Vagyis három meccs van hátra ebből az idényből, amit majd lesz, hogy szívesen elfelejtenénk, és nem feltétlen csak a saját szenvedésünk miatt, hanem az egész magyar futballközeg aggregált teljesítményéért. Szóval két bajnoki és egy ligakupa, ebből kettő a Fradival, egy idegenben, egy pedig otthon, hogy a kombókból minél többet hozzunk ki. Tényleg legyünk túl az egészen.
Még mielőtt bármiről beszélnénk, fussuk át gyorsan a tegnapi eredményeket: az MTK verte a Haladást. a Paks a Pápátt, a Győr pedig a Pécset. Mindez azt jelenti, hogy:
- (továbbra is egy pont, és fixen bennmaradók vagyunk)
- a Pápa mindenképp kiesett (nem lehet több győzelmük, mint a Haladásnak, még ha pontban be is hozzák őket),
- csak akkor eshetünk ki, ha a következő körben nyer a Hali és a Dunaúj is, mi pedig egy pontot sem szerzünk a két meccsünkön,
- a Hali és a Dunaúj közül kiesik az, amelyik kevesebb pontot szerez a következő fordulóban, vagy ha egyenlőt, akkor a Dunaújváros,
- a 30. fordulóban Pécs-Nyíregyháza, ahol valamelyik csapat mindenképp szerez pontot, így idén legfeljebb (és óriási mázlival) a 12. helyre futhatunk be, ha
- a Nyíregy nyer, és mi legalább négy pontot szerzünk, vagy
- döntetlen lesz, és mi kétszer nyerünk, azaz
- minden valószínűség szerint maradunk a 13. helyen.
Ennyit az édesmindegyről. Bár pont tegnap hangzott el egy érv a 13. mellett, mégpedig az, hogy a 12. a 12 csapatos bajnokságban csontutolsó, vagyis kieső, míg a 13. az igazából az NB II-ben első, vagyis mindenképp feljutó. Sajna tényleg itt tartunk, kifordult magából minden realitásérzékünk.
Plusz a nihil.
Nem is olyan régen még az volt, hogy vártam a Fradi elleni meccseket. Napi beszédtéma volt ismerősökkel, hogy majd játszunk, hogy majd egymás ellen, hogy ez rangadó, és ment a szívatás, a froclizás, persze nem a “zöld majom” szintjén, mert akkoriban az még nem volt. A Fradi az egy várós dolog volt.
Aztán szépen 2015 lett, és mi (én) kezdtünk feladni szinte mindent. Fel sem merül, hogy kimenjek az Üllőire, ráadásul ott van az a nyamvadék többlettöltet, amiért még szegény fradistákat, vagy magát a Fradit sem tudom szidni, mármint az, amit csináltak velük az elmúlt években.
Persze, nem rossz focit játszanak a pályán, néha nekem is tud tetszeni, viszont én meg úgy működöm, hogy szeretem érteni a dolgokat, mi miért működik. Nem voltunk eleresztve két tanár szülővel gyermekkoromban, ezért néha felmerült a pofon kérdésköre, ha a frissen kapott, és a családi költségvetéshez képest méregdrága ajándékjátékomat azonnal szétszedtem. Ebből a szokásomból azóta se nagyon engedtem. Később a társadalom, az emberek közössége kezdett mozgatni, hogy mi tart minket egybe? Elmentem szociológusnak, hogy most a tanulmányaim, olvasmányaim és az összes nyamvadék berögződésemmel ne tudjak örülni valaminek, aminél látszik, a produktum működőképes.
Kicsit olyan ez, mint Moldova legendás példabeszéde Alfonzóval.
A történet lényege, hogy van egy minden széppel, jóval megterített asztal, de a sarkában ott van egy kistányéron, egy picike darab szar. Van kedved akkor a kajáláshoz? (Eredetiben itt olvasható. Rögtön az első.)
Így vagyok én is a jelen magyar futballjával, és benne a Fradival is.
