Közben megtudtuk, hogy Luxemburgról is a kommunisták és az elmúltnyolcév tehetnek

Fájdalmas – Szöllősi György publicisztikája – NSO

A futball semmi mással össze nem vethető erejét mutatja, hogy az Ausztria elleni, alig másfél éve aratott győzelem után tízezrek vonultak spontán módon ünnepelni az utcákra – örömükben. De azok az indulatok, amelyek most, az Andorra és a Luxemburg elleni idei vereséget követően törnek fel jobbára pontosan ugyanazokból a szurkolókból, ugyancsak a futball fontosságát igazolják, hiszen nem őrjöngünk olyasvalamin, ami érdektelen számunkra.

Ismét hatalmasat ment Szöllősi György az NS véleményrovatában. Szenvedett ugyan csaknem egy napot, mire megszülte a vezércikket, de azóta legalább tudjuk, hogy mindenről a kommunisták tehetnek – és természetesen az elmúltnyolcév.

Ugyanakkor azoknak a vezetésével vívta ki a 44 éve nem látott Eb-részvételt a válogatott  (…) Gera és Király pedig még látott világbajnokságon szereplő magyar válogatottat is. Vagyis őket még akkorról örököltük, amikor volt még valami erő, rend, hagyomány az egyébként már igen szegény és züllött magyar fociban.

A kommunisták alatt tehát volt erő és rend, ami jó, mert olyan futballisták lesznek az erőből és a rendből, mint a 86-os vébét a tévében esetleg követő Gera vagy Király. Az most édesmindegy, hogy Gera csak 1993-ban kezd el egyáltalán futballozni, nem sokkal azt követően, hogy végre letette a zacskót.

Azért Szöllősi is érzi, ennyire nem kéne tolni a kommunisták szekerét, pár bekezdéssel később gyorsan hozzá is teszi:

De ma azon élcelődni, hogy amit hatvan év alatt sikerült lerombolni, azt nem lehet hat-hét év alatt újjáépíteni, nos, elég olcsó és felettébb igazságtalan szórakozás.

Nem baj, ha kicsit fennakadtam ezen a két gondolaton? Ha a komenizmusban tévézgető Király Gabika és Gera Zolika jó, miközben a hatvan évig tartó rombolás kellős közepén ülnek a szőnyegen és tologatják a kisautót, mert éppen nem köti le őket a futballozó szovjeteket csendben néző Mezey látványa, akkor lehet, hogy az 54-ben világbajnoki ezüstöt nyerő Puskásékat is illenék utólag megköszönni Szálasi nemzetvezetőnek, Sztójay Dömének, Bárdossy Lászlónak, vagy az első zsidótörvény elfogadása idején miniszterelnöklő Imrédy Bélának? Bozsik Józsika biztos átment akkor a szomszédba és rádión hallgatta a 38-as világbajnokságot, hogy később belőle is futballista lehessen.

Természetesen van logika a történetiségben, hogy a tudás, a tapasztalat hogyan öröklődik rendszerről- rendszerre, hogyan viszi előre a tehetetlensége még akkor is, ha megszakadna a szerves fejlődés, ahogy az is tagadhatatlan, hogy az ötvenes évek sportsikereiben vastagon benne volt az a felhalmozott kultúra, amit a két háború között lapátoltunk össze. És ugyanúgy benne van a cucializmus minden nyomorúsága is a rendszerváltás utáni sportban, mert olyan nincs, hogy egy tehetetlenség még kitermeli Hidegkutiékat, majd mint jelenség megszűnik, és Galascheket vagy Vitelkit már más kontójára kérjük ki, vagy ahogy Szöllősi fogalmaz:

Az utánuk jövők tudása, eredménye azonban már az 1990-et követő húsz év felelőssége, és kevésbé az edzőké, az MLSZ-é, pláne a játékosoké, hiszen a foci, létszámánál, nagyságrendjénél, eszközigényénél, hatásánál és költségeinél fogva mindig nagypolitikai kérdés, még akkor is, ha a politika úgy csinál, mintha nem kellene erre a kérdésre válaszolnia.

