Ja, ez a poszt igazából nem szól semmi érdekesről, viszont a végén találtok egy erősen elgondolkodtató játékot

Nem így terveztem az utolsó harmincas napomat. Tudtam, hogy vasárnapra fog esni, a vasárnapok pedig a fakó meccseire esnek, tehát egészen sokáig jogosan számolhattam egy nagyjából fix társasággal, némi sörözgetéssel, céltalan bambulással egy omladozó stadionban, vagyis egy kicsit sem másképp, mint a fociba való végleges oda- és beleszocializációval telt korszakomban, a megboldogult kilencvenes években.

Buja aljnövényzet és mindenféle vegetáció a beton nem szándékolt térközeiben, mosdó a kandaláber tövénél a félhomályban, kinyitható kempingasztalról árult szotyi és tökmag, büfésnéni, műanyag pohárban alsópolcos, közepesen hideg sör. Erről szóltak a tízes éveink, mégis valahogy belerázódtunk, ottragadtunk, és ma is itt vagyunk.

Eredmény persze sehol, a gösseres (gut, besser, mirko jovanovic) mez máig szerelem, a szakadó esőre valahogy nem emlékszem, a kilencvenhatban kupagyőztes csapatot álmomból felkelve is. Vezér, Plókás, Hahn Árpi, Mátyus, Gabala, Forrai, Árgyelán, Urbányi, Bárányos, Piroska, Ghinda, Jovanovic, talán Kovács Béla, Kabát, az év elején Pisont is van, év közben Warzycha. Alig valamivel a bajnokcsapatok után még tudtunk, nagyon tudtuk örülni.

Könnyű volt, hiszen egyáltalán nem sejtettük ezekben a napokban, mennyi megróbáltatás vár ránk a következő pár évben.

Ahogy az ország, úgy mi, a klub sem voltunk felkészülve a szabadságra, a piacra, a felelősségre, és úgy általában semmire. Egyik napról a másikra éltünk, mindenki nagyon okosnak hitte magát, hogy később jöjjön helyette egy újabb nagyon okos, a csontvázak egy idő után csak azért nem dőltek ki a szekrényből, mert addigra annyit sikerült belepréselni, hogy a sűrűség végtelenségig tartó növelése miatt csontvázmasszává álltak össze. Közben a gaz egyre magasabbra nőtt a beton térközeiben.

Pont ez volt az a pár év, amikor egyedül jártam meccsre. Nagyfater elment, később fater is, az utcából ismert arcok kikoptak, valahogy mindenki kikopott, hiába a vérvonal, mindig akadt egy pillanat, amikor elengedték.

Nekem ez az elengedés viszont sosem ment. Nem állítom, hogy mindent végigcsináltam, amibe belekezdtem, de azt igen, hogy a legtöbb befejezés, történt bárhogy, valamiféle űrt eredményezett, és az űrök gyors betöltésére egyátlalán nem voltam, sőt, sosem nem vagyok felkészülve.

Az űrök már csak ilyenek.

Ezért inkább próbálok nem elengedni dolgokat, hiába tudom, az esetek egy jelentős részében ezzel a megoldással csak a később jelentkező problémahalmot bővítem. Mert egyszer úgyis a fejemre fog omlani minden szar, mert ahogy az űrnek az üresség a legfőbb jellemzője, addig az értelmetlen erőbefektetéssel magasra emelt, ámbár gyenge alátámasztással rendelkező szarhalomnak az, hogy egy váratlan pillanatban, de gonosan pont akkor, amikor épp alatta állsz, a támasztékok elengedjenek, és az egész a nyakadba zuhanjon.

A harmincat is nehezen engedtem el, mintha jelentene bármit a különbség két ugyanolyan nap között. Sörrel tó mellett, de most valahogy nem megy – ahogy a költő mondaná, ha így írta volna meg a szöveget. (Hazudós zenekarok – és amennyi időt beleöltünk az utóbbi évtizedekbe, nyilván ezt is átbeszéltük már valamikor, ha nem is itt, akkor egy unalmasabb labdatartás közben, ácsorogva egy lelátón.)

Szóval ott ültem tegnap a tó mellett egy sörrel, és volt miről merengenem. Harminc bizony dalolva ment; mennyi lett? negyven? maradhat? – ilyesmik. Kora este van, vasárnap, ha a világ normális lenne, akkor most nem is tudom hol lennék, de nagyon valószínű, hogy egy stadion epszilon sugarú környékén, túl néhány sörön, és vihorászva beszégletnénk csip-csup, ellenben nagyon fontos témákról. Esetleg valaki megismerné a távolban elsétáló Árki Gábort, ráköszönne, Árki vissza, a köszönő felém fordulna és elmesélné, hol köszönt rá legutóbb Árki Gáborra.

Én nem ismerném meg Árki Gábort. Sajnos.

Szóval lepörgött pár évtized, és itt vagyunk. Ismeritek az elméletem, hogy akit uralkodásra neveltek, az uralkodjon, és tartom, engem uralkodni neveltek. Nem másokon, hanem valamiféle fogalmon, eszmén, érzésen, kötődésen – azon a Kispesten (Honvédon), amit otthonról kaptam, ami nélkül nem múlhatott el vasárnapi ebéd, amivel telefirkáltam a tankönyveimet, és bár a falamon sosem lógott poszter, leszámítva a 96-os kupagyőztes csapatot (Warzycha nélkül), a családunkat, és így az életünket átjárta a klub. Külön vicces, hogy pont ma van a nemzetközi Star Wars-nap is, ha már az átjárásnál tartunk.

