Kisebb sorozattal készülünk a mai napra, amelynek csak egy fejezete a 7/7-et hozó csapatunk történelmi rekordja. Az első rész a szurkolókról és a családbarát körülményekről fog szólni.
Kezdjük azzal, hogy a családbarát jelző csak a hazaiaknak szól, vendégben családot úgy néz ki sehol és senki nem akar látni. Vagy lehet, máshol igen, Győrben biztosan nem.
A 2013 után 2014-ben is a legcsaládbarátabb stadionnak választott létesítményben azzal kellett szembesülni, hogy a vendégszektor egyáltalán nem fedett, és miközben a két oldalsó lelátón jó ha ezerötszázan lézengtek (ami nagyjából 10%-os foglaltságot jelent), senkinek eszébe sem jutott az órák óta tartó masszív esőzést látva, hogy a kedves vendégeket feltereljék egy leválasztott sarokba.
Mondjuk ez még hagyján is lett volna, hogy nem, sőt, talán túlzott kedvesség is a vendéglátótól az itthoni viszonyokat ismerve, az viszont már erős túlzás, hogy a vendégbe érkező kisgyerekes családnak letiltják a kinyitható esernyő bevitelét. Csodálatos. Szeretnék apuka/anyuka lenni egy ilyen szituációban, ahogy ott áll előttem a szekusállat, én meg magyarázom, a gyerek tüdőgyulladást kap te barom, ha két órán át a szakadó esőben kell állnia.
Arról pedig talán ne is beszéljünk, hogy a beléptetéskor mennyire indokolatlanul léptek fel “motozásra” hivatkozva a kedves, beléptetésért felelős emberkék. Bevallom, ahogy és amit csináltak, ahogy (durván) beletúrtak az övtáskámba, miközben az még a hátamon volt, vagyis nem láthattam, hogy mit matat, majd utána ahogy áttapogattak, néhol szinte hereszorítást, vagy kisebb lökdösődést művelve, az botrányos volt. Határán mozogtam, hogy jelezzem a jelen lévő, de az eső elől egy kisbuszba menekülő rendőröknek, itt nem kevés jogunk sérült. Mérhetetlen felbasztam az agyam.
Természetesen a családbarát vendéglátás a meccs alatt is folytatódott. Például volt külön pincérünk. Vagyis inkább helyesen: nem nyitották ki a vendégbüfét, helyette kaptunk egy vasrácshoz ingázó srácot, aki hordta nekünk a sört és a szendvicset. Mindegy, ezen nem hőbörgök, nem lehetett számolni azzal, hogy ilyen időjárási viszonyok mellett, sorozatban hat vereség után ennyi vendégdrukker érkezik. Legalább ezt megoldották.
Félidőben és a meccs végén mindenki rohant be a szálló alatti zárt részre, ahol legalább nem esett, és nem fújt a szél, lehetett kicsit melegedni. Az élelmesebbje a mosdóban alakított ki klubhelységet, és facsarta ki mindenéből az inadekvát folyadékokat. 105 percnyi ázás és fagyoskodás után jó lett volna megpihenni kicsit, de mint kiderült, olyan nem jár a pénzünkért, lehet szépen hazamenni. A lefújást követően még néhányan el tudtak menni pisilni egyet, de a többséget eközben kiterelték a stadionból, majd a parkolóból is. Szárítkozni, rendbeszedni magunkat smafu, egy pici kedvesség sem járt.
(Nekem eközben már a bábolnai Meki kézszárítója lebegett a szemem előtt, hogy ott majd mennyire jó lesz, kicsit aláfekszem, csudihawaii. Persze légfújós gép nem volt, hanem az a fura U-alakú, ahová be kell tolni a kezed, de sebaj, megoldottam.)
Innen is szeretnénk csókoltatni egyrészt a kedves, családbarát győri vendéglátóinkat, másrészt minden tiszteletünk annak a mintegy hetven kispestinek, aki így is ott volt, és végigénekelte, végigázta-fázta azt a 90 percet, amin elszenvedtük történelmi hetedik vereségünket.
További fotók a meccsről az 1909foto ideiglenes oldalán, itt érhetők el.