Néhány napja írtam, hogy elvették a játékomat, elvették a focimat, amit szeretni, értelmezni tudtam. Nem volt jó, nem volt szép, nem volt eredményes, de a miénk volt, úgy működött, ahogy a magunk amatőrségében csináltuk, miközben bizonygattuk, csak mi tudjuk a tutit. Aztán jöttek mások, és azt mondták, mert náluk volt az erő, hogy inkább ők tudják a tutit. Persze az ő tutijuk se jobb tuti, mint a miénk, csak épp nem a miénk, ezért nem is kívánjuk.
Ilyen dolog ez.
Szóval így a 600 szó környékén (kiírja a szerkrendszer, hogy hol tartok) talán már elkezdhetnénk beszélni a meccsről is, ha még lenne hozzá kedvem. De nem nagyon akaródzik. Picit Antall Józsefesen (mindkettő!) bedurcázok inkább, és azt mondom, alámerülök, kibekkelem, mert olyan nincs, hogy ne jöjjön valami jobb. A rossznak mindig el kell múlnia.
És ma pont pünkösd vasárnapja van, ami nagyjából erről szól. A reményről, hogy ezután majd minden jobb lesz. Hogy most történik valami, ami mindent megváltoztat.
Nyilván, egy szimpla Fradi-Kispest nem rengeti meg majd a világot (magyar focit), de talán egy újabb szöget csak belecsap a már repedező koporsóba. A héten például a klubvezetők is leültek egymással, hogy újragondolják, itt valami nagyon, de nagyon nem stimmol az elmúlt években. Egyszerűen tisztán látható, rossz irányba állítottuk a hajót, és ha minden egyes hullám nekiver minket ugyanannak a zátonynak, akkor nem a zátony lesz a hibás. Az mindig ott volt, és mindig ott lesz, mert kőből van, és a talapzata rögzítve van egy másik, nagyobb kőhöz, az pedig a Földhöz, ami egy bolygó, és néhány milliárd éve kering a Nap körül.
A hajót viszont mi építettük. Egyelőre ott tartunk, hogy újabb és újabb páncélokat erősítünk az orrára, hogy kitartson még egy kicsit, a kapitány és a számozott tisztek röhögcsélnek a hídon, míg a matrózok, vagyis mi csak gürizünk, pedig nem is akarjuk csinálni.
Jó, nem a legtalálóbb hasonlat, de valahogy így látom a minket körülvevő Kis Magyar Futballvalóságot.
Pedig én tényleg akarok a Fradival játszani ma. Mert engem még úgy tanítottak, hogy a Fradi-Kispest az egy valami, az egy ünnepnap. És igen, tudom, hogy minden meccs ünnepnap, csak vannak ünnepnapok, amik még ünnepnapobbak. Ezek azok az ünnepnapok, ahol az ember valamiért személyesen is érintett, vagy az a közösség, amihez tartozónak véli magát, az érintett. A magyar futballközegben, futballtörténelemben, valamint ennek a kultúrkincsnek a birtokában magam is úgy érzem, a Fradi (MTK, Vasas, Újpest) nekem fontosabb, mint a velük pontszámilag egyenrangú Pápák, Paksok.
És akkor még ott vannak az időszakosan értelmezhető ünnepek, amik aztán majd kikopnak, felváltja helyüket egy másik. Ünnepeltünk itt április negyedikét, november hetedikét, fegyveres erők napját, satöbbit, most meg játszunk Felcsúttal, Videotonnal, de ezek majd tényleg elmúlnak. Akkor majd ünneplünk mást.
Államalapítás, március 15, karácsony, vagy – hogy passzoljunk a mai naphoz – pünkösd azonban csak egy van, azokat tartósan tudjuk értelmezni, mert ha azok nincsenek, akkor mi sem lehetünk, hiszen mivel azonosítanánk magunkat? Ahogy a magyarságunkat, magyar állampolgárságunkat, magyar kultúránkat úgy fogalmazzuk meg, hogy igazodási pontokat keresünk, értelmezzük magunkat, úgy a kispestiségünk is csak így ragadható meg. Igen, ahhoz, hogy én kispesti lehessek, bizony kell egy Fradi, MTK, satöbbi, mert velük és rajtuk keresztül tudom csak megragadni saját magam. Különben lebeghetnék a semmiben.
