Azt sem tudjuk, hogy mi van, de abban páran, illetve sokan egészen biztosak, sőt, teljesen bizonytalanok vagyunk

KözhelypuffoKtatás alert!

road covered with sand

Tegnap este, pénztárzárás környékén nagyjából 325 eladott jegynél tartottunk az MTK-ra. Vagyis az elmúlt hetek, hónapok megtették a hatásukat.

Pedig eskü, azt hittem, a közel egy évig tartó, néha megszakított kényszerpihenőt követően az embereknek majdnem minden mindegy, örülnek, hogy végre meccsre lehet menni. Együtt, stadionba.

Ehhez képest mégis úgy tűnik, az eredmények igencsak számítanak.

Vagyis, ha nem megy a csapatnak, akkor

  • az emberek elmaradoznak a lelátóról;
  • hirtelen minden, de tényleg miden fájni kezd páraknak, esetleg sokaknak, amit aztán
  • szóvá tesznek ilyen-olyan helyeken, ahol szólni képesek.

Őszintén? Ott tartok, fogalmam sincs a kispesti közhangulatról, egyáltalán arról sem, hogy beszélhetünk-e egyáltalán közhangulatról.

Ha kevesen szólnak nagyot és hangosan, akkor az úgy tűnhet, mintha sokan és folyamatosan. A zaj, amit a felületek generálnak körülöttünk nagyon csalóka tud lenni. Valószínűleg senki sem naplózza, például mennyien érzik szinte személyes sértésnek, ha lemaradtak egy szoboravatóról, simán lehet, hogy százak, ezrek, és simán lehet, hogy alig pár tucat ember. Egyszerűen fogalmunk sem lehet a valódi mértékekről, ahogy arról sem, egyáltalán mennyi emberhez jut el a Kispest, a kispestiség, és tényleg, mi lehet a közhangulat, ha egyáltalán létezik.

A nézőszám viszont egy kemény mutató. Ha látványosan kevesebb, mint szokott lenni, akkor valami baj van, hiszen pont a Hungária körúton, ahol csaknem három évig játszottunk, és ahol az átadása óta megtöltjük nem csupán a vendéget, hanem a mellette lévő szektorokat is, a 325 elővételben eladott jegy nagyon kevés.

Fogalmam sincs az okokról. Nyilván elképesztően összetett, nyilván ezernyi egyéni történet, nyilván, súlyos érvként ott lebeg a csapat hosszan tartó eredménytelensége, hogy ide jutottunk. (A védettségi kártya esetleges hiánya és a hardocre meccsrejárók közötti látszólagos összefüggést most nem vesszük figyelembe, ugyanis az elmúlt két hazai meccsünkön 7, illetve 3,5 ezer néző volt hivatalosan. Ennyiből kellene mára összeszedni hétszázat.)

Direkt kikerestem, tavaly ilyenkor azért hőbörögtek páran, sokan, de mindenképp hangosan, hogy milyen kellemetlen (itt természetesen cifrább szavak is elhangzottak) házigazda az MTK, mert csak annyi jegyet ad nekünk, amennyi a vendégszektor befogadóképessége. Vagyis mert pont annyit adtak nekünk, mint amennyit mi adtunk például a Fradinak. Érdekes, azzal valahogy nem volt gond.

Tavaly elővételben, napokkal a meccs előtt elpattant az összes zsuga. Sokan végül a hazaiba voltak kénytelenek jegyet váltani.

Azóta eltelt egy év, és tegnap este 325-nél tartottunk. Vagyis félháznál sem.


Annyit viszont biztosan tudok, hogy nagyon, de nagyon kellene nyerni, mert ezt az apátiát, ezt a mindenbe belekötést valahogy el kell nyomni, nem lehetünk ilyenek, nem eshetünk szét, és annál nincs jobb ellenszer, mint egy bajnoki győzelem. Meg még egy, és még egy, és még egy.

Sosem lehet minden tökéletes, azonban a nem kifejezetten kellemes dolgok jelentős részével az a tapasztalat, hogy az érzékelésüket egy erősebb, pozitív ingerrel sikerülhet elnyomni ideig-óráig.

Nyilván, tele vagyunk strukturális problémákkal, elfogadom, esetleg minden úgy szar, ahogy van, idióták dolgoznak a klubnál, idióta mindenki, és még a szurkolókat is megvették kilóra. Adott fénytörésben, vagy akár a maga valóságában mindenben lehet és valószínűleg van is valamennyi igazság.

Az eredményesség csak elfedi, de nem oldja meg a problémákat. Amikor eredményes vagy, akkor kell a legkeményebben dolgozni, főleg a háttérben, hogy amikor majd nem leszel eredményes, mert a foci ilyen, minden mulandó a világában, szóval, amikor majd nem vagy eredményes, akkor ne a problémákról, hanem a lehetőségekről szóljanak a mindennapok.

Most épp egy ilyen időszakot élünk. Amíg jöttek a(z akár relatív) sikerek, addig a felszínen minden szépnek, jónak tűnt, az egyéb véleményeken pedig felülkerekedett a boldogság. Egy ideje azonban nem jönnek, így talán könnyebben észrevesszük a kritikus, esetleg a vagdalkozó, sőt, akár a minden alapot nélkülöző, kifejezetten támadó megjegyzéseket is. És ugrunk rájuk, mert így működik az ember.


Nem egyszerű, na.

Csak azt akartam mondani, hogy ez az időszak is egy kihívás a sok közül, és egész biztosak lehetünk benne, bőven lesz még hasonló az életünkben.

Nem lehet csak a sikerek, csak a számunkra kedves pillanatok idején játszani a honvédosat. A Kispest kell legyen a mi tehetetlenségünk. Ha billent, akkor dőlünk, ha felhajt, akkor feljövünk.

Kifejezetten menő és fontos dolog a valódi segítő szándék, és az sem feltétlen baj, ha úgy tűnik első blikkre, inkább ártani fog a megfogadása, hiszen könnyen lehet, a segíteni szándékozó előbb ismerte fel az adott probléma gyökerét, mint mások. Ilyenkor elő az érvekkel, elő az összetett mondatokkal, és hajrá! Inkább legyen ezer én megmondtam, mint csendben maradni, és elengedni azt a kis apróságot, ami ellen, vagy amiért mi is tehetnénk az egyszerű eszközeinkkel. Legalább magunk miatt, aztán hátha, és a végén habitustó függően jöhet a naugye.

Bonyolult, kibaszott bonyolult minden.

Igazából, ha olyan egyszerű lenne, amilyennek láttatni szeretnék néhányan, esetleg sokan*, az lenne az igazán gyanús.

Mindegy.

*_ így a poszt végére csak előjön belőlem a kérdés: direkt figyelek arra, hogy ne írjam azt, hogy kevesen, néhányan, sokan, egyesek, tömegek, satöbbi mennyiségek, mert ahogy korábban is említettem, nem tudhatjuk, hogy mennyiből pontosan mennyi is az annyi. Szóval, a kérdés az lenne, hogy az ilyen erősen bizonytalan mennyiségekre van valami értelmes magyar szó? Mármint amit használni lehetne a kínkeservesen körülírós “néhányan, esetleg sokan” helyett a nem ismert mennyiségen belüli ismeretlen mennyiségű emberdarabra?


Este meccs, most az a fontos.

Győzni kell.


címlapkép // The Lazy Artist Gallery/Pexels.com

🗣 a hozzászólás // előmoderált
🧸 az offtopicot // az offtopicba.