Nyolcvanegy. A debreceni lesz sorozatban a nyolcvanegyedik tétmeccsem megszakítás nélkül a Kispest nagycsapatával. Legutóbb még 2021. február 27-én, a Covid idején hagytam ki egy Felcsút-Honvédot. Mivel egyáltalán nem meglepő módon visszautasították az akkreditációs kérelmem, le sem utaztam, mert nem értem volna haza a járvány második hulláma miatt újra bevezetett kijárási tilalom kezdete előtt. (Főszabályom ekkoriban a szabályok betartása volt, és kijárási papírt csak akkor írtam magamnak, ha volt akkreditációm egy mérkőzésre. Ha kintről be lehetett látni egy stadionba, és hazaértem megfelelő időben, akkor akkreditációt sem kértem feltétlen.)
Nyolcvanegy, azonban bizonyos olvasatban simán lehetne kétszázhetvenkettő is, ha a felcsútihoz hasonló meccseket (2019/20: Honvéd-Kisvárda 1-4, MTK-Honvéd 0-0 [kupa], 2020/21: Kisvárda-Honvéd 0-0, Videoton-Honvéd 1-2, Mezőkövesd-Honvéd 2-1 és Felcsút-Honvéd 1-2) nem számoljuk, mert akkor az utolsó kihagyott tétmérkőzés (bajnoki, kupa, nemzetközi) a 2016. augusztus 21-i Honvéd-Gyirmót 0-0. Igen, basszus, az utólag bajnokcsapat egyik meccse.
Százötvennégy után szakadt meg az előző sorozat a Kisvárda elleni hazaival. 2020 március közepe, a hírekben teli kórházakat mutogatnak Észak-Olaszországból, Európában kezd leállni az élet, senki nem tudja mi fog következni. Itthon, a közmédián és a magyar egészségügyi ellátórendszeren érlelt lakosság még bizonytalanabb, miközben az MLSZ a régi világ utolsó csatlósaként engedi futballozni a csapatokat, de a nézőket és a sajtót már kizárja a meccsekről. Oda lehetett volna sétálni a Fáyhoz, bőven volt belátás, azonban akkor, a hozzáférhető információk alapján úgy tűnt, a felelős döntés a televízió. Ráadásul hiszek abban, hogy egy viszonylag olvasott oldal szerzőjeként vannak bizonyos felelősségeim. Például nem biztatom arra az embereket, hogy egy még részleteiben nem ismert vírushelyzetben esetlegesen veszélynek tegyék ki magukat.
Nem ide tartozik, azonban próbáltunk a 2020-ban és 2021-ben lejátszott összesen huszonkilenc zártkapus tétmeccsünkről úgy írni, hogy kerültük annak az említését, hogy a meccsek jelentős részén (huszonhármon) a helyszínen lehettünk. Nincs nyomasztóbb annál, amikor nem lehet menni. Azt hinnénk, a zártkapunál nem lehet rosszabb, pedig lehet: a tudat, hogy nem mehetnek ki az emberek, a barátaink a meccsekre. Ott állsz egy üres stadionban, hallod a füvön suhanó labda hangját, hallod a tulajdonosi páholyok beszélgetéseit két emelettel fölötted, hallasz mindent – mert egyedül vagy. És ebben a csendben felerősödnek a gondolataid, és mindent túlordítva zúg a kérdés a fejedben: mi történik körülöttem, mi értelme van ennek egyáltalán?
Kétezer-négyszázötvenöt napja, hogy kihagytam a Gyirmót elleni meccset. Sok minden történt azóta, azonban pont a kihagyás miatt kialakult egy görcsösség, egy talán irreális ragaszkodás ahhoz, hogy ott kell lenni minden meccsen, mintha semmi más nem számítana.
És tényleg,
számít bármi más?
A meccsnapok egy rendszer, amihez igazíthatod az életed. A meccs, a jelenlét egy kötelesség, valahogy meg kell oldanod, dolgoznod kell rajta, egy cél. Vajon mi lenne a meccsek nélkül? Hogy folyna szét az időnk, az életünk? Nyelvi szinten, vagy köznapi értelemben nyilván léteznek fontosabb dolgok a meccseknél, azonban a meccsekben pont nem a meccs a lényeg, hanem saját magad, a kitartásod, az időd, az akaratod, hogy tartozol valahova, és ha máshoz nem, az önazonosságodhoz mindenképp. Szurkolóként végül úgyis a meccsekhez való viszonyod határoz meg. Család, munka, iskola, miazmás, próbálsz balanszírozni, a huszonnégy óra neked is huszonnégy óra, és a korlátosság elve alapján, ha valamire több időt szánnál, akkor ugyanannyit el kell venned máshonnan. A klasszikus modellekben simán elképzelhető, hogy a meccsek kerülnek a tápláléklánc aljára, azonban – és valahol erről szólna a poszt – megéri magunkat feláldozni hivatalosan a mindenki másért, miközben pedig valójában mindössze valamiféle elvárt cselekvésért? Vajon rossz apa az, aki egy átlagos családi program helyett inkább kimegy egy meccsre? Tényleg a családtól, a gyerekeitől veszi el az időt, és ez kell legyen az erősebb mondás, mint mondjuk a saját önazonosságának védelme miatti cselekvés? Az elképzelt és megélt normarendszer fenntartása a fontosabb, vagy maga az ember, és az emberi cselekvés, ami végső soron generálja a fenntartandó normarendszert?
A görcsösség persze túlmutat az egészen, és talán valami ürességet, hiányt próbál kényszeresen kitölteni. Nem tudom.
