nem szeretek kényszerből posztot írni, most mégis az van, hogy napok óta szenvedek. mutatom miért:
Igen, tíz évesek lettünk, illetve leszünk holnap, november negyedikén.
Elképesztően rég volt 2010 novembere. Az emberek többsége akkoriban még nyomógombos telefonnal szaladgált, filmet tévében és moziban néztünk, nem pedig streaming szolgáltatóknál, zenét cédén (lézerlemezen!) vettünk, ha volt is valamilyen havi előfizetésünk, akkor azt papírújságért pengettük ki. 2010 novemberének elején két nap híján huszonegy éves volt Negrau fejese, és csaknem egy hónap volt még hátra Nagy Geri NB I-es bemutatkozásáig. 2010-ben még Felcsút sem volt.
2010-ben még nem volt ennyire kitéve az átlag magyar ember a Facebooknak, pörgethető fala egyedül az iWiW-nek volt, bár azt teljesen másra használtuk, ha használta valaki egyáltalán. Ma már furcsának tűnik, de a vélemény(nek nevezett akármi) akkoriban még nem volt plurális, szinte zajtalan volt az életünk. Ha valami megjelent az interneteken, akkor az nem csupán meg volt jelenve, hanem némi súlya is lehetett. Pláne, hogy nem a mobilunk képernyőjén, hanem egy számítógép monitorján olvastuk.
A blogot, mint formátumot már 2010-ben is elavultnak tartották. A jövő a videós tartalomé mondták a hozzáértők, és bár nagyjából igazuk lett, mégis, ha ma kíváncsi vagy, hogy mi történt a kétezres évek közepén, akkor kénytelen leszel a szöveges tartalmak felé fordulni. És itt figyelhető meg a blogok valódi ereje, a nyílt formátum, a költöztethetőség, az archiválhatóság – és a visszakereshetőség. Szövegben tudunk keresni, videóban egyelőre nem.
A Kispest egy valódi téma és a megboldogult 1909.hu-n (fórum!), egy addigra már kihalt levlistán, néhány oldalkezdeményen, esetleg a jóval általánosabb HIX sportos hírlevél pár bejegyzésén kívül nem nagyon foglalkozott tematikusan akkoriban velünk senki az interneten. Jó, ott volt az örök szerelem labdabiztos, egyben a keltetőnk, ami aztán a végső lökést adta, hogy mégiscsak kellene valami. Ekkor jött a Népsport, és ekkor döntöttünk úgy Jesterrel, hogy belevágunk: tematikus kontentet fogunk tolni a Kispestről.
Mert megérdemli.
Mindketten korzós arcok vagyunk – és most már maradunk is. A korzó egy egyedi ökoszisztéma, ahol az otthonról hozott örökségek egymás mellé sodródnak, felerősítik, kiegészítik egymás, és a végén kijön valami egészen penetráns egyedi. Megértem, ha valaki úgy érzi, a kispesti korzót kívülről csak utálni lehet.
Kispestinek kurvajó lenni. Olykor iszonyatosan nyűgös, tele vagyunk felemás érzésekkel, néha hazudnunk is kell magunknak, azonban megéri, mert mindig lesznek olyan pillanatok, amik valóban OLYANOK. És azért akarsz mellette maradni minden pillanatban, mert egyszerűen félsz, ha egyszer is kimaradnál, akkor esetleg lemaradsz egy VALÓDI OLYAN PILLANATRÓL.
Még nagyon az elején jártunk, amikor álltam a büfé előtt a sorban, és előttem pár ember vitatkozott. Az egyik ezt mondta, a másik azt, a harmadik egy harmadikat, majd jött az ultimét érv: de csakblog azt írta, hogy! És abban maradtak. Nekem pedig ismeretlenül, ott mögöttük állva a sorban, hirtelen dagadni kezdett a kabát alatt a mellem.
Persze, voltunk (voltam) azóta már pribék(!) (vadkutya <3), tévesztettek össze másokkal, okozva számukra néha kellemetlen pillanatokat, volt, hogy a klubot képviselő alkalmazott szidott minket habzó szájjal a műfüves mellett, mégis, ha dumálgatunk, és mert ismertek minket, talán egy dolgot soha és senki nem kérdőjelezett meg: az egész a klubról, a kispestességünk megéléséről szól. Ha gyerekként egyszer belemászott a füledbe, nem ereszt:
Eső, szélvihar, hó, hőség, távolság, lehetetlen időpont, eredménytelenség – mind érdektelen, hiszen azok az aktuális pillanatnak szólnak, miközben a Kispest itt van velünk száztizenegy, velem is vagy negyven éve, és itt lesz a következő évtizedekben is. Lehet, blogot már rég nem írunk akkor, és azt csak remélni tudom, hogy az eső, a hó, a távolság és a lehetetlen időpont továbbra se fog érdekelni.
Tíz év, háromezer poszt. Nem tudom hány meccs, mennyi kilométer, mennyi játékos, mennyi edző, mennyi stadion, hány hektó sör, mennyi új ismerős, azonban azt tudom, hogy utólag talán minden pont úgy volt jó, ahogy történt velünk.
Tényleg nem tudok mit írni. Szenvedek csak a gép előtt, miközben elmerülök valamiféle meghatódottsággal vegyes nosztalgiahullámban. Az imént például, amikor kimentem főzni magamnak egy kávét, vinnyogva röhögni kezdtem, mert eszembe jutott Gyula, az első ember, akivel Jeruzsálemben találkoztam. Jövünk ki a buszpályaudvarról, ő (az) meg ott áll. Bárki más állhatott volna ott, akár egy helyi lakos, akár egy másik turista, de nem, pont neki kellett. Hallod, – súgta a fülembe szinte bizalmaskodva – ez az ország gecidrága, itt egy vagyon berúgni tisztességesen. Hangosan röhögünk a negyven fokban. Talán még a Filléresből ismerjük egymást.
Közben lettek mondataink, az értelmezési tartományukra nézve szigorúan egymás között: Helló, Ábel! | Szabikalauz, tekersz egy füvet? | Én is egy nőtől kaptam. | Jönnek a cecei ultrák! Például. Semmi extra, mindössze annyi, hogy a miénk, és azért létezhetnek, mert valamikor valahol voltunk, ahol talán történt valami, de az is lehet, hogy csak úgy ott voltunk. Segít emlékezni.
És nyaraltunk jó sokat. Felkerekedtünk, nekivágtunk, jól éreztük magunkat.
Eddig se volt rendben a szerkezet, azonban most durván csapongani kezdtem.
A végtelenségig tudnám folytatni, azonban valahol mégis vége kell legyen (a posztnak): itt.
Vagyunk akkora punkok, hogy nem készültünk semmivel a jeles évfordulóra, ígéretet se fogalmazunk meg, a poszt is olyan lett, amilyen.
Tíz év tényleg kurvasok. Így egyben, egy szó: kurvasok. Holnap Felcsút, megkoccintjuk.
Azt hittem, ennyi idő után rutinból, szinte lendületből kitolok magamból párezer karaktert, talán olyat, amire utólag is büszke lehetek, de látjátok, erre pont kevés volt a tíz év.
címlapkép: George Becker/Pexels.com
