Hérától a Lokiig – RW hétvégi pályaív

Az van, hogy ma elkezdődik a hosszú szabim, amit az évek óta esedékes festéssel ünneplek (lakás, nem akvarell). Tudom, erre azt mondjátok, mint amit Bodnár Szakáll annak idején saját bevallása szerint Gerának, mikor megtudta, hogy utóbbi vasárnap reggelente Németh tiszteletessel tolja a vidám vasárnapokat: „Neked bejött az élet…„. Így van, viszont ennek az is következménye, hogy a blogírási infrám kissé borul, így már ma felficcen a beharang, hacsak jó öreg Hanta , az aktualitások felkent pápája nem érzi úgy, hogy egy vasárnap reggel felhegesztett kibeszélő nélkül nem Dallas a Dallas (de, úgy érezte, csak éppen már ma reggel, most látom… Mindegy, most már marad ez is, csak délutánra belőve). Én mindenesetre most leadom az anyagot, aztán fejest ugrom délután a 15 literes diszperzites falfestékbe.

A csapat viszont, remélem, inkább a további sikerekbe ugrik fejest, jobban mondva nem száll ki a győzelemjakuzziból. A pezsgőfürdőbe mindössze Kondásék porlaszthatnak bele egy kellemeteset, ha túl lett tolva a majoránna az ebédre feltálalt disznótoros tálban, de hát tudjuk: mindenre fel kell készülni!

Egy hete azzal zártuk a beszámolók sorát, hogy rém-idények közelmúlt-beli emléke ide, szerénység oda, kezd megjönni az étvágyunk (gyarló szurkolók volnánk, ugye…), és már az amúgy tisztes döntetlen sem elég a Loki ellen, én, RW például győzelmet szeretnék! Nem úgy értem ezt, hogy ez az elvárásom a csapat felé, inkább azt mondom: már csalódott lennék, ha nem 9 ponttal állnánk a 3 meccs után, és nem azért, mert hirtelen esélyesnek látom magunkat, hanem mert nagyon-nagyon nehéznek érzem a következő hónapokat, az idegenbeli meccsek sokaságát, nemzetközi kupaégések után végre csak a hazai pontvadászatra koncentrálni kényszerülő kupahős csapataink elleni meccsek garmadáját… és ezért jó lenne mielőbb minél több pontot betenni a zsákba.

Régi beharangjainkban hatalmas totózások mentek mindig kezdőcsapatilag, most ez kb. szükségtelen, látszik, hogy van egy jónak tűnő alapfelállás, max kisebb variálások merülhetnek fel, pl. kezdjen-e az Ausztráliából hazatért tékozló fiú, vagy maradjon Holender (én maradnék a bevált forgatókönyvnél, Rikárdó jöjjön a végén és döntsön), Gazdag esetleg kezdjen a kissé halovány Vécsei helyén, vagy Bálintot hagyjuk kezdeni, hátha így előbb jön vissza a régi forma (utóbbi verzió mellett állnék), kipróbáljuk-e valamikor az erdélyi pillért baloldalon vagy maradjon egyelőre Boti (maradjon Boti nyilván!), ilyesmik, de hát érezzük, ezek nem olyan variációs kérdések, mint anno, hogy Hfalvi/Abra vagy Tóth Misi és Abass kezdjen, esetleg Zelenka vagy Németh Norbi, vagy mindkettő. Kicsit hiányzik az effajta gondolkodás, de kárpótol a stabil csapat képe. Remélem, hosszú távon marad ez a stabilitás érzés.

Marco Posszi eddig jól tolja az idényt, a tavaszi biztonsági játék és kötelező program után most próbálja lehozni a 2013 tavaszi megoldásait, ergo a közepesen látványos, kiemelkedően eredményes játékot ugyebár. Ami jó, hogy sokkal több a saját fiatal ahhoz az időszakhoz képest, mondjuk ez a jó Marco helyett inkább a szabályok érdeme: kétségeink se legyenek, ha nincs az új reguláció, hát továbbra is Csiki Meza és Kone#10 alteregói melegítenének a kapu mögött és vánszorognának a kezdőben. De lett szabályozás, és ez most nálunk jól sült el. Mindegy, kissé megkövetem a taljánt, mert tavasszal osztottam rendesen, mondjuk a következetlen, kissé önellentmondó és hisztis nyilatkozatait nehezen felejtem, de most, hogy a kedvelhető arcát és edzői formáját hozza újfent, lágyul a szív. Csak aztán a nehéz periódusokban se a közönség / a fiatalok / a „gyenge” és „nem ezt ígérte a tulajdonos” keret legyen elővéve mentegetőző pajzsnak.

Ami eddig még jobban sült el, az a csányi-team visszakozása a kártyázástól, és a lassan újra telni kezdő Kanyar meg a visszatérni látszó hangulat, de ezt már 1000-szer leírtuk, mennyit számít. Úgy fest ezt most érzi a lelátó, érzi a csapat, érzi a vezetés (?), kegyelmi állapot, becsüljük meg. (Kivi leszek, meddig tart, jó kispesti hagyományok szerint).

Jön a Loki. A tegnap úgy alakult, ahogy legszebb álmainkban kell, szoros hazai vereség, maradt még remény, nem az -csapattal fog kiállni a nagy hajdúsági rotátor, Elemér bácsi. A legszebb az lenne, ha mondjuk Castillion helyett a szökevény minnesotai czukk malaczkát is kispadra ültetné, de erre azért kevés az esély, meg hát szegény nem is lenne biztonságban a csapatbuszon. Lényeg a lényeg: az esély megvan, a Loki (talán) nem most akarja játszani élete leghajtósabb meccsét, és mi még épp abban a kasztban vagyunk (még), akik ellen az elmúlt évek miatt hajlamosak legyinteni a „nagyok”, Vidi- és MTK-verés ide, visszatérő hangulat oda. De ha holnapután is nyernénk, akkor már semmi sem ment meg minket a kétoldalas nso melléklettől, főleg ha Rikárdó még egyszer benyögi a „cél a bajnoki cím” dumát, az arc már úgy tolja ezt a faarccal előadott bornírtság-halmozást, hogy lassan igazat adok Kemenes Szabinak, mikor az öltöző hangulat felelőseként Vernes maestrót nevezte meg, pedig eleinte csak csóváltam a fejem ezt hallva.

Mint ahogy arra a felvetésre is, hogy „idén nem leszünk rosszak„. Hogy ezt tényleg megerősítsük, a vasárnap egy újabb mérföldkő lehet – nem szeretnék már most felébredni az eddigi szépre sikerült nyári „álomból”.