…az, amibe süllyedtünk erre a szezonvégre. Mind a lelátón, mind a pályán. Patetikusan hangzik, de ettől még igaz. És most már nem csak a tavalyi áprilissal-májussal való összevetésben haloványka az idei tavasz-zárás, hanem hosszú évekre visszamenőleg is nehezen találunk hasonlót. A sisai első félév végén legalább a kupadöntő miatt lehetett izgulni a hasonlóan demoralizáló vereségek sora mellett – de idén már mindenki csak az utolsó fordulót várja. Nem jó ez így.
Amúgy a csapat most aztán tényleg meg lett fiatalítva. A padon csak Zsivány és Daud, a kezdőben a délszláv belső kettős és az ártalmatlanul hasznos (haszontalan?) Job. Végre kezdőben Bobál Geri, Prosser, és meglepetésként Kapacina, a padra odafért Botka és Csábi Misu is. No ezek után volt igen fájó a látott “játék”.
És hoppsza, nem kell megijedni, nem a demagóg sületlenséget akarom most nyomatni, hogy eddig csak fiatalokért hörögtem (nem igaz), és most, hogy itt vannak, jó korzós szokás szerint szétkapom őket, hogy ez mi volt (nem teszem). Pedig ebben nagyok vagyunk mi, kispestiek – emlékszem Torghelle első pár meccse után hogy szidták őt habzó szájjal, hogy “takarodjon Marcaliba és vissza se jöjjön”. Nem, mi itt a blogon általában üdvözöljük a fiatalítási hullámot, de nem az ész nélkülit; dicsértük Rossit, amikor szép fokozatosan építette be Filipet és Nagy Gerit, és morcosak voltunk, amikor egy Máncsónak vagy Zsiványnak bérelt volt a helye és ezért nem játszott soha egy-egy arra érdemes tehetség. DE ha jönnek az ifik, akkor azt szeretjük, ha értelmesen épülnek be a csapatba és ha a srácokon a mindent legyőző bizonyítási vágy látszik, azaz a motiválásuk is biztos kezekben van.
Tegnap ez mintha hiányzott volna, a motivációs bázis. Nem, nem is, nem mondhatnám hogy a srácok ne akartak volna…akartak-akargattak, de egyrészt a régi sirámunk ismét érvényt nyerve lebegett a Bozsik fölött: nincs vezére a csapatnak, sem kreatív, sem lelki értelemben. Vécsei Báló lehetne talán az, de ő lelki alkatilag kevésbé ilyen, formailag meg cudarul leült most tavaszra – ennek egy pozitív hozadéka csak az lehet, hogy talán nem viszik őt el a nyáron. De rajta kívül? Hidi talán 2-3 éven belül lehet ilyen lelki vezér, hisz szűrő-határozottsága is csak megjött 3-4 év alatt (lassan érő típus, na), de kreatív vezérnek ő is kevés lesz. Más típus. Egy zseniális irányító mögött ő aranyat érhet. A helyett alumínium pénzérmét is alig.
A másik problematika a habitus volt tegnap. Mi itt a beharangban, meg a heti kommentekben arról álmodoztunk, hogy a juniorok (és a szerepet kapó, és még jövőre is élő szerződéssel rendelkező légiósok) arra használják ezt a négy meccset, hogy kőkemény hajtással, vért vedelve bizonyítsák, hogy helyük van Kispesten. Nos, ebből olyan nagyon sokat nem tapasztaltunk tegnap. Illetve inkább semmit. Erre mondaná a srácoknak Chris Tucker Ruby Rhodként, hogy “Korben szívem szívecskéim, mi volt ez? Nulla, zéró, semmi, nuku…!” Mert mi történt? Kifogtunk egy, a fékezettnél is fékezettebb habzású Videotont, akiktől féltünk, hisz a bronzért mennek, erre a válogatott-gyöngyszeme Nikoliccsal az élen lehoztak egy akkora nihilt, hogy még keresnivalónk is lehetett volna. De nem lett, mert a mi srácaink úgy 20 percig 1-2 Kapacina (hol jó, hol rossz) keresztlabdával még próbáltak valamit kezdeni, aztán annyi, egy langyos, ótvar meccsen elfocizgattak a Vidi ellen, legalább nagy baj ne legyen jelszóval. Rossz volt ezt nézni, rossz volt időutazni, és visszamenni a ’90-es évek közepi-végi olyan idények végére, ahol már megúsztuk a kiesést, és már csak az volt a kérdés, hogy 10.-13. közt hol végzünk, no akkor poroszkáltak-óvatoskodtak így a nagy melegben az akkori srácaink, Schultzok, Zováthok, Gabalák, Bánföldik. Nem akarok megint olyan időszakot.
Interregnumban vagyunk, tudom, annak minden kínjával és átmenetiségével együtt, de ez akkor sem jó. Három meccs van még, és jó lenne, ha a csapat átérezné, hogy a következő évet azzal is meg lehetne alapozni, ha most odateszik magukat, nem csak vért szürcsölve, de azt izzadva is! Mint 2011 tavaszán, mikor az utolsó, már tét nélküli Supkameccseken azért lehoztuk a Vidi elleni ikszet Zelenka szabadrúgásával, vagy Siófokon akadémista gólt rúgott Czár, ezek mind-mind megágyaztak a következő remek őszünknek. Ez a tegnapi szenvelgés max egy kiesőszezonnak ágyazhat meg.
A lelátón közben feltűnt az edzőkeresős fázisainkban a Bozsikba mindig kicsorgó Vágó Attila (jajj, ne) és régi ászaink közül Dajka, aki most nem Esterházyékkal, Garabáékkal üldögélt, hanem egyedül jegyzetelt, így kis meccsrejáró körünk több tagja ebbe már belelátni vélt valamit. Rajtam kívül amúgy mindenki ódzkodna Dajkától, az én ’80-as évek iránti nosztalgiával telt szívemnek azért szakrális jelentőséggel bírna egy Dajka kinevezés, még ha ésszel tudom is, hogy valszeg nem ő lenne a legsikeresebb választása Heminek. De mindegy, ezek csak teóriák, az ilyen találgatások után szokott az lenni, hogy jön június 6-án egy ismeretlen külföldi tréner, szóval mindegy is…
A lefújás most tényleg megváltás volt, és sajnos mindent elmond a szombatról, hogy a csúcspontot az jelentette e délutánon, mikor a táboruk előtti ünneplést befejező és az öltöző felé irányt vevő Vidiből kitűnt egy fekete flitteres melltartó szerű topot viselő játékos, aki történetesen Juhász Roli volt, és hát bizony vesztes hazai meccs után a kispesti korzó előtt ellenfél játékosnak ilyen outfitben végigmenni az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér… Jött is az obligát “hogy nézel ki, teeeee“, illetve a szofisztikáltabb korzós időket idéző “itt gyerekek is vannak, vegyél már fel valamit” jellegű zrikák, a Kék Osztriga bár elcsépelten kötelező jellegű említéséről nem is beszélve. Még Juhász se bírta ki röhögés nélkül ezt a verbális sortüzet. Bár a játékosaink lettek volna ilyen hatékonyak.
Győr, MTK, Loki. Sok biztató most nem jut eszembe, max annyi, hogy ilyenkor, ha már minden kedvem-reményem veszni látszik, akkor általában történik valami pozitív (szerű) dolog. Kíváncsian várom.
Fotók: lovi, babar (1909foto.hu)