Pesti futballélet-élmény: közel kimaxolva!

Megfogadtam, hogy nem fogok ilyen modoros címet adni a posztnak, aztán mégsem sikerült, és csak belekerült a mostani yuppie-szleng egyik típusos momentuma, a kimaxolás. De nem találok egyszerűen ideillőbb kifejezést hirtelenjében az elmúlt 3 napra, ami a diósgyőri depresszió után kicsit visszadta a magyarfoci-kedvem.

Pedig igazából nem történt semmi extra, végignéztem vasárnap délután és tegnap egy-egy borzalmasan gyenge budapesti meccset, eufemizmussal élve „kisrangadót”, ahol azonban a technikai iszonyatokat és játék-mentességet feledtették a hangulatok, az életérzés-torlódások, az a ma már csak nyomokban és csupán néhol fel-felbukkanó boldog_békeidők_fociíz, ami tényleg alig-alig dugja ki az orrát a felszínre manapság a magyarfutball szennyes és poshadt habjaiból.

Ritka eset, de tegnap összejött: egy tonnányi főnöki jóindulatnak köszönhetően, némi hajnali korai munkakezdés árán el tudtam szökni fél 3-kor a monitor elől, hogy hamarosan már a Népligetnél bosszankodjak a lehetetlen módon megközelíthető (meg nem közelíthető) 1-es villamosmegálló állapotán, majd lenyugtassam magam a csodás őszi napfényben száguldva a Hungária körúti megálló felé tovább (bocsánat, Salgótarjáni utca, de nekem ez mindig Hungária krt az MTK -stadi miatt, hiába tudom, hogy magát a hosszú körutat hívják így, nem a megállót). Szóval a Salgótarjáninál lepattanás, a Netovább! körzete már kihalt, ebből is tudom, hogy sietnem kell, már minden drukkerünk odabenn van. Vajon hányan leszünk? Aztán a Sport utca macskakőmaradványain és rég elhagyott villamossínjein léptetve már feltűnnek az ismerős arcok, innen-onnan, mellékutcákból, kocsmafeljárókból, vagy az MTK Diszpi-Diszperzit székháza oldalából somfordálva elő… a nap pedig továbbra is ontja a tipikus szeptembervégi fényjeleit, aranysárgává festve a BKV-tribün hátát, idádom ezt a hangulatot, legszívesebben hozatnék egy kis strandszéket és be se mennék a meccsre, csak leülnék itt a macskaköveken, kezemben egy jó cerna hora-i Sklepní-vel vagy Kamelottal és nézném ezt a lelátó-hátat, ami annyi mindenről mesélhet, hogy el se tudom képzelni.

Nagy szavak, nagy szavak, persze, hogy nem ülök ki ide, főleg nem Sklepnível, megyek inkább az egyik kinyitott büféablakhoz a tikettért, aztán futás fel a lépcsőn, ezen a meredek Jákoblajtorjája lépcsőn, csak én a Menny helyett a Bohócliger-Valhallába jutok, oké, érzem, ez már sok, ez a hasonlat, de nem tudok mit tenni, az elhagyatott budapesti pályák mindig ezt hozzák elő belőlem… Odafönn meglepően nagy a létszám, hát sokmindenki megoldotta az ellógást munkából, egyetemről, suliból, bárhonnan… ez persze néha szürreális képeket eredményez – a korzón megszokott ruházatok helyett nem egy kollegán hétköznapi, azaz: munkaruha figyel, alig ismerem meg őket. Szerencsére engem viszont megismernek a közvetlen harcostársak, és már csörög a teló, ne oda ülj, gyere, itt vagyunk lenn, jaja a Gyuri már lenn sörözik, én most megyek hozni egy pohárral, gyere le itt vagyunk, de a Hanta legalul van a kerítésnél, nem? de ő csak fotózik, gyere már. Hát így.

Igazából rohadtul szeretem ezt a BKV pályát, azt, hogy egy gigantikus tribünből áll és slussz-passz, azt, hogy az utcafrontján egy itthon alig ismert német sörmárka cégére hívogat, és esküvői rendezvények lebonyolítását vállalja rikoltva egy reklámtábla az Előre Presszó ajtaja mellett. Azt, hogy ha felnézek, beleszédülök a wekerlei házakat idéző ereszcsatornába, ami körbefut a tetőzet szélén, a tetőzetén, mely fából van, ez annyira 1920, vagy 1960, hogy IDŐUTAZÁS, de így, csupa nagy betűvel.

