Kellettek, mint.
Az elmúlt hét évben olyan jól megvoltunk. Egy helyi ismerősnek köszönhetően többször is boldogan látogattunk a városba, hogy a kocsmatúra nevű játékunknak hódolhassunk. Ez a dolog arról szól nagyvonalakban, hogy Puska úr, a Kocsmablog szakavatott szakértője, és Bandi, a helyi erő összeállítanak egy útvonalat, fél-egyórás pontosságra lebontva, majd ezt járjuk végig csoportosan, mindenhol egy pohár sört és némi beszélgetést maradva. A társaság részét képezi Ulu a Kocsmaturistától, Patrik szintén a Kocsmablogtól, ugye, Bandi, aztán Zé, Bandi állandó jellegű tettestársa és lakásának felújítója, én, és néha egy-egy alkalmi vendég.
Kecskemét amúgy kocsmafronton egészen remek helyeket tud felmutatni. Legutóbb sajnos csak egy napra volt lehetőségem maradni, mert játszott a Honvéd, ráadásul akkor Cegléden kezdtünk (Placc BBQ, Délibáb, Rocco, Bárányka, Dreher Sörbár, Eni vagy Kályhás, Mixer, Garázs, Grill, pályaudvar). Viszont az az egy nap parádésra sikeredet, úgyismint sorolom: Foltos Kakas, Black Cat, Atrium (kedvenc helyem!), Cent Büfé a Kispiacon, Club Koffein, Kupica, Sport Drinkbár, Harmadik félidő.
Hamarosan jöhet a harmadik menet, mert a Széchenyiváros és a Műkertváros (mennyire jó ez a név!) egyelőre felderítetlen terep számunkra.
Szóval jól elvoltunk eddig én és a Kecskemét. Néhány évente leugrottunk egy kupameccsre (Jászberény, majd a Kecsó ellen), valamint ha ott játszott, akkor az NB III-as csapattal. És ennyi.
Pont elég belőle. Ilyenkor az állomáson jöhet a Buszos, a városban az Atrium, és esetleg egy kedves klubalkalmazott ismerős fiókjából valami pálinka. Kaja az El Bandiban (hatalmas és tejfölös hamburger!), szóval minden a megszokott rendben.
Egy bajnoki azonban más. Konkrétan az NB I-ben valódi tétmeccsen egyetlen egyszer sem vertük meg a Kecskemétet. A 2015 tavaszi 2-0-t engedjük el, akkor már sejteni lehetett, hogy valami probléma lesz van Kecsón, és kizárják őket a megyébe, ehhez mérten volt sportértéke a mérkőzésnek.
Sőt, mint azt Tibi feldobta, mi pedig utána jártunk, a mai Bács-Kiskun megye területén a Honvéd (Kispest) még egyszer sem nyer élvonalbeli meccset. Se a Stadler, se a Tiszakécske, se a Gázszer, és legfőképp a Kecskemét ellen. Nonszensz, hiszen mi vagyunk a kibaszott Honvéd. Európai ország se sok van, ahol nem nyertünk, nemhogy egy nyamvadt megye.
Jó, most hangolódásképp itthon játszunk, ami egyrészt nem életbiztosítás (l. kicsit lejjebb), másrészt legalább tudjuk majd magunkat hova tenni, amikor leutazunk, arra az egyetlen próbálkozásra, hogy behúzzuk az utolsó, még hiányzó megyénket a térképen. Aztán a Kecskemét vagy kiesik, vagy nem. (l. ezt is kicsit lejjebb)
A hazai pálya előnye
Akkorát megyünk az új Bozsikban, hogy talán a saját vendégünkként is képtelenek lennénk nyerni. A tavaly nyári átadás óta játszottunk 17 bajnokit, ebből megnyertünk ötöt, döntetlenre adtunk hetet, és kikaptunk szintén ötször. A gólkülönbségünk 25-22, ami legalább poztitív.
A pontátlagunk 1,29 pont meccsenként, amivel még az NB I-ben is necces bentmaradni, nemhogy Oroszlánbarlangnak csúfolni vele egy hazai pályát.
Ja, és 2022. március 5. óta képtelenek vagyunk nyerni, pedig hétszer is nekifutottunk. (Öt döntetlen, két vereség.)
Ilyen hosszú hazai nyeretlenségi szériánk utoljára 2014. szeptember 26. és 2015. április 26. között volt, akkor nyolc meccsből egyszer sem sikerült. Majd jött a fent említett egyetlen győzelmünk a Kecsó ellen.
Most akkor tényleg jó ez a Kecskemét?
Fogalmam sincs, inkább megnézem a számokat, hogy valamihez viszonyítani tudjak.
A Kecsónak hét forduló után van 12 pontja. Tavalyelőtt a szintén remekül rajtoló Budafoknak hét forduló után 10 pontja volt.
Azért a Budafokot vettem elő, mert ők az utolsó, kvázi tényleg NB II-es kaliberű csapat az NB I-ben (tavaly a Gyirmótban azért több, korábban élvonalbeli játékos játszott), és emlékszem, a rajtja környékén mennyire el volt ájulva a közvélemény a teljesítményüktől. És valóban: megverték a Kisvárdát, az MTK-t és a Diósgyőr, ikszelte az Újpesttel, miközben kikaptak a Fraditól, Videotontól és a Mezőkövesdtől.
