…és akkor most kezdjük el a jó sorozatot, oké?

Folytatva a tegnapi beharangozó felütését: Könnyű meccs volt? Nem. Szépen játszottunk? Nem. Nyertünk? IGEN. És a jelen helyzetben most valóban ez volt a legfontosabb.

Kezdem visszanyerni a jósolási formámat. Lanzafame 11-essel és Batik góllal dúsított 2:0-s sikert projektáltam tegnap a Zalaegerszeg ellen, s lám, a talján hozta is a kötelezőt. S bár szegény Batik cserét érően sérült még az első félidőben, az őt váltó Kálnoki-Kis is olvashatta a beharangozóban kérteket, így, hogy ne hagyjon szégyenben, hát átvállalta a Batik gólt. Gyakorlatilag ezzel le is zárhatjuk a beharangozónkat – becsületből persze jöjjön néhány bekezdés, no meg Fanta majd feltolja az osztályozókönyvet is, gondolom.

A kezdőcsapatban némi meglepetést jelentett, hogy Száni a Fradi meccset követően ismét variált – bár az Üllői úti fura 5-2-2-1 nem is változott akkorát, csak míg az ott Lanzafame volt a csúcsdísz a két csoktár segédmotorral maga mellett, addig most George gólem került legelölre, mögötte Lanzafaméval és Moutarival kisegítőkként. Ez jó ötlet volt, hisz így legalább az óriás foglalta le a faragóembereket, Lanzafame pedig kicsit szabadabban mozoghatott – megjegyzem, ennek ellenére igen hamar, 30-40 perc után kedveszegett lett a Zsoldos a persze így is beszedett rúgásoktól, és a látványosan nem működő kémiától közte és Muti/Georgie között.

A játékkép amúgy a ’kövesd ellenit idézte meddő kispesti fölénnyel, csak itt nem jöttek veszélyes kontrák az ellenféltől: a Zala pont ennyivel gyengébb a matyóknál. Jött viszont nagyon nem kívánt sérülés, Batik egyszer csak orvossal/gyúróval/vigasztaló Lanzafaméval körülvéve feküdt a térfelünkön, Sajnos azt, hogy pontosan mi történt, nem láttuk, mert épp a 39 perc késést a jegyvételnél összeszedő Ábelbébi úr érkezésének örvendeztünk, mikor egyszer csak a szemünk elé tárult az elkeserítő kép. Reméljük nem lesz komoly az idén nagyot futó hátvéd sérülése, az sem neki, sem nekünk nem hiányzik.

Halovány vigasz, hogy helyére a Fradi ellen is becsületesen dolgozó Kálnoki-Kis került, aki a szerdán letett fonalat vette fel és gondosan takarította el, különösebb gond nélkül az oldalán érkező zalai rohamokat, melyek meg se kottyantak neki, ha már az Üllőin Zubkovék sem késztették kapitulációra. Sőt, a félidő végén egy végre nekünk is kijutó, Eppel soproni vállalása óta nem látott minőségű pöcsgóllal még a vezetést (sőt, a meccs egészét tekintve gyakorlatilag a 3 pontot) is megszerezte nekünk a jókor, jó helyen felbukkanó Dávid. Ismét kifejezem hálámat a semmirekellő Fejes transzfer kútba eséséért, és hogy ezt a hasznos védőt tartottuk meg, közösségi szerepkör és játékbiztonsági szempontból is jobb választás.

A második félidő szerencsére különösebb izgalmak nélkül csorgott le, egyedül egy, a becserélése utáni veszélyes Bobál Gergő helyzet okozott riadalmat a mi oldalunkon az amúgy szó se róla, erősodó zalai nyomás közepette. Ám igazán necces egyéb helyzetet nem tudott kidolgozni a kiesés elleni harcra ismét erőteljes pályázattal bejelentkező alakulat. Bobál amúgy nem semmi, a szünetben egy Kojakos nyalókával a szájában büntetve melegített, először azt hittük, Job apó öltözőben felejtett szivarkáinak valamelyikét szívja a derék csatár.

Szóval hiába jött be Stieber, Bobál, hiába futkározott a jobb oldalukon egy combkirály, középen pedig egy akkora hegyomlás csokkó, hogy George is csak ipari tanuló lehetne mellette, nem jött zalai gól-büntetés. Nálunk meg stabilan működött a védelem, és a középpálya is hatékonyabban szűrt, mint az elmúlt 3 élcsapat-ellenfél ellen, főleg, miután a tapsviharral fogadott Nagy Geri is beállt (mondjuk, hogy miért pont George czukk helyére, az érdekes kérdés, mert bár kissé fáradni látszott a Costa Rica-i, ezzel a csatár-helyett-szűrő csolóskodással megint nem a nézhető játék irányába mozdult a Kopasz, hanem a mocskosanótvarbekkelős formulához, ami persze még valahol érthető is a jelen helyzetben, de továbbra is azt gondolom, ezzel a kerettel Moralesezni kissé luxus.

