Néhány hete ment nyugdíjba a középiskolai osztályfőnököm (innen is hatalmas pusszantás!), és ez alkalomból egy rögtönzött osztálytalálkozót, sőt, az összes korábbi osztályának találkozóját tartottuk a volt iskolákban. Baromira jó volt újra látni a többieket, feleleveníteni egy csomó emléket, fotókat nézegetni, beszélgetni, az idő pedig csak repült és repült.
Aztán előkerült a ballagásunk napja. Szakadó eső, a szülők egy része az iskola zártláncú tévé-hálózatán követte az eseményeket, mert se az udvart, se az ilyenkor a főbejárat előtt hagyományosan lezárt útszakaszt nem lehetett használni.
Úgy jött ki a lépés, hogy én voltam az utolsó a ballagók sorában. E. ment előttem, kezem a vállán, másikban virágcsokor, énekeltük a megszokott dalokat, és vonulunk. E. mesélte a fenti találkozón, sokáig nem értette, hogy miért kopogtatom a vállát állandóan, talán valami baj van? Nem, csak az időt néztem, bár nem emlékszem, hogy akkoriban hordtam volna karórát, sürgettem volna az embereket, ballagjunk már el, délután ugyanis Kispest-Tiszakécske a Bozsikban, és Óbudáról még át kell utazni érte a városon. E. vigyorgott. Tudta, hogy meccs lesz.
Ma 113 éves ez a klub.
Fel sem tudom fogni, mennyi mindent köszönhetek neki. Barátságokat, emlékeket, történeteket.
Pestlőrinci, majd kőbányai gyerekként együtt éltünk a Kispesttel. Már a nagyszülők is, hiszen nagyfater a Deák gimi után, a háború előtt játszott a Kispest amatőrcsapatában, majd a háború után egy ideig a Kistextnél dolgozott, ahol, ha jól emlékszem, a focicsapat könyvelése is hozzá tartozott. Később vidékre került átmenetileg a család, azonban a kötődés a klubhoz soha nem szűnt meg.
Faterom már honvédos lett, neki Kocsis Lajos volt a minden. Lehetett volna Tichy is, azonban a habitusok közötti hasonlóság miatt adta magát Kocsis.
A nyolcvanas évektől már hárman, a három generáció együtt járt meccsre. Lassan száz éve(!), hogy az egyik ős elkezdte, és azóta töretlenül.
Ahogy az én, úgy a családom története is erősen összefonódott a klubéval. A meccsnap szent, arra nem szervezünk programot, a kupa pedig felülír bármit, ha beesik. Kivéve régen, a vasárnapi ebéd, mert dédimamával voltak miatta konfliktusok. Nála a vasárnapi ebéd vasárnap délben volt, és a vasárnapi ebéden részt vesz a család. Ezt mindenki tudta nálunk, talán az egész környék is, kivéve az MLSZ, amikor kitalálta, hogy vasárnap tizenegykor jó ötlet meccset játszani.
Amióta élek, nem múlt el nap a Kispest nélkül, hogy ne került volna szóba. És amikor vége, akkor se tudunk eltávolodni tőle. A családi sírhely a régi stadion területén, közel a temető falához, a mai stadionra néz.
Ma 113 éves a klub.
Ebből alsó hangon kilencvensokat együtt töltöttünk. Úgy együtt, hogy én is, hiszen ami vagyok, azt vagy magam hordtam össze, mert a barátaim, a munkatársak is szocializálják az embert, vagy otthonról hoztam, ahol viszont a klubszeretet egy meghatározó igazodási pont volt a család életében.
Milyen boldog voltam, amikor nagyfater néha elvitt az öreg focisták találkozójára, ahol csak kapdostam a fejem, hiszen kisgyerek voltam, nem tudhattam ki kicsoda, mekkora ember. Csak annyit éreztem, hogy mindenki kedves velem, hogy mindenki jóban van nagyival, mintha otthon, vagy nagyon szoros ismerősök között lennék.
És szinte mindenhol volt egy ilyen ismerős. A fagyizónál (Marika néni a Marxon, emlékszik még rá valaki?), a közértben, a háztartási boltban, a fodrásznál, a moziban (Fórum!), a presszóban, az Aranykalászban, a postán, a piacon, a mindenhol. Nagyi csak ment, intézte a dolgokat, én pedig kacsáztam mellette, mit sem értve a világból. Ma már tudom, hogy miért oda mentünk mindig, ahova. Mert oda kellett menni. Mostanság magamon is egyre inkább azt veszem észre, hogy én is oda megyek inkább, és nem a másikhoz.
A foci például sokáig nem is érdekelt. Sőt, néha még el is sírtam magam, annyira unatkoztam. Ilyenkor vagy hazasétált velem valaki, vagy maradtunk, és bőgtem addig, amíg el nem fáradtam.
Aztán jött egy pillanat, nem tudom mikor és hogyan, amikor az egész átbillent, és a trivia, hogy ott kell lenni, hirtelen erős és szétszakíthatatlan kötődéssé vált. Mindig úgy próbálom elképzelni, mint a kisgyereket, akit visznek és visznek vasárnaponként a templomba, nagyon nem érti, nagyon nem érdekli, majd valami történik, és onnantól már ő akar menni, mert úgy érzi, ott a helye.
Egyek lettünk a klubbal.
Á-nak nemrég születtek ikrei. (Innen is legjobbakat!) A tejfakasztón évek óta nem látott ismerősök, akikkel annyi, de annyi bepótlandó témánk lenne, hogy egy este talán nem is elég rá. Az első kérdés mégis: mi van a Honvéddal?
Ahogy belül, úgy kifelé is egyek lettünk.
És ma 113 éves ez a bennünk élő csoda.
Boldog szülinapot, Kispest!