Nekem tehát kell a Fradi! És kellenek a Fradival játszott meccsek. Viszont az is kell, hogy a Fradi azt jelentse, amit a Kispest jelent, hogy ugyanabban a dimenzióban mozogjunk.
Most más, nagyon más pályán játszunk. Sőt, a nagyon más pályákat körülvevő nézőtér egy harmadik pálya körül van. Nem jó ez így.
Kesergős lett ez a beharangozó, nem is a meccsről szól, pedig nekünk fontos lenne, hiszen lassan látnunk kéne, kikre számíthatunk jövőre, hol tart Rossi csapata négy hónap után, és kell az egy pont is, hogy egyáltalán legyen jövőre. Viszont az is hazugság lenne, ha most elkezdenék arról írni, hogy Hidi így, Gyula úgy, Vécse talán felépül, Proszi újra formába lendülhetne, Filip formában, satöbbi. Persze, ezek is mozgatnak, de szegények csak parasztok egy sakktáblán, ahol sokkal nagyobb tétre megy a játék.
Manapság minden arról szól, hogy milyen lesz a jövő magyar futballja, hogy abba a futballba egyáltalán beletartozunk-e, beleférünk-e?
Tegnap az volt a terv, hogy sört ragadunk, és kimegyünk Csepelre a Csep-Gól vs. Pestszentimre BLASZ kettes meccsre, mert az jó. És tényleg jó, mert boldogan indultunk neki, hogy majd felhőtlenül jól érezzük magunkat. A meccs persze elmaradt, de nem estünk kétségbe. Átfutottuk az adatbankot, pályát módosítottunk (szó szerint!), és átmentünk a Siketekre, mert ott Inter vs. Csillaghegyet rendeztek. (Viccesen értelmezve, láttunk az Üllői mentén egy pirosban játszó négercsapatot, vagyis nagyjából letudtuk a Fradi-Kispestet analógiailag.) A büfében sör, megtámasztottuk a korlátot, még a bíróval meg a partjelzővel is perlekedtünk, amikor egyszer visszafújták, majd megadták, majd megint visszavonták az Inter – szerintem amúgy szabályos – gólját. Meccsen voltunk úgy, ahogy meccsen szeretünk lenni, és amit elvettek, elvenni szándékoznak tőlünk az NB I-ben, ahol mégis a Kispest játszik, az a klub, ami számunkra a legfontosabb (és akkor most eltekintek attól, hogy a tegnapi társaságunkban egy vidista is volt, mert pontosan érti, hogy miről beszélek).
Szeretem a focit, szeretem a focimat, és ezen belül, valami nagyon furcsa és nyakatekert módon szeretem a Fradit is, azt a Fradit, amit én Fradinak képzelek, mert kell az a Fradi, hogy legyen Kispest, ahogy kell a Kispest is ahhoz, hogy legyen Fradi.
Most viszont steril közeget gyártanak, lecserélik a teljes díszletet, lecserélik a korábbi tartalmakat, köztük a szurkolókat, hogy létrehozzanak valami teljesen újat, valami nagyon mást, mert azt hiszik, az a jó, az a jobb. A történelemben vannak erre is példák. Szent Istvánnak bejött, átállította a nyugati típusú kereszténységre az országot, mintegy bevezette Európába, ahová most is tartozunk, nyisson bármerre is a kormányunk. Rákosi viszont elbukta a hasonló kísérletet, nem lett belőlünk keleti típusú kommunista ország. Lehet tehát próbálkozni azzal, hogy ha van valami, ami hagyományos, akkor azt eldobjuk teljesen, majd helyébe állítunk valami teljesen mást, csak épp nem érdemes, általában nem szokott sikerülni, legyen bármekkora segítségünk, bármilyen hatalmas külső erőben bízva.
Egyelőre még ellenállunk, hiszünk abban, hogy lesz ez még így se máshogy.
Közben pedig Fradi-Honvéd, kell a pont.
képek: fortepan /// 23127, 69988, 22874