Annyit viszont tudok, hogy Gyirmót óta eltelt kétezer-négyszázötvenöt nap, és miközben tartozom magamnak egy meccsel, ugyanakkor egy nagyon kedves barátot is köszönhetek 2016. augusztus 21-nek. CFR – Astra Giurgiu meccset rendeztek aznap jó esetben kétezer néző előtt a kolozsvári Dr. Constantin Radulescu stadionban, miközben lent, a város főterén, a meccsel párhuzamosan koncertezett az Omega, erős magyarázattal szolgálva a szokatlanul alacsony érdeklődésre.
Valamikor a félidőben kapott el M., egy helyi újságíró barátom azzal, hogy itt van egy barátja, és bemutatna neki, aztán nézzem nyugodtan vele a meccs további részét. Utána majd lemegyünk együtt az Omega végére. Így történt, hogy M. bemutatott I-nek, kezet fogtunk, M. visszament a sajtóba, mi pedig leültünk, és beszélgetni kezdtünk. És ez a beszélgetés kisebb-nagyobb megszakításokkal, de tart kétezer-négyszázötvenöt napja. Valamit valamiért.
Mostanában sokszor szoktam gondolkodni azon, hogy a meccsek inkább elvesznek, vagy inkább adnak valamit? Hogy mi lenne ha a meccsekre fordított időt máshogy hasznosítanánk? Vegyük például I-t. A barátságát egy meccsnek, pontosabban egy meccs hiányának köszönhetem. Vajon minden kihagyott meccsnek hasonló hatása lehet az életünkre, vagy csak újra a görcsösséget, és így a magunk nyomasztását járjuk körbe?
A legutóbbi teljesen önerős megszakítás óta átlagosan négyszázkilenc naponként hagytam ki Honvéd-meccset. Volt, hogy éveken át semmit, majd a Covid alatt tizenegy hónap alatt hatot, azóta újra semmit. (Ennyit ér az átlag.) Kilométerben Debrecennel átlépem a negyvenhétezret, a Földre, a maga negyvenezer és pár kilométeres kerületével 2020 szeptemberében, egy tiszaújvárosi kupameccsre menet vertem kört.
Megközelítőleg negyvenhétezer kilométer. Ebben nincsenek benne a városon belüli távolságok, tisztán a vidéki/külföldi stadion és a Bozsik közötti távolság közúton, kivéve Beer Sheva, ahol a Ferihegy-Tel Aviv légvonal, és csak a Tel Aviv-Beer Sheva közút. Kilencvenes átlaggal számolva ennyi kilométer ötszáztizennyolc óra utazás. Majdnem huszonkét nap. Nagyjából az vizsgált időszak egy százaléka. Plusz a meccsek, hosszabbítások és félidők nélkül összesen négyszázhét óra. Még egy százalék. Köztes idők, egyéb idők, simán lehet még egy, vagy akár kettő.
Az elmúlt évekre azt lehet mondani, hogy a meccsek átlagosan napi egy órámat vitték el. Az év minden napjából egyet-egyet. És ezeket a napi egy órákat kell aztán összegyűjteni és belesűríteni a hétvégékbe, a szerdákba, a meccsnapokba.
Egyébként amúgy meglepően sok időről beszélünk. Nem csupán objektíve, hanem fejben, a magunkkal eltöltött időben is. Nyilván, az egész tömeg egy jó része elmegy a körülöttünk lévő emberekre, azonban a meccs még társaságban is egy magányos sport, hiszen belül izgulsz, figyelsz, fohászkodsz, jár az agyad, be vagy zárva.
Mielőtt teljesen szétesnénk, felteszem a kérdést, amiről az egész poszt szólna, és amin mostanában egyre többet gondolkodom:
megéri?
Egyáltalán létezik egy határ, egy optimum, ami fölött elölt az elégedettség, hogy megcsináltam? Vagy maga a görcsösség az egész lényege, hogy ott kell lenni mindenhol, miközben már nem is magunkért, a klubért, hanem tisztán a görcsösség fenntartásáért csináljuk? Tényleg a saját farkunkba haraptunk?
És mi számít igazán? A közegünk hangulata, aminek a részei és egyben aktorai vagyunk, vagy mi, az egyén, és a képesség, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a közegünktől? Az idővel szemben az egyén és a közeg viszonya nem szükségszerűen korlátos, sokkal inkább a befektetett munka mennyiségétől, és a befektetéstől várható hatásoktól függ.
Az ablakom előtt évről-évre megjelenik egy galambpár. Az ideg talán az ötödik tavasz sorozatban, amikor fészket raknak, azonban a kis galamb még egyszer sem jött össze nekik. Elsőre jártak hozzá a legközelebb, azonban megjelent egy varjú a fészekben, és elragadta a frissen kikelt csemetét. Tavaly a házak közé beszoruló nagy szél verte szét a fészket, feladták. Idén újra van fészek, tojás is, galambanyu lassan két hete rajta ül, talán összejön valami.
Nézem a galambot, az is bambul rám, és azon gondolkodom, hogy bazmeg, februárban leutazni Kisvárdára nem is annyira értelmetlen, mint aminek elsőre tűnik. Mi van, ha pont ez tesz minket, és itt csak keresem a szót: valamivé?
Hónapok óta nem vezettem a meccseim statisztikáját, és csak most, a poszt miatt frissítettem, mert egyre kevésbé a sorozatok és a kilométerek számítanak, sokkal inkább az akarat, és az elvárásaink magunkkal szemben.
És a tudat, hogy mások is ott vannak, hogy egyáltalán ott lehetnek a meccseken.
Végül a poszt nem szólt semmiről. Bocs, hogy feltartottalak.
Inkább lemegyek a közértbe, veszek valami szendvicsnek valót, mert holnap irány Debrecen.
Nyolcvanegy.
címlapkép: Joshua Köller/Pexels.com
