Mastodon

Még egyszer utoljára Davide Lanzafaméról

A blogon nálunk vannak hagyományok, amiket tartunk (és még többször pedig elfelejtünk). Ilyen volt például az is, hogy bizonyos kiemelt, szurkolói szempontból különösen fontos, különösen kedvelt arcok érkezésekor vagy távozásakor ezen alanyok külön posztot kaptak. Köszöntöttem én nagy délczegen Németh Norbit és Torghellét a hazatérésükkor, utóbbi külön “ki az ikon?” jellegű cikket is kapott később… Távozáskor pedig most szégyenszemre csak kisBabar Moreirasiratója jut eszembe, dehát az inkább volt pikírt, mint őszinte. Most Davide Lanzafamétól búcsúzunk, aki szurkolói pályafutásom legjobb kispesti légiósa lett a szememben, a LEGJOBB, így csupa nagybetűvel,  és akinél tudtam, hogyha egyszer elmegy, biztos írok róla külön posztot. De ami most jön, az homlokegyenest az ellentéte lesz annak, amit terveztem.

Lanzafame tényleg kiemelkedő alakja lett a klub modernkori történetének, pedig ez a históriáskönyv biony nem egy-két csoffadt oldalból áll. Kétségtelen, hogy a szép, és az egyenesen csodás korszakainknak mind megvoltak a maguk bálványai – a mi korosztályunk Hantával még épp megtapasztalhatta az utolsó ilyen etapot az 1980-asok, ’90-esek fordulóján (Pisont, Csábi, Cseh, Csehi, Petry, Brockhauser, Durci, Hamar). Mi még megtapasztalhattuk – sokan már nem. Csak a mi társaságunkban is a fiatalabb eresztés: Viktor, Ábel, Gyuri urak. Nekik csak az égő Kispest jutott, az önmagunkon való röhögésbe menekülés, egyfajta öngúnnyal táplált cinizmus. És ebbe az ön-nihilbe robbant be előbb ízelítőként a 2013-mas bronz, majd a 2016-2018-as hosszú bajnoki év, a maga csodájával. Cikkünk alanya mindkettőben kulcsszerepet vállalt, sőt, nélküle valószínűleg nem is lett volna meg ez a csoda. Ahogy a kopasz tréner nélkül sem. És ahogy, amit sokan elfelejtünk a nagy sírásban, a “vén” Kamber és Lovrics nélkül. NAGY GERI nélkül, BOTI nélkül (nagybetű, ismételten, nem véletlenül), Gazdi, Holcsi, Koszta nélkül. Akik a szellemiséget tették bele ebbe a vörös-fekete főzetbe, ami végül bajnoki címet ért.

Persze naiv nem vagyok én sem – Lanzafaméval megfogtuk a fodballistenség lábát. Az, ahogy szakmányban bundásozta őt az összes riválisunk ajándékba kapott sikereken kitartott drukkereinek hada, az csak a biztos jele volt annak, hogy az arc tényleg kimagaslik a magyar bajnokságból. És ez különböztette meg őt az anno szintén kimagasló Zelenkától, Túliótól, Glenn Heldertől, Oleg Sirinbekovtól, és (Isten bocsássa meg, hogy szájára veszem a nevét, hehe) Robert Warzychától. Ez a játékos még a karrierje csúcsszakaszában érkezett ide, sőt, az előzmények ismeretében: pont itt teljesedett ki, és nem egy félfáradt levezetést, vagy egy beindulni látszó karrier kezdeti lépéseit (Abraham, Benji, Diego, Bardhi, Besics, stb.) prezentálta csak nekünk.

Csodálatos volt ez a két év, én pedig úgy játam, ahogy azt hittem: már sosem fogok. Az ember 12-20 év között építi a maga nagy idoljait, aztán amikor már olyan öregsrác lesz, mint én, akkor tisztes távolból szemléli csupán az eseményeket, de már nem néz rajongva a lenn futkosó “stárokra”. Hát erre mi történik? Ugyan nem rohantam autogrammokért a derék olaszhoz, de a bajnoki cím mámorában egy feliratos emlékmezt azért rendeltem OldBabartól, amit néhanapján még fel is vettem a csütörtöki és vasárnapi focikhoz. Én, a visszafogott arc. Ez a kis példa (és a blog- és face-kommentekben sorjázó számtalan megható másik, síró kisgyerekekről, megkeseredett felnőttekről) jól jelzi, hogy mit jelentett ez a játékos a kispesti tábornak.

