Karácsonyi filmes zagyvasággal kívánnánk kellemes ünnepeket

2021 egy olyan év volt, amikor mindannyian kicsit John McClane-nek érezhettük magunkat. Miközben egy egész világ ellenünk, Hans, Karl, Uli, Eddie, VAR, FEB, MLSZ, Tas, Huba, Töhötöm, mi egy szűk szellőzőbe befeszülve próbáljuk menteni a helyzetet.

Igen, Feri is McClane, Kun is McClane, én is McClane, te is McClane, mindenki McClane-nek érezhette magát. Vagy Rambónak, igazából mindegy. (Nem.) A lényeg, hogy egyedül, és ha nagyon nem megy, legfeljebb meghosszabbítjuk Bicskéig, ahogy lett Die Hard 5 és Rambo 5 is. Utóbbi egyébként a Reszkessetek betörők kellemetlenül rambósított remakeje, ha már a karácsonyi filmeknél tartunk.

2021-ben mindenki a saját harcát volt kénytelen megvívni a maga igazáért, és amíg McClane-t támogatta a fánkzabáló rendőr, vagy Rambót Trautman ezredes, addig nekünk csak mi maradtunk — egymásnak, egymásért. Igen, idén mi lettünk az alkalmatlan ember az alkalmatlan időben és az alkalmatlan helyen*, vagyis:

a Kispest-szurkoló.

(* ez az idézet a Die Hard 2-ből van, a Die Hardban ez hangzik el: „Csak a légy a levesben, Hans. A darázs a lekváron, egy köpés a pofádon.”)

Egyedül a mi szellőzőcsatornánk igazi, egyedül a mi talpunk tényleg mezítláb, egyedül a mi dobozunkban van két szál cigi és a pisztolyunkban két lőszer. Mindenki más, a rendszerben magát McClane-nek képzelő szereplő sokkal inkább Hans Gruber, esetleg az az idegesítő figura, aki a tárgyalóasztalon keresztül próbál meg lelőni minket, hogy a végén kifogyjon a tára (lőszerjavadalmazása!), és mi durrantsuk ágyékon.

(Mielőtt végleg zagyva lenne: arra akartam kilyukadni, hogy mi vagyunk az Igazi McClane, és nem Feri vagy Gabi. Innentől még zagyvábban folytatom.)

Amúgy John McClane figurája egy ősi toposz, a magányos, kissé számkivetett figura, akinek van egy erős, belülről fakadó célja, és azt minden áron megpróbálja elérni. Hogy menet közben hőssé válik, vagy sem, az már a történet mesélőjétől függ. A szegényember legkisebb fia, a magányos vándor, ilyesmi. Kifigurázására már egészen korán, a XVII. század(!) legelején megszületett Don Quijote karaktere, a rögeszméit kergető, magát lovagnak képzelő megszállott.

John McClane-nel éppen a kisemberi, szinte antihősi karaktere miatt nagyon könnyű azonosulni, hiszen ki ne álmodott volna arról, hogy az alapvető igazságérzetéből fakadó cselekvéssort egyszer az életben végigviszi, és a végén a gonoszok meglakolnak? Miközben mi magunkban dúlunk-fúlunk, elfojtunk, addig McClane géppisztolyt szerez, elveszi a detonátorokat, és megteszi, amit meg kell tennie.

Jó, a különbség annyi, hogy velünk szemben McClane be van zárva egy toronyházba, és nem igazán tehet mást. Esetleg csöndben meghúzódhatna egy sarokban, és kivárhatná mi lesz a történet vége, azonban akkor nem szólna semmiről a film. Gondoljunk bele, az IMDB-n mennyire lehúznának egy olyan mozit, ahol a főhős a tévé előtt perlekedik a hírolvasóval, és a képernyőnek magyarázza, mi mekkora szégyen, és mit hogy kellett volna csinálni?

Viszont az iménti különbség a mi esetünkben csak a polgári hétköznapokban különbség, mert amúgy mi is be vagyunk zárva a magunk toronyházába: a Kispestbe.

A mi Die Hardunkat azonban kettévágták, és 2021-ben addig jutottunk, hogy beszorultunk a szellőzőbe, a helyzetünk inkább kilátástalan, mint nem, és miközben az öngyújtónkból csiholt fényben keressük a kilátásokat, nincs más dolgunk, mint remélni a legjobbakat.

Annyit legalább tisztáztunk, hogy kicsoda McClane a filmünkben.

---