Aztán kipukkantak.
És még így is, mivel annyi tróger banda volt a ligában, köztük mi is, egészen az utolsó előtti fordulóig élt a reményük a bentmaradásra. Ahogy tavaly a Gyirmótnak is.
Szóval, nem biztos, hogy az a kérdés, a Kecsó tényleg ennyire jó, vagy sem, hanem az, hogy mennyire kavarja meg az alsóházat a szereplése, és mennyire teszi még nehezebbé a bentmaradás kérdését.
Az már látszik, hogy valószínűleg nem lesznek egy új Kaposvár, akik szintén az NB III-ból katapultáltak az NB I-be pár éve, majd egy egészen megalázó pontszámmal hullottak vissza újfent az NB III-ig. A hangulat és a csapategység egészen sok mindenre elég lehet még mindig ebben a bajnokságban. Elég csak magunkra gondolni, hiszen a föld felett lebegő 2016/17-es csapatunk éppen ennek az egységnek köszönhetően (is) húzhatta be a bajnokságot.
Márpedig ahogy hallom, Kecsón megvan a szükséges egység és hangulat. Ebben tuti előttünk járnak.
Oké, egy profi focicsapat tagjainak nem kell haveroknak lenniük, nem erről kéne szólnia a dolognak, azonban nem baj, ha mégis kialakul valamiféle kémia, mert az, mint a mellékelt ábra mutatja, nem haszontalan.
Merthogy ne szépítsük, ez a Kecskemét minden szempontból legfeljebb NB II-es színvonalat képvisel. Mind létesítményben, mind a keretét tekintve, mind a finanszírozását, szóval úgy általában az egész. Nem szégyen ez, illetve
nem az ő szégyenük, hogy Magyarországon ennyi is elég az NB I-hez.
Jöttek a semmiből, igazából nem csinálnak semmi extrát, csak hajtanak, küzdenek, összezárnak, és voilá, van 12 pontjuk. Nekünk, a hatalmas profizmusunkkal, és a világ minden pénzével együtt van 8.
Nevezhetjük akár szintmérőnek is a meccset, bár
tök felesleges.
Valószínűleg, ahogy Hans Gruber mondta* a Die Hard egyben John McClanere, egyszer el kell fogyjon a kibaszott szerencséjük, nem lehet a sokáig ezen a szinten maradni, illetve ha lehet, akkor ennek az NB I-nek nem sok értelme van. (* szerk.: természetesen elb*sztam. Helyesen: Stuart ezredes mondta a Die Hard 2-ben.)
Amivel nekünk foglalkozni kell inkább, az saját magunk.
Kisvárdán villantottunk valamit küzdésből, és legfőképp egymásra találásból. A négy saját nevelés hendikeppje valóban szurkolhatóvá, szoríthatóvá varázsolta a meccsünket, és külön jó, hogy a győzelem is összejött.
Még egyszer: négy hajtós kissráccal, akik hajlandóak megdögleni ezért a klubért. Vagy ha nem is a klubért, mert nem ismerem őket, nem tudom mennyire kötődnek hozzá, azonban az látszott, a pályán valóban odatették magukat – ellentétben néhány, a mezét bekoszolni sem hajlandó légióssal.
Nekünk most erre, a küzdésre van szükségünk. Mert erre legalább lehet alapozni, ezt a hangulatot, hozzáállást lehet fejleszteni az ún. játékkal, taktikával, miazmásssal. A lébecolást, a szarokbele mentalitást nem.
Érdemes észrevenni, hogy a srácoknak az NB I. és a Honvéd az első nagy klubjuk, az első komolyabb bizonyítási lehetőségük felnőtt szinten, és nem csupán egy átmeneti állapot, egy kölcsön-, vagy egy rövidtávú szerződés, aztán csá, én léptem, hanem nekik itt és most kell bizonyítani, ha akarnak valamit az élettől és a pályafutásuktól.
Remélem Courts mester is inkább ebben bízik, mint a bizonytalanban, a mindenféle scoutok profiljaiban.
És kurvára remélem, hogy a srácok sem szállnak el maguktól, mert egyelőre még nem többek, mindössze ígéretek, akikbe mi, szurkolók, hajlandóak vagyunk beletenni a bizalmunkat, mert pontosan tudjuk, jóval egészségesebb Kispest lehet az eredménye, mint az innen-onnan, de főleg a ProIzétől kölcsönzött eszkimók jelentette perspektíva.
Nagyjából ennyi.
Ha pedig a kecsóiak nézőpontja érdekelne titeket, akkor a töretlenül létező KTE blogra érdemes kattintani, ahová az NB I-el együtt visszatért CaNcOe mester is szöveget alkotni.
Te meg Szabi, ne ezt a posztot olvasd, hanem iparkodj. Talcsi a Gurigában!
Ja, és pusszantás Nitró! A terv az volt, hogy idén ugyanúgy kikapunk tőletek háromszor, és 90 ponttal nyerjük a bajnokságot, azonban menet közben újra kellett pár apróságot gondolni, és úgy döntöttünk, inkább nyernénk most is.