Lanzafame első időszakában nem szimpatizáltam különösebben a friss jövevénnyel – a debüt-MK meccsen rögvest elvégzett büntetője, melye előtt mindekit arrogánsan félrelökdösött, majd a kapusba lőtt, konkrétan Cordella egyik újabb önjelölt egotrip-huszárjának tartottam. Az egotrip végül is stimmelt, mint később kiderült, de az is: ez a faszi más katgória, mint a keretünk. Meg anblokk az egész NB1. Csak hát az a dicstelen távozás – de hát ez a Kispest, mondogattam magamnak, egy ilyen játékos ilyen kurtán-furcsán kell távozzon, normálisan ilyet mi nem szerzünk.

2016 szeptemberében aztán visszatért. Örültem neki, mert a sovány keretbe kellett ész-ember, de biztos voltam benne: ha most ő visszajött, az azt jelenti, hogy vagy valami komoly sérülése van, vagy már totál kiégett. Vagy összevesznek 1 perc alatt Eppellel.

Erre jött 2016-2018. Erről kár is beszélni, elmondtunk már mindent. De azt mégis muszáj ismét kiemelnem: az a személyiségfejlődés, ami itt látszott, a korábbi öntörvényű, önző alak helyébe lépő igazi csapatvezér, Rossi kinyújtott keze a pályán, a fiatalokat folyvást biztató főnök. Elképesztő.

És a szurkolók felé folyamatosan kinyilvánított hála – igaz, volt is miért. A kritikus Kispest-tábor ritkán fogad valkit ennyire a szívébe, utoljára Torghelle kapott saját jogon dalt (a Prosseres és egyéb permutációkat most nem számolom). Ja, meg Eppel, még előtte pár héttel. De saját dal, istenítés – és ezzel amúgy Lanza sokat is kapott a sok adományáért cserébe a szurkolóktól. Ez az arc világéletében a Del Piero / Totti /Baggio szerepkörről álmodott, nyilvánvaló, de ehhez otthon talán kevés is volt, talán a nagybetűs BOTLÁSa miatt nem következhetett be mindez a vágyálom. Aztán az eltiltás után, az igényeket kissé lejjebb adva, itt megvalósította az álmát. Egy klub (és mondjuk ki: a jelenünk ellenére NEM SEMMI KLUB) megkérdőjelezhetetlen recens jelképévé emelkedett, az ajándékbolt kirakatában a feliratos mezeivel, a plakátokon az örjöngő fotójával, minden mecsen a mi ultráink és az ellentábor fókuszában egyaránt – ebben pedig fürdött a derék olasz. Meg is erdemelte – mondtam végig.

A 2017/18-as szezon  végén csak a hülye nem látta, hogy valami megváltozott. Az udvarias nyilatkozatok (Digi, Corleone, RangADÓ díjátadó) mögött végig ott bújkált a távozás lebegtetése. Én már magamban el is engedtem őt, és készült fejben a szép búcsúposzt.

Ezt sikerült most TELIBESZARNI.

A tegnapi nappal (illetve az előző héttel) minden eltemetett kispesti önkép-fájdalma rászakadt az emberre. Azt tudjuk (és ki-ki vérmérséklete szerint kezeli), hogy a tulajunk egy legalábbis 50%-os arc. Bizonyos szakaszokban logikusnak tűnően vezeti a klubot és látni a bumfordi kommunikációja ellenére a húzásainak az értelmét. Máskor 1-2 megoldással dönti romba évek kapcsolatépítéseit – mert a szurkolókért lévő fociban ez talán a legfontosabb és itt nálunk ezt sajnálja sokszor le a vezetőség. De oké, ezt tudjuk. Hemy az Hemy, tőle nem is várok mást – tavaly elregéli, hogy Lanzát itthonra soha, majd perszehogy. Aki még őszintén hisz a nyilatkozataiban, az naivabb, mint a belgiumi nyaralásán magát 2020-ig Budapestre vizionáló Lééééékensz. De Hemy úrban már nem csalódok, és különben is, ez egy másik fórum témája.

De a tavalyi kisebb Rossi-csalódás után Lanzafame azért most odatette magát. Mentorához méltón előbb két éven át megy a politikusi szöveg, majd miközben festik neki az ikonosztázt, szép csöndben már tárgyalgat azzal a klubbal, amiről jól tudja, hogy mit jelent a Honvéd drukkereknek. Bár amikor Ábel ezzel nyugtatgatott hetekkel ezelőtt, hogy “nyugi, az ultrák elmondták neki, hogy ‘csút, Vidi, Fradi NEM“, már akkor is ingattam a fejem, hogy várjunk ezzel, mert olasz a lelkem, és pontosan tudja, hogy Baggio váltása is fájdalmas volt Copfocskának és a Fio drukkereknek a gyűlölt Juvéba, de Baggio meglépte – és még nagyobb sztár lett. Meglépi ő  is, gondoltam, meglépi gond nélkül – a Videotont. (Nem lett volna sokkal jobb az sem, de azzal úgy lettem volna, mint Torghellével anno. Menjen keresni, oké.)