A slusszpoén ekkor még azonban hátra volt, egy utolsó perces zalai támadást Kambi fülelt le, majd a saját szereléséből indított jó 30 méteres megkerülős cselt, amin először még kedvesen kuncogtunk, hogy mikor omlik össze egy Lemmy Kilmister-es „That’s all!” felkiáltással Djordje apánk, de nem, megoldotta, majd olyan bosnyák konvertibilis márkás labdát tolt ki Muttinak, amivel az kapuig mehetett volna, vagy passzolhatott volna a középen tök üresen és tök frusztráltan üvöltő Zsoldynak. Persze Muttikát nem a játékeszéért szeretjük, egyedül próbálta megoldani, de az ideggyenge Zete-védő szerencsére alárúgott, 11-es, amit aztán Lanzafame emelt délczegen a kapuba, hogy végre ünnepeltethesse magát majd’ 3 hónapot követően – öregszik sajna a jó olasz, már a szögletzászló-rugdosó gólöröm közben is sikerült orra buknia majdnem, de a megbocsátó Kanyar rögvest tolta az engesztelő skandálást. Nekünk erre még nem nagyon áll rá a nyelvünk, félek, már nem is fog, csak csöndes mosollyal nyugtáztuk a történéseket, mert kell a gól Lanzafaménak és nekünk is.

A meccsen szokás szerint tetszett Tujvel, aki kulcsvédést is bemutatott (igaz, inkább Bobálnak és a saját feje helyzetének volt köszönhető a bravúr, nem annyira a remek reflexeknek). Szintén szokás szerint dicsérem a védelmet, a két veterán mellett a Batikot remekül helyettesítő Kálnoki-Kis például zsinórban másodszor süvegelendő meg a héten. Aliji hozta a sztenderd 6-osát, se jobb, se rosszabb ő soha, King pedig hátul oké, elöl viszont szörnyen ostobenkó még mindig, de hát nem is ezért tartjuk. Középen a Zete minősége ellen már elég volt a Hidi-Kesztyűs sor is, elöl pedig George czukk meglepő és mulatságos dolgokat egyaránt tolt, remek, talp alatt átvarázsolt labdaátvétel és Zete-védő gyufáért küldése, majd utána rögvest besülés például – de ma először nem Kone-pótléknak tűnt. Mutter a másik fele, trademarkos szituja a 80. valahányadik percben jött, mikor baloldalt kapott egy nehéz magas labdát, amit varázslatosan vett meg, „Láttátok, nem hiszem el bazmeg, ilyeneket tud, elképesztő, és figyeljétek, mindjárt kibassza a labdát a szögletzászlóhoz kapura rúgás gyanánt” – süvöltötte mellettünk Salvatore kollega, Moutari pedig fölnézett, két csellel befelé húzott, majd kibaszta a labdát a szögletzászlóhoz kapura rúgás gyanánt. Epic! Lanzafame iszonyat nyűgös volt 20 perc után, látványosan gödrözik mostanában, ezért kellett nagyon a tizenegyes a végén, ezek a kis gólok szokták beindítani a narcisztikus kvázi-zseninket, szóval hajrá, egyem azt a kétszínű orcádat! A cserék közül Kukettó ezúttal nem kapott lehetőséget, hiába integetett a 46. perctől kezdve minden 5. minutumban a kispad felé, hogy ő bizony beállna. Bejött viszont Nagy Gergő, jobbik dolgait idézően, és őt mindig jó fent látni a pályán, ez most sem volt másként.

A győzelem, ha a vártaknak megfelelően nehezen is, de meglett, ezzel megnyitottuk magunk előtt az utat az ősz közepi menetelés-féleség megismétléséhez. Megyünk Kaposvárra, jön az idén erős, ám korántsem verhetetlen Gyakadémia, aztán itthon a hasonlóan jellemezhető Dió, idegenben a sosem könnyű, ám azért nem Fradi nehézségű Paks – ezt a sort veregettük el ősszel, és itt nem is kéne megállni, mert az utánuk jövő Kisvárda, Debrecen, Újpest sornál sem kellene ezúttal berosálni, hanem ezeket szépen hozni, egyenként, közben két kupakörnyi továbbjutással. És nem hiszem, hogy ezek annyira elrugaszkodott igények lennének. Ha Beppe mester tényleg akkora volumen, mint ahogy azt a klubházban látják, akkor, tanulva az őszből, ezt le lehet hozni. Minden pikírtizmus nélkül mondom, szurkolok ezért!

Fotók: Lovi – 1909foto.hu

Osztályozókönyv //