Fanta úr nem semmi, mire hazaérek és lerogyok a gép elé, hogy akkor még beszámoló is kell, már itt vár felhegesztve a mai, tényleg örök hála, ilyenkor kéne csöndben elkullognom a sarokba, és örülni, hogy egy fárasztó túra után nincs meló, én meg mégis ideülök, nem vagyok normális, tudom, de valahogy úgy érzem, ha már lenn voltunk, akkor már legyen beszámoló, és így egy pici beszámoló a rend kedvéért lesz is.
No hát, no hát, a beharangozót amúgy elég lenne ide copy/paste-elni, átírva múltidőbe az ottani jövendöléseket, mert persze minden beigazolódott, Miskolc hangulata továbbra is olyan, mint írtam (és hogy nem csak engem fog meg a hely arra ékes példa Ábel kollega, aki ritkán ért egyet bárkivel, lassan rosszabb lesz mint a Hanta, de tényleg, mindegy, szóval Ábelünk is mondta, hogy a miskolcszopkodó beharangom tényleg igazat írt a vöröstéglás vasgyári negyedről, mert az tényleg true. Hát mondtam, na.
És abban is igaza lett sajna a beharangnak, hogy én itt sose nyerek, ma sem, pedig végig szívtuk a fogunk a lelátón, hogy ne má’, még ezek ellen se, mert meccs előtt bizony teljes volt az egyetértés, hogy ugyan nem esélyesként jövünk, de van itt egy DE, van itt egy egyforgatókönyves esély, ami, még ha csak egyforgatókönyves is, akkor is bejöhet, mert az egyforgatókönyvek is bejönnek néha. És mi ez a szcenárió, vagyis mi volt ez a szcenárió szerintünk? Hát nagy büdös bekkelés a 70. percig, ott egy talált gól Eppel, vagy Rikárdó, vagy egy jollyKamber révén, és onnantól ideges Dió, még nagybüdösebb bekkelés itt, vége, 0:1, Sanyibácsi pedig elposszan a sajtótájon mert két tizit lehet számon kérni Kassain, “mert bár nem foglalkozom a játékvezetéssel, DE…”. Kifutó kezdőnket nézve, ami az egy kapuson túl 5 védőből és 3 szűrőből állt, hát erre az argentinok ellen 1982-ben anno hasonlóképp felálló idősb Mészöly is elhörgött volna egy elismerő gyakát, max a kispadra nézve jegyezte volna meg, hogy King, meg famászás, mindegy, szóval a kifutó tizenegyre pillantva ez a jóslatunk nem is tűnt oltári baromságnak vagy esélytelennek.
Kivéve, ha szoppolázunk egyet az első húsz percben, mert akkor támadhatunk ezzel a defenzív kollektívával napestig – okoskodtam, és nem néztem az órát, de kb abban az időperiódusban a menetrend szerinti Bacsa-rollert, na azt megint betolta a Dió alánk, és akkor onnantól támadhattunk ezzel a defenzív kollektívával napestig, de legalábbis a félidő végéig, amikor Rikárdó amgo mio adott egy forintos gólpasszt az ellenfélnek a hátulsó embertől faszkorbácsért kiáltó lezserség mai penzumát maximálisra járatva, ezzel pedig el is dőlt minden kérdés.
A második etapra szép lassan ugyan felpörögtünk, de egy szokásos agyfaszos Kamber-hajtáson kívül sok érdemlegeset nem tudok a csapat számlására írni, amiben ott volt nyomokban is a jele a tényleges egyenlítés esélyének. megint egy korántsem csúcsformás ellenfél ellen betliztünk le, nem tudom, mi a terv. az erősebb ellenfelek ellen pótolnánk az elvesztegetett pontokat? Nem lesz könnyű.
Tudom, én sikert is szimatoltam tavasz előtt, most mit lépek? Tartom, hogy nem mondtam hülyeséget, csak épp a két esélylatolgató forgatókönyv közül a rosszabb jött be. Ne feledjük, 2013 tavaszát is egy kiadós autofellációval kezdtük otthon a Vidi ellen (0:4), aztán jött a helyre kis hadjárat. Na az akkori paksi 3:0-ánknak az antagonistája sajnos ez a mai diósgyőri vereség. Ezzel meg a nagy álmoknak lassan tényleg vége lehet (bár még nem egészen). De a kiesés elleni harc szerintem továbbra is a nettó baromság kategória, Rossi pojácáskodását sem értem, hogy előbb bevallottan az első négy (tényszerűen a 4.) helyre menne rá sajtótájilag, majd az első vereség után már “be kell látni, a kiesés elkerüléséért harcolunk”. Jobb, hogy most nem hallottam, mit mondott szokásos posszanatában. Talán hogy “cél jövőre a visszajutás”?
Szóval összefoglalom: egy halovány, félfogalmatlan Haladás után egy nyomaiban sem csúcs-önmagára emlékeztető DVTK-t, az idényközben átvett csapataiba hagyományosan nehezen belemelegedő Sanyibányival a padon ajándékoztunk meg három ponttal, miután adtunk szokás szerint egy félidő előnyt az aktuális meccspartnernek. Ha a másodikban tudtunk így nyomulni, az elsőben miért nem? Nem akarok persze ostoba hőzöngő se lenni. A Dió még kihagyott a feltámadásunk előtt vagy 2-3 ultraziccert, ha azok bemennek, nem elmélkedhetnék az “ez is meglehetett volna, basszus” kérdéskörön. Be is fejeztem.
Amúgy ezt leszámítva, s mert talán belül számítottam is a nap Honvédilag necces mivoltára, egy jó kis szombat volt ez. Azzal ugyan nem számoltam, illetve elfelejtettem, hogy Miskolc mindig 2-3 fokkal Pest alatt van hőmérsékletben és 1-2 fokozatban rosszabban időjárásilag, hát a kispesti verőfényes délelőttöt leérkezésünkkor csodás hideg és a Bükkből aláereszkedő nyirok váltotta, nesze RW, a tavaszod. De ez mégsem télhangulatú nap volt, ha nem is márciusi vibrálás ült a levegőben, de azért a tél már nemhogy utóvédharcokat nem folytatott, de kivont seregtesteinek csak elhagyott lőszer-nyomait és szétszórt ütegeit láttam egy-két gigantpocsolya képében. (Megjegyzem az ideiglenes parkolóból a stadionhoz vezető utunk igazi Balkán-túra volt, üdvözlöm a magyar foci infrastrukturális megújulását :) Mondjuk én szeretem a szocialista nagyipari katasztrófaturizmust, úgyhogy csöndben is maradok). De álldogálva Tamásék kertjében, aminek a hátsó vége tényleg a Bükk lejtője, vagy a meccs után ránézve az elénk kisétáló barátom nyakában üldögélő Bálintka nevű utánpótlásra, és a kispesti drukkersereget kék oroszlánját szorongatva megszemlélni kiérkező Lucára, nekem annyira már nem is volt rossz kedvem, mint kéne egy vereség után.
Majd ha jövő héten is kikapunk.
Most viszont elmegyek vacsorázni, azt hiszem tükörtojás lesz, bébispenóttal meg csemege uborkával, mert megérdemlem.