Néhány hete ment nyugdíjba a középiskolai osztályfőnököm (innen is hatalmas pusszantás!), és ez alkalomból egy rögtönzött osztálytalálkozót, sőt, az összes korábbi osztályának találkozóját tartottuk a volt iskolákban. Baromira jó volt újra látni a többieket, feleleveníteni egy csomó emléket, fotókat nézegetni, beszélgetni, az idő pedig csak repült és repült.
Aztán előkerült a ballagásunk napja. Szakadó eső, a szülők egy része az iskola zártláncú tévé-hálózatán követte az eseményeket, mert se az udvart, se az ilyenkor a főbejárat előtt hagyományosan lezárt útszakaszt nem lehetett használni.
Úgy jött ki a lépés, hogy én voltam az utolsó a ballagók sorában. E. ment előttem, kezem a vállán, másikban virágcsokor, énekeltük a megszokott dalokat, és vonulunk. E. mesélte a fenti találkozón, sokáig nem értette, hogy miért kopogtatom a vállát állandóan, talán valami baj van? Nem, csak az időt néztem, bár nem emlékszem, hogy akkoriban hordtam volna karórát, sürgettem volna az embereket, ballagjunk már el, délután ugyanis Kispest-Tiszakécske a Bozsikban, és Óbudáról még át kell utazni érte a városon. E. vigyorgott. Tudta, hogy meccs lesz.
„Boldog szülinapot, Kispest!” bővebben