Úgyhogy örülök most a csodás insta üzeneteknek, a klubhonlapi nagyinterjúnak, a legócskább , legszarabb fordulatokkal (“A második év után újra feltettem magamnak a kérdést, hogy tudok-e még többet adni ennek a csapatnak, ennek a klubnak. És arra jutottam, hogy ennél több nincs bennem, nem tudok többet adni“…”Ahogy korábban már említettem, most eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy a pályán már többet nem tudok adni, elértem a csúcsra, így ezek után már csak lefelé vezetne az út“). Itt nem tud többet adni, a Fradinál tud. Igen. És ők is tudnak neki. És odaérkeztekor lenyilatkozza, hogy tegye bárhova a vezetőedző, ő megy, akár balhátvédnek is. Itt meg ha valaki ki mert mozdítani a kedvenc pozijából, az már le lett ordítva. (Okkal, teszem hozzá, egy ilyen kaliber hadd mozogjon szabadon – de akkor a fratyinál meg egyszerre beállok a sorba (“Ha a pályán vagyok, az a legfontosabb, hogy hasznára legyek a társaimnak, mindegy milyen poszton játszom, akár szélen, akár csatárként: az edző döntése, hogy hol fogok majd szerepelni. Egy biztos, mindenáron győzni akarok.“)?  Hát, tényleg van az a pénz, amiért korpásodik a megzöldült fanszőrzet. Én itt szálltam ki.

Ha fogja magát emberünk és elmegy külföldre veretes összegért, pl. Lengyelországba, Oroszországba, vagy bárhova, sírva én magam viszem ki taxival a reptérre. De mit látunk? Igaziból ez a fostos magyar bajnokásg kényelmes. Nem kell megszakadni… Itt, ha hozza a nálunk nyújtott teljesítményt, 30 góllal gólkirály lesz egy kerülettel arébb, többszörös fizuért. De akkor miért nem mondjuk ki ezt? Mint  Rossinál is, miért kell a ködösítés? Mondjuk ki: “Bocs srácok, a vén sóher ennyit tud kiszülni, én meg keresni akarok, kurva sokat, léptem, tök mindegy hogy hova,  mert a családom, a lányaim, blablabla“, de nem kell ez  “nehéz döntés volt” szöveg.

Fájó, de Lanzafame amit 2 (plusz fél) év alatt itt felépített, azt eszmeileg sikerült lerombolni, és az Öreg kommunikátorkirály szintjére lépnie. Mert attól is csak fogni tudom a fejem, amikor egyes urban legend gyártók előadják, hogy szegény Lanza kisírt szemmel ment be a Papához könyörögni 1 Ft emelésért, és akkor maradt volna még 5+5 évet, de a gaz George Francis gépfegyverrel kényszerítette át őt az újkori Maradonát idéző, idvezült vigyorban tripelő Orosz Palihoz a sajtóbemutatásra…

Lehet úgy is távozni, ahogy Eppel Marci tette. Elegánsabb volt, mégha sose tér vissza hozzánk, akkor is.

Az utóbbi 2 év egy kis oázis volt sok csalódott szurkernek, és nem is csak kispestieknek, hogy a pénz mozgatta magyarfociban is lehet egy picit máshogy csinálni a dolgokat (igen, itt is volt TAO pénz, az Öreg is az MLSz bevételekből él, stb, de akkor is), hogy lehet felfedezni saját ékkövet külföldön magunknak, és hogy lehet egy olyan csapategységet kialakítani, ami csodákra képes. Lanzafame most ennek is szépet üzent, ahogy üzent volna azzal is, ha tényleg igaz, hogy a jelenlegi fizu duplázásáért maradt volna nagy kegyesen, mint ahogy tavaly is maradt még némi emelésért. És félreértés ne essék, egy oldalról minden pénzt megér egy ilyen kaliber -amíg van pénzed – másfelől viszont a többi játékosnál ez hogy jön le? Davidénak megint emelünk egy csillagászatit, ti meg nyomjátok tovább, mert ő a kivételes.

Sehogy se jó ez.

De akárhogy is nézem, Fradiba nem igazolunk. Nem hiszem el, hogy nem volt más út.

Úgyhogy csatlakozva a korábbi búcsúposztokhoz és a Lanzafaméhoz írt vélményözönhöz: köszönet az elmúlt két évért, csoda volt. És tényleg beírtad magad a kispesti aranylapokra. Csak nem mint legenda, vagy ikon – hanem mint a legjobb légiósunk, egy minőségi zsoldos. Pisont és Hamar helyett Illés. Kovács Kálmán helyett Détári.

Kár érted. :(