Tehát 1990 egy cezúra, a komenizmusnak vége, Király Gábor még labdarúgó lett (Gera Zoltán is!), mindenki más azonban nem, mert a nagypolitika még Kádáréknál is jobban elengedte a futballisták kezét. Edző, játékos, újságíró senki nem lehet hibás, csak és kizárólag Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, (Orvbán Viktor), Medgyessy Péter és legfőképpen Gyurcsány Ferenc. ők öten züllesztették le végleg úgy a magyar futballt, hogy hiába az elmúlt hat-hét év, azt egyszerűen képtelenség ennyi idő alatt újjáépíteni. Mert mindig a múltnak szabad csak hibásnak lennie.

Igen. Szöllősi György jött, billentyűzetet ragadott és győzött. Megcsinálta az elsőre lehetetlennek tűnő dolgot, és kihozta: Luxemburgért is Gyurcsány a hibás. Levezette, hogy a pályán történtekért nem az edzők és a játékosok a felelősök, hanem a nagypolitika. (Azt ugyan már nem írta le, hogy egy vébét Imrédy, egyet pedig Nagy Imre (Rákosi) alatt bukunk el, ahogy az olimpiáinkat is Rákosi illetve Kádár alatt nyertük, vagyis ezek a rendszerek nem lehettek olyan rosszak.)

Azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy ezek az évek hosszú távú keserves következmények nélkül múltak el, vagy hogy mindezt büntetlenül meg lehet csinálni egy sportággal, egy országgal. És ha akkor nem tud külföldre menekülni egy-két tehetségünk, most Dárdaink, Geránk, Szélesink, Juhász Rolandunk, Bódog Tamásunk, Király Gáborunk sem lenne.

Az ötszörös válogatott Bódog 1994-ben Horn, Dárdai és Király 1997-ben szintén Horn, Gera és Szélesi 2004-ben Medgyessy, Juhász 2005-ben Gyurcsány alatt menekül külföldre. Az pedig nagyvonalúan kimaradet, hogy Dzsudzsák szintén 2008-ban, és szintén Gyurcsány elől menekült el.

Ők természetesen nem külföldre igazoltak, hanem elmenekültek. Mert a Tisztességes Magyar Labdarúgó nem igazol külföldre, oda csak menekülni szokás, mint például Puskásék, ahogy azt Szöllősi, a Puskás-ügyek nagykövete nagyon helyesen megfigyelte. És mindig a kommunisták elől. Mert ezt is megfigyelte.

Azt az apró logikai bukfencet most hagyjuk, hogy ha ezek a játékosok itthon maradnak, akkor hol szedtek volna fel magukra annyit, hogy sok-sok véletlen szerencsés együttállása esetén valamikor majd kijussanak egy Európa-bajnokságra?

És az miért lehetséges, hogy a külföld, ahová menekültek egy időben a magyar labdarúgók évtizedek óta agyba-főbe veri a magyar focit? Lehet, hogy mégis ott csinálnak jól valamit és mi pont a széllel szembe hugyozunk?

Persze sokkal lelkesebben tesszük mindannyian, ami mindebből a munkából ránk hárul, amikor megverjük az osztrákokat az Eb-n, mint amikor felkészülési meccsen kikapunk Luxemburgtól. Fájdalmas lehet a felismerés, hogy az új pályák, stadionok, a végre stabil anyagi helyzetű profi klubok, a fejlesztési programok, a sportfogadási pénzek visszaforgatása a futballba, a mindennapos testnevelés bevezetése együttesen sem hozták el még a sikereket, az viszont biztos, hogy ezek nélkül reményünk sem lehetne rájuk.

Természetesen a zárásra is maradt egy gyönyörűség, mégpedig a Klinikai Parazitizmus körbeírása, majd egy kijelentés, hogy az élősködésre nevelés bizony egy jó dolog, mert abból lehet építeni csak igazán a jövőt.

Nincs mit mondanom. Ez az ember egy zseni, mi pedig tanuljuk meg, hogy ha nyer a válogatott, akkor Sportkormányzaté a siker, ha pedig vereséget szenved, akkor az a szar, szemét, undorító féreg Gyurcsány a hibás.

A világ végül így kerek, minden a helyén, minden logikus, hiszen most megtudtuk, az eredmények nem a pályán dőlnek el, hanem a nagypolitikában.

Innentől pedig valóban egy a jelszó: merjünk nagyok lenni!