1915-ben, a már akkor is félidióta MLSZ, miután megnyertük a harmadosztályt, átsorolt minket egy Pestkörnyéki serleg néven futó bajnokságba, majd a következő évben, 1916-ban az első osztályba. Azóta mindössze egyetlen idényt, a 2003/04-est töltöttük lejjebb, vagyis mondhatni, hogy állandó résztvevőnek számítunk az NB I-ben.
Nem azért, mert valamiféle ősi jogra hivatkoznánk, miszerint nekünk jár, hanem mert meg tudtuk tartani a tagságunkat a folyamatosan változó, és sokszor nem nekünk kedvező körülmények ellenére is. A Kispestet, amikor igazán szükség volt rá, akkor szívvel csinálták, mert felelősséggel tartoztak egyrészt a klubnak, másrészt a közösségnek, a városnak, a környéknek.
Kispest (és ebben a szövegben, ha nem a klubról beszélünk, akkor értsük alatta Lőrincet is!) egy viszonylag új település az ország térképén, idén júniusban lesz mindössze 150 éves. Viszont ebben a 150 évben annyi minden történt, annyi minden változott, hogy az egyetlen állandóságnak talán a 112 éves klub tekinthető.
A város, a hagyományos Kispest egy jelentős részét lerombolták, és a helyére lakótelepet építettek. Az egykori kispestiek nagy része Kőbányán, és a környező kerületekben kapott lakást. Lőrincen az Állami telep helyére épült a Havanna, és ezzel eltűnt egy másik hagyományos helyi közösség. Kispest és Lőrinc egy önálló világ volt Dél-Pesten, és ezt a városiasságát egészen a hetvenes évek végéig meg tudta őrizni.
Emlékszem (mesélj, Papa!), mi a Fórum mozi mögött, a Marxról nyíló Benedek Elek utcában laktunk, és a környéken a nyolcvanas években még teljesen normális volt, hogy egy ló húzta szekér hozta ki a szódát. Az utcában sokáig csak hozzánk volt bekötve a telefon (máig tudom a számát: 285-316), mert volt valami ismerősünk a Postánál, és így el lehetett intézni, hogy egy ikervonalat behúzzanak az utca közepéig.
Telefon volt, csatorna azonban sokáig nem. A derítős kocsit, bár büdi volt, valamiért nagyon szerettem kiskoromban. Ahogy a furán jókedélyű figurák összerakták a csöveket, az végigtekergett az udvaron, és miközben szívta, úgy rángatózott, mint egy kígyó. A kis Pista mindezt a diófa egyik ágáról nézte nagy boldogan.
Az OTP-ház előtt volt egy közért (pont nem látszik ezen a képen), ott lehetett kapni az óriási sóskiflit. Marika néninek volt egy fagyizója a Marxon, termoszban hordtuk haza a gombócokat dédinek (dédimamának). A Traktor-pályára lógtunk be focizni, ha voltunk hozzá elegen. Néha a Kistextre.
Minden második hétvége viszont ünnepnek számított. Az utca felkerekedett, és elindult a stadionba, mert játszott a Honvéd. Ott volt mindenki.
A klub közben iszonyatosan nagyra nőt. A Honvéd kiemelte a helyi közösségből, és országos jelentőséget adott neki. Az ország egyik legnagyobb és legeredményesebb sportegyesületének szakosztálya lett. Az általános Honvéd névnek és a jó eredményeknek köszönhetően pedig új tömegek álltak a klub mögé, és maradtak mellette.
Nekünk azonban, a környékről elszármazottaknak, az ott élők egy részének a Honvéd valahogy mégis megőrzött valamit a Kispestből, a helyi közösség klubjából. El sem tudjátok képzelni, hány embernek van legalább egy ismerőse, rokona, valaki, akivel egy utcában nőtt fel, egy iskolába járt, valamelyik lánytestvérének udvarolt, satöbbi történet, azonban a lényeg, hogy az ismerős aztán helyi legényként a Kispestben (Honvédban) játszott.
Milliónyi kapcsolódási pont a klubbal, ami miatt a magunkénak érezhettük. Puskás és Bozsik konkrétan a mai sporttelep területén nőtt fel, ennél közelebb nehéz lenne. Eközben Détári (szülinapot, Döme! – hétvégén volt) a szomszédos Állami telepen, Botka Lőrincen (talán a Sallain), Torghelle a Havannán, Bányai Nándi egész Kispesten, és sorolhatnánk. Valahogy mindig voltak igazi helyi gyerekek a csapatban, és mindig voltak ismerőseik, barátaik.
És ez a klub 1916 óta, 105 év alatt mindössze egyszer esett ki az első osztályból. Mindegy hány csapat alkotta a mezőnyt, mindegy milyen feltételek és körülmények voltak, a Fradi, MTK és Újpest mellett a Kispest volt az a klub, amelyik stabilan ott tudott maradni. A világ változott, rendszerek jöttek-mentek, szövetségek jöttek-mentek, hol 10, hol 12, 14, 16 vagy 18, esetleg több csapat alkotta a bajnokságot, azonban a Kispest egy kivétellel mindig ott volt a következő kiírásban. Amikor profivá kellett alakulni (hivatalosan!), akkor profik lettünk, és – maradtunk bent, pedig csökkent a létszám, a legjobb játékosok kevesebb klubban oszlottak el.
