Mastodon

Duplikálok, de nem bánom

Kép2[a következő poszt erősen duplikátumnak minősülhetne, ha egy oldalról (objektíve) nézzük, ha meg másikról (a blog arról szól amit érzünk és amikor érzünk), akkor nem annyira. Magister hanta már írt a Futballházról, én viszont csupán tegnap jutottam el először, és ez a poszt meg kijött belőlem. Sok újdonság nem lesz benne, de akit még érdekel a téma, erősen szubjektív verzióban, az lapozzon]

A hivatalos megnyitó napján, bár egész nap készültem a forgószékből való kilövésre a jeles esemény kapcsán, az egészből a már itt sokszor leírt melóindokok miatt nem lett semmi. Ebből szólóban megnézés lesz, konstatáltam, aztán a már itt is megénekelt lecsózáskor a srácok mondták, hogy csütin ők mennek, hát csatlakoztam én is.

A csütörtökök nekem valahogy általános óta nagy kedvencek. Hétkedvencek. A csütörtök már majdnem péntek, már szinte hétvége, és ha ehhez a tegnapihoz hasonló remek idő is társul, nyár, de mégse szahara, akkor az jó, nagyon jó. A Határ útra érve már elkapott a Kispest-Édes-Otthon hangulat, a Wekerle mellett eldöcögő 42-es pótló ablakából nézve a szűkebb hazámat meg teljesen el is lepett, hogy aztán a Templom téren leugorva a viszonylatról már abszolút átkapcsoljon vakációüzemmódra az agyam.

A Házban Gyimesi Laci fogadott minket a bejáratnál és kb in medias res lenyomott nekünk egy negyed órás kis kedvcsinálót, ami az amúgy sem kis érdeklődésünket még jobban felcsigázta. Tök hangulatosan beszélt, jókat mondott (a Hanta által is már érintett szurker-játékos összehozatal, ciivil szurkolói élet felpezsdítése, stb.), tetszett a klubvezetéshez, a drukkerekhez, úgy anblokk mindenhez a hozzáállása. És akkor még el sem kezdtük a tárlatnézegetést.

Innentől nekem másfél órás szállás következett – a régebbi, számomra kevésbé ismert korszak (1945 előtt) kapcsán azért mert sok volt az új infó, a már könyvekből-Fatertól ismert, 1950-1990 időszak kapcsán a sok ismerős sztori és fotó visszaköszönése miatt, hiába, Apu miatt kívülről fújom, hogy a Marosi, Tussinger, Komora, Tichy, Katona, Vági, Kanyó nevek fémjelezte csapatnak bajnoknak kellett volna lennie, hogy Szűcs Lali a Barnamaci, hogy Páncsics már zeniten túl jött, hogy Pál Józsi volt a Fater kedvence, mert nem ismert megalkuvást! És hogy hogy szívatta meg a Lazió védőket Csikó az Olimpicóban! Nagy sztorik, de azért ezek másodkezi emlékek-történetek nekem, de így is ütnek. Aztán jött az én időm is…

1990 utáni emléktárgyak… Itt már a meghatottságtól könnyes szemmel álldogáltam egy-egy vitrin előtt. Gyimesi rá is kérdezett, hogy ismerjük-e ezeket a játékosokat, én meg néztem, csak néztem az 1990-91-es keret poszterét, az első gombcsapatom, az első megnézett-végdrukkolt bajnokcsapatom képét, a Hummel mezeket, az újságkivágásokat, és nem igazán tudtam értelmesen válaszolni, és aztán néztem tovább a kiállított Diadora csukát,  a Matchwinneres ’93-mas bajnokcsapat poszterét Ivaniccsal, miért őt látom meg először bakker, nem tudom, meg a MiniMenottit a susogós melegítőben Kuusi tolmácsaként, aztán a ’96-os kupagyőztes fotókat, Rott Feri feszít a csapatképen a pad szélén (imádtam a cserekapusainkat), aztán pezsgőfürdőzés azon a júniusi éjszakán, Kabát Warrior, mint egy kis csirke gimis, félmeztelenül, 2 számmal nagyobb farmerban idvezül az öltözőben, mert hisz egy kis csirke gimis volt még akkor, Piroska alsógatyában, de szép kép, áh, miket beszélek, de akkor is, és a végén már csak arra marad erőm hogy leroskadjak az utolsó szobácskában a youtube-ról már ismert kis történelmi kollázs elé, ahol az RW-nek oly kedves monumentális billentyűzenére sorjáznak a képek 1909-től 2009-ig.

Hát valahogy így. A végén kiszédelegtem a napfényre, és még a hátfájásom is elmúlt, a Kispest csodaszer, igen ezt tudjuk, úgyhogy Viktorral és Ábellel elgyalogoltam egész a Corvin körútig és csak ott csoffadtam be Wekerlére, most nem kellett 148-as busz, se villamospótló, vitt a lábam, mint a régi hazai 4:0-ák után, aztán bizony még hazaérve, sőt lefekvéskor is ült rajtam a vörös-fekete köd, nem szállt el.

Szeretem, amikor ilyen csönd van nézegetés közben, az azt jelzi, elmélyednek a delikvensek, én is így voltam vele először, újból és megint büszke voltam hogy ide tartozom” – mondta Gyimi mosolyogva, miközben a tárlat közepénél jártunk, leesett állainkat csípőmagasságban tartva. Igaza volt. Én is büszke voltam erre az egészre, s patetikusan hangzik vagy sem, azokra akik ezt összehozták. Srácok, hatalmas gratula.

Én meg valamikor a közeljövőben visszatérek, mert ezt a Faternak is látnia kell (ha addig ugyan ki nem bringázik egyedül az Öreg). Szóval lesz még ebből egy-két jó, vörös-fekete ködbe burkolózó, békebeli csütörtök…