indulás haza.

Lefele még erősen átkozódtam Lakitelek és Öcsöd között, hogy hol a dekkben van már Békéscsaba, és hogy hazafele milyen “király” lesz itt jönni tök sötétben, két órán át a 44-esen. Ehhez képest szinte fél órának tetszik az út, mondjuk sokat segít az a többieket befárasztó dumálásunk Ábel kollegával, ami a ’30as évekbeli népi-urbánus vitát elemzi, Németh Lászóltól Schöpflin Aladárig. Mit keres egy ilyen téma egy Honvéd-meccs után a kocsiban, és innen hogy jutunk a Horthy-rendszer mérlegéig, a sztálini politbüro társadalmi rétgzettségéig vagy épp a revíziós dilemma “kényszerpálya – avagy nem?” vitájáig, szerintem sokaknak fura lehet, de hát pont ez a jó az ilyen túrákban…

A Határ úti elválás után rég látott vendég marad csak a kocsiban Öccsön és rajtam kívül: az elégedettség. Nincs “még egy szar hétvége” ellenben van négy gól a tarsolyban, vannak kedvelhető játékosaink és van miért vállalni ilyen békéscsabai túrákat is.

Óriási.

Mondjuk nem bánom, hogy idén több viharsarki kitérő nem lesz, iszonyat messze van a lila-fehér csapat székhelye. De ez itt és most nagyon pöpecre sikerült.

“Meccstéma: TÚRA.” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Ez egy szépirodalmi magaslatokat is bőven meghaladó beszámoló lett, a legnagyobb gratuláció!
    Azért nem kicsit lennék kíváncsi a “30as évekbeli népi-urbánus vita, a Horthy-rendszer megítélése, a sztálini politbüro társadalmi rétegzettsége, a revíziós dilemma” témaköreinek egy győztes meccs utáni interpretálására ebben az alkotói stílusban megfogalmazva :)

    1. nincs is szebb, mint 1 Honvéd győzelem és pár pohár bor (gyengébbeknek sör…) után,mellett elfilozofálni az elcseszett XX. századi történelmünk máig ható nyomorúságain… :) :/ Lakitelek közelében elhaladva pedig dobja magát a népi-urbánus ellentét kielemzése, ami ráadásul még a wc falon is kapott 1 bejegyzést… :)

      1. El lett cseszve rendesen az biztos!
        A Turáni átok és egyebek :(
        Talán 100 év is kevés, hogy az emberi tudatatvilágban, gondolkodásmódban okozott károk valamelyest regenerálódjanak.

  2. Tegnap a fradista Sestak is milyen lelkesen püfölte a címerüket a gólja után… ha Lipcsei Peti látta, biztosan könnycsepp szökött a szemébe… :)

  3. Én ugyan többször is jártam már Csabán, de a beszámoló így is izgalmas volt városhangulati szempontból, a kocsmakép pedig elsőosztályú :) A nevezett vita pedig abszolút jó helyén volt a környéken, a Viharsarok a szociográfia egyik bölcsője (ahogy egy másik poszt alatt utalt is valaki Féja Géza sok vitát kiváltó munkájára).

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.