Száznál is több idényt véletlenül nem tölt egyetlen klub sem NB I-ben, amögött lennie kell valaminek, ami kényszeríti rá. Valami erőhatás, valami, amitől félnek, amitől megrettenek a mindenki mások, valami, amiben hihetünk, amiben bízhatunk, ha nehezebbek a napok.
Kell legyen valamiféle kispestiség.
Kell legyen valami, amit egykor a klub, és a klub közege hordozott, majd a hagyományos közeg, az új belépők és az új anyaegyesület együtt formált, hogy az utóbbi évekre teljesen eltűnjön mindenféle narratívaalkotási szándék a klub oldaláról, és az emberek, a szurkolók örökítsenek tovább, éljenek meg egy álmot, amit Kispestnek, Honvédnak képzelnek. A Modern Honvéd egyelőre nem tűnik többnek egy kattintásorientált, szociálismédia-érzékeny és -preferált valaminél, ami ennyi erővel lehetne egy új kamillás szappan, vagy mogyorós csokoládé is.
A Kispestet (Honvédot) talán soha nem fogalmazták meg, mégis mindig illett érezni. Talán épp ez a lebegés adja a valódi szépségét, hiszen mindenkinek más. A kívülálló; a kicsi, akinek tényleg sikerült; a hatalmas és mindig eredményes; a közösségi; a helyi – és sorolhatnánk.
A Kispest szimplán csak Kispest – nem lehet, és valószínűleg nem érdemes ennél bővebben megfogalmazni.
Vannak nyelvek, ahol külön szó van olyan fogalmakra, amit a magyarban csak bonyolultan tudunk körülírni. Például ott van az egyik afrikai nyelvből hozott ubuntu, ami magyarul valami ilyesmit jelent: emberiesség másokkal szemben.
A Kispestet is így képzelem: egy fogalom, viszont megfogalmazni már nem tudom a jelentését, mert azt érezni kell. Az mindegy, hogy te, te, vagy te minek érzed, a lényeg az érzés.
Fontos, hogy miközben a Kispest pozitív megfogalmazása egyelőre nem létezik, a jelentése több negatív irányból is közelíthető. Úgyismint a Kispest (Honvéd) nem értelmezhető a másodosztályban.
Egy 112 éves klub, amely a történetéből 104 évet tölt a legfelsőbb osztályban, tényleg értelmezhetetlen bárhol máshol. Nincs olyan, hogy egy évre, két évre, megtisztulni, újraépíteni magunkat. Nincs.
Eddig – egy kivétellel – minden felmerülő problémát sikerült megoldani úgy, hogy a következő idényben is az NB I-ben indultunk. Mitől lenne most más a minimum elvárás?
Ha egy vezető, edző, játékos, vagy akármilyen alkalmazott képtelen megfelelni az itt elvártaknak, ha alkalmatlannak, kevésnek érzi magát, ha azt gondolja, hogy egy-két év jól jöhet, senkitől sem zavartatva, akkor nincs helye Kispesten!
A Kispest (Honvéd) mindig ott volt, ahol a legkomolyabb versenyt vívták – és nem szokása elbukni.
Kispesten a másodosztály történelmi bűn. Eleve a másodosztály elfogadása, megértése, elnézése akár a minimális, egy éves időre.
Nem szabad megengedni, hiszen ha egyszer meg lehet tenni, akkor meg lehet másodszor, harmadszor, sokadszor. Mi marad utána belőlünk? Egy klub, ahol mindegy, hogy melyik osztályban játszik, ahol nincsenek valódi célok, ahol minden mindegy, és a létezésének egyetlen értelme pusztán a létezése marad?
Hogy közérthető legyek:
Ha az ingázás belefér, ha a másodosztály belefér, akkor az egy definiált fogalmi keret, vagyis Nemkispest.
Összefoglalva a mérhetetlenül kurvaegyszerű helyzetet: a másodosztály soha nem lehet opció, és a másodosztály nem Kispest.
Márpedig erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni, és mélyen megvetem azokat, akik már most hajlandóak elfogadni előre, mint lehetőséget.
- figyelmeztetés // a fenti bejegyzés nem esett át semmiféle előzetes ellenőrzésen, így alkalmas lehet egyes Kispest-szurkolók félrevezetésére.
- hozzászólás // a poszthoz kizárólag előmoderációt követően lehetséges hozzászólni. Az előmoderáció működéséről itt olvashatsz bővebben.
- amennyiben // semmiképp sem bírod ki azonnali közlés nélkül, ajánljuk figyelmedbe a Kisközt, mint lehetőséget.