A második félidő közepén volt egy pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy négy belsővédővel, három belső középpályással, két szélsővel, és egy balhátvéddel játszunk. Papíron ugyan nem, de amúgy simán 5-5-0, jobbfutóban az isteni, ámbár öregedő Lovriccsal. Annyira 2012-ben éreztem magam hirtelen, hogy kerestem a telefonon a nyomógombokat, amikor át akartam dobni üzenetben Sámannak a fenti megfigyelésem. Sokan Lovricsot már 2012-ben is öregnek tartották.
A másik megfigyelés a cseréink. Azért nem mindegy, hogy egy – nyilván még erősen lepukkant állapotú – Nagy Dominik, vagy Bardea, Klemenz, Zsótér, Traoré van a padodon, és nem azt kell nézni, hogy melyik tizenhétévest engedte el az anyukája ilyen késői órán, hogy a hidegben focizgasson egy kicsit. Nem is tudom, mikor volt utoljára valóságban is létező, mérhető padja a Honvédnak?
„Egy meccs alapján ugyanúgy ne álmodozzunk a dobogóról, mint ahogy nemrég egy meccs is elég volt a kieséssel riogatáshoz” bővebben