Az elmúlt években, ahogy már korábban is írtam, válogatott ügyben tejesen belesüllyedtem a nihilbe, és el is hittem, hogy erre képes csak a magyar foci, ez más sport, mint a labdarúgás, EB-n, VB-n sose leszünk kinn, és amikor kijutottunk, hát nyilvánvalónak tűnt, hogy mindez csak véletlen, és hazajövünk három 0:4-gyel.
És nem.
A Honvédra ez milyen tanulsággal szolgál – ha egyáltalán…?
Rossi már az első meccs után (AUT-HUN 0:2) elmondta, nekünk is le kell vonni a tanulságokat, hogy nincs lefutott meccs, a munka nemesít és eredményt hoz, etc. Kíváncsian várom, ennek látjuk-e a manifesztálódását ősszel.
Kétlem, mert
- egyrészt egy pesszi-miska ecetmanus vagyok,
- másrészt nagyon nem ebbe az irányba tartanak a dolgok.
Mondjuk persze annyira rosszba se, stabilitás van, nyugi van – csak épp előrelépés nincs nagyon, és ebbe a nihilbe sokan belefáradnak szurkolói oldalról.
Persze könnyen nihilezek, “tegyek le előbb kétmilliót az asztalra, mielőtt ugatok” – hogy egy egykor egy felénk érkező kritikát idézzek, azt most nem mondom, hogy ez honnan jött, nem is ez a lényeg, de az alap-attitűdöt jól lefesti, és valahol igaza is van, hisz nagyban kritizálhatom Hemy urat, nem én szedtem össze azt az anyagi hátteret, amivel anno idejött, nem én állítottam fel az akadémiát, ami alapján ma lehet sáfárkodni a TAO-pénzekkel, és igazából ezeket jól is csinálja az Öreg.
Ami nekünk, drukkereknek régi szívfájdalmunk, az az, hogy talán, érzésre, esetleg…
…szóval valahogy lehetne ezt szakmai vonalon jobban csinálni. Jobb keretkialakítással, jobb igazoláspolitikával, nem ingyen engedve el az értékeket (van akit nem, persze, Abrahamék például ugye sikertörténet), nem össze-vissza szerződtetni szerencsevadászokat. Tény, az utóbbi egy év egy jó irányba történő lépések sorozataként értékelhető, de még van tennivaló.
Mit mond ugyanakkor a válogatott esete és – a belga meccstől függetlenül már most elért – csodája?
Több dolgot is.
1) a magyar szakma végleg lehúzhatja magát a toaletten, ha nemzetközi mércével akarunk sikeresek lenni. Mondjuk ez ránk annyira nem áll, hisz egyre ritkábban jön össze az európai indulás, ugyanakkor a légiós edző témát már 2012 óta megléptük a CsábiJózsi-interregnumot (és persze előtte fordított előjellel Morales pünkösdi királyságát) leszámítva. Rossi jó, nem jó? megoszlanak a vélemények. Én azt mondom erre, amit most csinálunk, arra jó. Arra, amire a következő pontban kitérünk, nem biztos – de lehet, hogy meg tudna táltosodni. Taktikai repertoárját és megalkuvó-faktorát érzem én kissé szűkösnek – ez viszont nagyon necces pont egy szebb jövő felé nézve.
2) Ha hiszel magadban, és bízol az edződben és kőkeményen dolgozol, extra dolgok jöhetnek elő belőled. Storckék az élő példa, ők még Dárdai kármentő teljesítményét is überelik, mert ugye “megtanították újra focizni a csapatot“. Dehogy tanították meg focizni… tudtak ezek a srácok eddig is. A németek csak előhozzák belőlük ami bennük van. Ismerős sztori? Cholo, Atleti? 2012 előtt az ATM egy spanyol és európai (felső-)középcsapat volt, nem mindig átgondolt igazolásokkal, tudjuk hol a helyünk attitűddel (Spanyolország balfaszai), néha 1-1 kiugró évvel, de az a csapat sose lett volna bajnok… benne is van az ön-definitív képükben, amit magukról alkottak, a stadionhoz vezető út Avenida de Melancolia-nak az elnevezésében, az önkritikus reklámjaikban… erre pár változás a keretben, nem sztárok jönnek, csatárposztot leszámítva, de ott is volt Forlán, ugye korábban…. szóval nem sztárok jönnek, nagyrészt ugyanaz az állomány, és Simeonével azóta 1 bajnoki cím, egy kupasiker, 1 EL-siker, 2 BL-döntő, ami felér egy-egy bajnoksággal a szememben… Na a mi Simeonénkat kéne megtalálni. Egy fanatikust, aki hisz a Honvédban, akiben hisznek a játékosok, mert az alap nálunk is adott, ebben a Bohócban egy ilyen őrült melóval a Baráth/Botka/Bobál/Hidi (!!!44!!)/Gazdag/Holender/Eppel sorral, kiegészítve elhivatott, tehetségre akár középszerű, de agyfaszos gladiátorral, mi is lehetnénk kis magyar Atleti, vagy ha még találnánk 1-2 játszó embert, egy “kis magyar válogatott”…
Nekem ez a két nagy tanulság.
Mert a válogatott csodája a magyar klubfociban azzal lenne ekvivalens, ha jövőre a hazai cápák között a Kispest 24 év után ismét felérne a csúcsra.
Nem 44, csak 24.
Hülyének néztek? Én is magam. De ugyanígy hülyének néztem volna azt, aki egy hónapja azt mondja, csoportlesők leszünk az EB-n, a portugézekkel nyomjuk a torna meccsét, Hegyi Iván hozsannázza a csapatot a Népszabiban, én meg 16 év után először könnyezek válogatott meccsen, helyszínen…
Szóval ennek mennyi esélye volt? Semmi.
Ugyanígy a Honvéd-csodát is meg lehetne csinálni, csak…
…csak mégsem lehet, szontyolodok el, ha ránézek a jelen valóságára Kispestre, az üzembiztos 6.-8. helyezett klub önképére, mely egyránt él szurkolókban, klubvezetésben, játékosokban, edzőben.
Vagy nem így van?
Vagy ég még valami láng?
Ha valamikor, hát a válogatott példája nyomán most valaki igazán belobbanthatná…