Ami sikerült, ahogy sikerült (2-0 ide), de talán nem is ez a lényeg, itt kötelező volt a győzelem. Ami viszont igen, hogy az ilyen megyei csapatok elleni meccsek mindig remek murik. Így volt ez most is, és így volt ez legutóbb is, Kemecsén.
Igaz, nem indult valami fényesen a nap, hiszen délelőtt robbant a hír, szurkolói kártya nélkül bizony nem lesz meccsnézősdi szeptembertől. Részemről beszartam a mérhetetlen hülyére sikeredett szabályozáson, majd végiggondoltam, és legalább annyi kapaszkodót találtam, hogy teli szájjal röhögtem ki a Fradi biometrikus-vénaszkenneres megoldását, amit az MLSZ a saját, sima vonalkódos kártyájával nemes egyszerűséggel felülírt.
Mindegy foglalkozzunk inkább magunkkal.
Csorna. Tízezer pluszos város Győr-Moson-Sopron megye déli részén, Áder János szülőhelye, valamint itt ünnepeltük tavaly egy benzinkútnál a bronzérmünket. Most azonban a kúttal sréhvizavé, a Kocsis Istvánról elnevezett sporttelepre voltunk hivatalosak. Illetve nyilván a sarki kricsmibe először, ahogy azt illik.
A Sport sörözőben (és ételbárban!) már ott voltak jónéhányan a maguk oldott hangulatában, és akár el sem kellett volna mozdulnunk, hiszen a kertből remek kilátás nyílt a pályára, de azért bementünk.
Illetve bementünk volna, ha nem egyetlen pénztár áll rendelkezésére az amúgy kellemes mennyiségben összeverődött tömeg számára. Nekünk speciel mázlink volt, mert téblábolásunkat látva egy helyi drukker maga elé engedett minket, hogy közben elszörnyedve nézzünk végig a csaknem ötven méteren át kígyózó sor kilátástalanságán. Öt perccel a kezdés előtt. (Az élelmesebbek amúgy nemes egyszerűséggel csak besétáltak a sporttelepre.)
Bent amúgy elég fasza kis megyei pálya fogadott minket. Klubépület és kispadok az egyik, néhány százas lelátó a másik oldalon, körben meg támaszkodható korlát. Ilyen külsőségek kellenek egy szerda délutáni kupameccsnek, mondom én. És mások is ki lehettek éhezve a dologra, mert legalább százan rándultunk le Pestről kisebb-nagyobb fürtökben.
Aztán elkezdődött a meccs, ami – bevallom – eleinte kurvára lassan pörgő órát hozott. Beszorítottuk a Csornát, Mancika labdájából Proszi fejel is egy gólt, majd megállapítjuk, hogy ezek húsz perc után úgyis kipukkannak, inkább kedélyes beszélgetésbe kezdünk.
Valamilyen sárkány! Bősárkány? – kérdem. Nem, valamilyen sárkány, de nem bő. Szil? Jaja, az lesz. Itt továbbmész Szombathely felé, néhány kilométer. Na, ott van egy kurvajó étterem. Nem hiszed el, de a pincér, aki a tulajdonos, ha bemész, már úgy fogad, hogy ezek mi a faszt keresnek itt. Aztán pálinkával itat, meg olyan házikoszttal, hogy beszarsz.
Vagy valami ilyesmi. Legalább azt letudtuk, hogy meccs után hol vacsizzunk, mert ezt látni kell.
Közben eszünkbe jut, hogy a kezünkben nincs sör. A nagyobb baj, hogy a sporttelep területén meg nincs büfé, így marad a röpke alkudozás a jegyszedő úrral, kiszaladnánk a sarki kricsmibe, hozunk be dobozosat, és akkor mindenkinek jó lesz. Persze, nyugodtan.
Megyefoci, imádlak.
Itt szeretném közbeszúrni, hogy a pálya mellett ácsorgó néhány idősebb úr volt az összes biztonságis, aki a félelmetes kispesti tábort hivatott volt kordában tartani. Illetve nem, mert dolguk az nem volt, miért is lett volna? A kispesti tábor magát fegyelmezte, sőt, talán még csak nem is fegyelmezte, hanem hatalmas meccsrutinnal megáldva azt csinálta, amit egy meccsen szokás. Beszélgetett egymással, szurkolt, viccelődött, néha szidott valakit, szóval elvolt. Hogy mik vannak?!???!!
Kellenek az ilyen meccsek. Igazából nincs tét, igazából az ellenfél, ha nem is lesajnálod, hanem akceptálod, hogy ő ma az áldozati bárány, tehát csak a pure hangulat, hogy együtt, meg valahol és túrán. Értitek, nem?
Lefújták, nyertünk, boldogság, irány Szilsárkány és a vacsora. Nem lettünk átverve, mondom már most sebtiben. Tényleg egy honnan keveredtek ide? c. kérdéssel kezd a csóka, majd még le sem ülünk, de már előttünk a kupica, benne hamar a cseresznye-pálinka, koccintás, áldomás, sör. Mit együnk? Halászlé túróscsuszával, álmodozom, és tényleg, majd azt otthon, fiacskám – teszi hozzá vendéglátónk. Végül a gulyásban egyezünk meg mindannyian.
Namármost. A gulyás a Kemencés Csárdában (mert ez a tisztes nevük) a következőképpen néz ki: kapsz kis piros lábosokat tányérnak, kapsz az utcafronti kemencében frissen készített házikenyeret tumkolni, és kapsz egy teljes bográcsot, tele gulyással, aztán szedsz és eszel annyit, amennyit bírsz. Részemről egy tisztes, egy közepes, és egy lédúsabb adaggal, valamint egy fél cipóval zártam, hogy egészen mostanáig (péntek délután írom ezeket a sorokat) minden rendben legyen pocifronton, és csak a legutóbbi percekben érezzek valamit, hogy annak bizony ki kell majd jönnie.
Túlesve a mérsékelt érdeklődést kiváltó, ámbár a blog személyes irányvonalát nem kicsit erősítő önnön bélműködésemmel foglalkozó részen, inkább betolok ide néhány képet, hátha sikerül valamennyire érzékeltetni, miért szeretjük annyira az ilyen eseményeket.