Ott ülök tehát a tó partján, vasárnap kora este, a kezemben egy málnás berliner weisse és uralkodok épp. Ahogy mostanában szoktam az uralkodást művelni.

És mint minden uralkodó, néha számot vetek. Elengedni nem fogok semmit, hiszen egyrészt – mint említettem – nem szokásom, alkatilag képtelen vagyok rá, másrészt úgy esetleg felmerülne a gondolat, netán valahol, valamiben, ne adj’ isten (Pisont!) hibáztam, tévedtem. A számvetés teljesen más. Ilyenkor rendezzük a tapasztalatokat, egyik folderból a másikba helyezzük a dolgokat, hasít a drag and drop agyunk íróasztalán, és tesszük egészen addig, amíg a lehető legtöbb dolog a helyére kerül, majd

hogy a szociológusi véna is kapjon bőven vért, megnyitjuk a kötelező egyéb foldert, és az összes maradékot, amit képtelenek voltunk feldolgozni, kijelöljük, majd egy jól irányzott mozdulattal beleejtjük. A foldernak természetesen nem adunk olyan beszédes nevet, mint az “egyéb”, vagy “tmp”, esetleg “aaa_szortírozni”, hanem valami zagyvaságot, ami ugyan zavar majd minket pár napig, hétig, hiszen tudjuk, hogy bár a neve mást mond, ott mégis csak az egyéb dolgok vannak, azonban lesz egy pillanat, amikor mindezt elfelejtjük, és egy másik jól irányzott mozdulatattal egyszerűen és határozottan véletlenül kidobjuk az egészet a kukába.

Megbántam bármit? Kibeb*szott sok mindent, azonban most a Kispestről van szó, találunk itt is bőven megbánni valót. Hülye voltam amikor 2014 tavaszán valamire bedurciztam, és nem utaztam el Szombathelyre, Paksra, meg még valahova. Egy másik alkalommal esett az eső, és az RKSK-Honvéd fakó helyett inkább a Hungáriára mentem egy NB II-es MTK-ra. Sorolhatnám, lenne bőven.

Mindig azt hittem, valamikor lesz bennem annyi erő, hogy elengedjem ezeket a dolgokat, hogy működik a kuka, esetleg jobbklikkel kiürítem, de nem, nagyon nem. Mint minden mást, ugyanúgy képtelen vagyok elengedni azt is, ami nem történt meg velem, pedig meg kellett volna történnie, és tényleg csak rajtam múlt, hogy mégsem.

[törölt bekezdés]

[ez is törölve, a Gurigáról volt benne valami akkora zagyvaság, hogy ahhoz képest a poszt olvashatóvá nemesedett volna]

Valahogy így.

Elcseszett egy teher ez a Kispest, és mégis annyira jó cipelni. (És most nem rakom be azt a videót, amikor RW-vel egymás nyakába borulva bőgünk a bajnoki döntő után.)

Viszont játsszunk is egy kicsit

_benito cimbora dobott meg ma egy kérdéssel, hadd idézem:

kedves István, pár óra önfeledt szórakozással szeretnélek megköszönteni születésnapodon, ezért felkérlek – sőt, legott felszólítalak – hogy a carragher-challenge magyar változatát állítsd össze. (carragher egy jelentéktelen klub béna védője volt, mondhatnók, egy “lövőerő nélküli plókás”, de maga a kihívás jópofa: olyan magyar játékosokból kell egy all-time csapatot összeállítanod, akiket már láttál játszani, de egy csapatból csak egy játékost válogathatsz be.) mutatom az enyémet:
Király Gábor (Haladás)
Szatke Zoltán (Nyíregyháza)
Korsós György (Győr)
Nagy Tibor (Vác)
Bimbó Tamás (Siófok, Veszprém)
Gera Zoltán (Pécs, Fradi)
Dvéri Zsolt (Újpest, Gázszer, Vidi)
Pisont István (Honvéd, MTK)
Dzsudzsák Balázs (DVSC)
Kiprich József (Tatabánya)
Stieber Zoltán (ZTE)

Egyelőre odáig jutottam, hogy nagyjából összeraktam azokat, akiket imádtam Kispesten (Kovács Kálmi, Pisont kimaradt, vonyítok is miatta, de mit tegyünk, ha ennyire hűségesek voltak hozzánk, és egy klub csak egy játékost nevezhet?), a legerősebben még gondolkodom:

Brockhauser (Újpest), Plókai (Debrecen), Bánfi (Vác), Keller (FTC), Mátyus (Győr), Warzycha (Kispest), Illés (MTK), Détári (BVSC), Váczi (Vasas), Negrau (Haladás) – futballmagyarként!, Orosz (Dunaferr)
Ha az isteni Negrau mégsem férne be, mert Pagliuca innen is kiütötte, akkor Tóth Misi (Videoton).

Mire hatalmas szenvedések közepette egyáltalán idáig eljutottam, rögtön jött is _benito válasza:

te egy béna fasz vagy, hanta. Egy csapatból (akik valaha ott játszottak!) csak egy ember lehet. Mit gondoltál, szted Bimbó szerintem a legjobb hátvéd volt ever?? Szedd össze magad, fiam!

ééééértem. Akkor itt az a lényeg, hogy a játékosok csapatai között nem lehet egyáltalán átfedés.

Vagyis az egészet kezdhetem az elejéről. Tényleg el fog menni az egész napom, hogy ne kelljen beraknom a végén nekem is Bimbót vagy mondjuk Brakszatóriszt. Annyi fix egyelőre, hogy a Bükszegi-félék kimaradnak, mert egyedül vinné az Újpestet, a Fradit, az MTK-t és a BVSC-t is.

Jöhetnek a ti csapataitok is, én még gondolkodom.