Szeretem az olyan meccseket, mint a gyirmóti volt. Kicsit visszahozta azt a kupahangulatot, amit talán hiányoltam múlt héten, Balmazújvárosban.
Kellemes idő, kellemesen sok szurkoló, könnyednek mondható győzelem, satöbbi. A meccs is inkább volt a lelátón egy jófajta happening, ahol mindenki úgy érezhette jól magát, ahogy épp kedve volt. A szurkolás pedig angolosan, történt, ahogy történt, és valahogy mindig történt, mindig volt valami.
Mondom, hangulatra tipikus szeptemberi kupa, és ez így van jól. Hadd élvezzük végre mi is a meccseket, lassan kezdtük elfelejteni, milyen jó dolog tud az lenni. Balmazújváros és Gyirmót kettő, pénteken jöhet még egy a Bozsikban.
Egyébként – és tényleg nem lenézve szerencsétlen Gyirmótot – ehhez a meccshez semmi közük sem volt. Nekünk se sok, viszont mi felszabadultabban játszottunk, élveztük a focit, és ami bejött, az szinte mind gól lett. Fogalmam sincs, hogy mennyire tudatos, ha
- egy kifejelt szögletet Nagy Dominik visszafejeli, Lovric befejeli középre, Tamás pedig a védője mögül bekanalazza;
- Nono leteszi a tizenhatoson Nagy Dominiknek, aki egyet tol rajta, majd teljesen ütemtelenül két védő alatt ellövi a rövidbe. A labda alig vánszorgott el a kapuig, védhetetlen;
- Batik előreíveli, a védő valamit bénázik, Lukic rádől, a kapus is bénázik, valahogy becsorog.
A lényeg, hogy lőttünk hármat valahogy. És még Zsótér is próbálkozhatott bőségesen. Esküszöm, én egyre jobban szurkolok neki, hogy végre találjon már be. Robotol tisztességesen, jó passza mondjuk alig van, viszont iszonyat kellemetlen lehet ellene játszani, amikor megjelenik veled szemben és te még bőven a saját térfeleden szenvedsz a labdakihozatallal. Viszont azon túl, hogy idegesítő az ellenfélnek, a játék többi elemében egyszerűen rossz nézni. Jót tenne neki egy gól, na.
A fent nem említett, sorszámát illetve harmadik gól viszont parádé volt. Mindenképp térjünk vissza rá egy bekezdés idejére: Nono tette ki a szélen Tamásnak, aki megfutja, majd beíveli középre, ahol Lukic ácsorog festői magányában, mélyen elmerülve a gondolataiban. Szinte látni, mit látni, érezni lehetett, ahogy Lukic felnéz, realizálja, hogy jön a beadás, látja, bőven van még idő, döntsük el, hova fejeljem? A kapu felé fordul, és megállapítja a hosszúra lehetetlen odaérni. Némi fejszámolás is belefér az időbe, ezért elgondolkodik az ideális íven. Közben a labda csak jön befelé, védő továbbra is sehol, Lukic pedig csak áll – és vár. Mindennel végzett, nincs más dolga hirtelen. A labda egyre közelebb, lassan lehetne fejelni, csak ki kell várni. A számolás kész, a helyezkedés megvolt, felugrani sem kell majd, talán belefér egy pizzarendelés, esetleg nincs valakinél egy sudoku? Lukic fejel, gól. Eldőlt a meccs.
A lényeg, hogy ez a gyirmóti meccs teljesen egyértelműre sikeredett, egy percig sem kellett izgulni, egyedül az volt a kérdés, hogy mennyire (és sajnos nem a mennyivel!) nyerünk.
mennyire: 2-1, 3-2, 4-2, etc, vagyis az eredmény.
mennyivel: 1, 2, 3, etc, vagyis a különbség.
Ennyit erről.
Megfigyelések //
- Sorozatban az ötödik bajnoki mérkőzésünk, ahol nincs egyetlen akadémistánk sem a kezdőcsapatban.
- Az akadémisták összes játékperce az elmúlt hét fordulóban (egy meccs 990 perc tizenegy játékosra nézve): 150, 124, 53, 15, 32, 0, 5.
- Az elmúlt öt fordulóban a lehetséges 15-ből 10 pontot szereztünk meg. (Sajnálom, hogy látszólagos együttjárás van az MFA-nevelések kikopása és az eredményesség között. Várjunk még pár meccset, hátha tényleg csak látszólagos, és nem valódi összefüggés.)
Osztályozókönyv //
címlapkép // kellemes hőfokon tartott gyirmóti naplemente. egészen furcsa megoldás, hogy a vendégszektor(!) van a napnak háttal, és a hazaiak bambulnak bele fénybe.