Ja igen, közben meccs is van. Ábel sajnálkozva állapítja meg a szánalmas 0:1-kor, hogy mennyire jó lenne itt egy BKV-ESMTK-t nézni (látom, benne is él még a vasárnapi élmény, hehe), fürödve a napsugarakban (persze nem fürödnénk mert a BKV-tribün a legárnyékosabb-legszelesebb lelátó, amin valaha voltam), ehelyett itt görcsölünk az északírek ellen beállt Lipták-vádlihoz hasonló állagú gyomorral, hogy ne legyen baj.  A meccs borzalmas. A BKV küzd, hajt, de nagyon szerény kis keret ez, mi pedig emberelőnyt adunk nekik, hiszen elöl, csúcsékként megint a kis dologtalan here tevékenykedik, úgy futják le őt és tökighúzott zoknis csülkeit a hazai NB3-mas védők, hogy elsírja magát az ember. „Jól érzem magam Kispesten, de nem tagadom, szívesen kipróbálnám magam egy nagyobb magyar klubban„. One shot, one kill.

A többiek mennek előre, mennének becsülettel, de a Hidi-NagyGeri-Godoy középpálya, hát egyikük sem a kreatív szerepkör letéteményese, de nem is ez a feladatuk. Az most Gazdagé lenne, az ifjonc nem is rossz, de hát első meccseinek egyike ez a „nagycsapatban”, nem tőle jön majd a megváltás. (Aztán mégis). Gyula úr teljesen megszürkült, ezért meg is huhogja a tábor, mondjuk ez annyira fölösleges, mint Pintér kommunikációs tréningre küldése volt… Nem Gyula hibája, hogy a taktikánkban (…)  ő is elvész. Alci ma a hajtósabb fajtáját veszi elő az agyfaszos helyett, így Hidi kapufája után egy idétlen poborskyzással egyenlít a talján. A szünetben Viercho mester be se megy az öltözőbe, végig a padon ül kinn, nem semmi, hiába, anno az Aranycsapat is sokszor Sebes nélkül beszélte át a taktikát, meg is állapítjuk: nyilván az öltözőben most Alci és Máncsó találják fel a csodafegyvert.

Aztán a második félidőben kicsit megismétlődik 2004 májusa, amikor egy bajnoki mámorban átdöcögött-átalibizett meccset Borgulya ugyanitt tett emlékezetessé félpályás emelésével, hát most pedig jön Gazdag, vezetgeti a labdát az ellen 16-osánál, nincs kinek passzolni, hát Vincze Ottósan/Grashoppers-esen felrajzolja a játékszert  a bal felsőbe az ifjonc. Ez igen! Eztán még egy szépen kijátszott akció jön, aminek végén Baráth Boti köszön be, ennek külön örülök, aztán még megnézünk zsinórban 8 el*aszott Vidó beadást/passzt (megint tippmikszül ez a gyerek?!) a balszélen, majd megváltó sípszó.

Kifele menet a nap már lemenőben, de még így is totálba kapja az említett Löwenbrauerei táblát, egy pillanatra úgy érzem, legszívesebben ideköltöznék, ennek a lelátónak az aljába, büfésnek, évtizedekre, BKV örökbérlettel, aztán persze ez elszáll, azért Wekerlével nem kéne sírnom, és ha itt lennék büfés, mi lenne velem szombatonként, mikor a Bozsikban pattog a labda? Erről persze eszembe jut a mostani nihil, úgyhogy a srácokkal kell is innunk egy levezető rundot a Netovább! kerthelyiségében (eufemizmus ma másodszor), ülünk, eszmecserélünk, érvelünk és lelohadunk, felpörgünk és fejeket rázunk, és már rég nem a fociról beszélünk, hanem arról, hogy ki hogy áll a villanyszámla-leolvasókhoz, most komolyan, mi a pékről beszélünk itt, de aztán megint foci, és megint Honvéd, és ettől jól elkeseredünk és eltakarodunk a villamosok felé, ki a 37-eshez, ki az 1-eshez, a nap eltűnt, a szeptemberi este hűvös, a jövő is az, de valami mégis egy kicsit kicsit enyhít az élén a dolgoknak, akárhogy is, de nyomokban azért kis pesti fociéletbe csöppentünk az elmúlt 3 napban.

Kimaxoltuk.