disclaimer: a posztot két napja tettem volna ki, de elfelejtettem.
Amikor a Kuuselát váltó Davidovic 1994-ben a Vác mögött végezve második lett a Kispesttel, akkor csalódásként éltük meg, hogy mindössze az ezüst jött össze. Egy nagyon erős kerettel kifejezetten jó focit játszottunk, és a márciusban kinevezett új edző hiába nyert tizenegy meccsből kilencet (két döntetlen mellett), a végén ennyi is kevés volt.
A következő idénynek – ha lehet mondani – talán még erősebb kerettel vágtunk neki. Távozott ugyan Csábi (BVSC), Vincze Pilu (BVSC), a peremember Árki (Finnországba), Emmy, Farkasházy (MTK) és Tóth Misi (Videoton), menet közben Halmai (Germinal Ekeren, Belgium), majd a következő idény elején Sallói (Beitar Jerusalem, Izrael), viszont érkezett Hahn Árpád a bajnok Váctól, a végül 19 gólig jutó Kovács Kálmán a belga Antwerptől, a sajnos csak fél évet maradó Milinkovic Jugoszláviából, beugróként Vezér Ádám a BVSC-től, velünk marad Brochkauser, Duró, Hamar, Illés Béla, egyre többet játszott Bárányos, Forrai, Mátyus, szóval nem volt ez gyenge.
A pénz azonban elfogyott. 1995 tavaszának Davidovic helyett Kozmával futottunk neki, akit később Török Peti váltott. A végül összekapart negyedik hely reális volt a helyzetünkben.
Hiába tűntek reményteljesnek a fiataljaink, például Bárányos, Forrai, Kovács Béla, Gabala vagy Hungler, azt érezni lehetett, hogy a kitömött BVSC és Fradi mellé érkező Várszegi által megvásárolt MTK-val, a Sándorék generációjával felálló Debrecennel, és az Újpesttel nehéz lesz tartani a lépést. Nem is sikerült: hatodik hely és magyar kupa.
Visszatekintve, a 95/96-os tényleg nem volt egy rémesen gyenge keret, sőt, az alapcsapat névsora még most is jól cseng: Vezér – Plókai, Hahn, Mátyus – Urbányi, Warzycha, Bárányos, Kovács Béla, Piroska – Tóth Misi, Ghinda/Jovanovic, és Török Peti kontrafocija is reálisnak tűnt a mezőnyhöz mérten, miközben egyértelmű volt, hogy pénz nélkül a Brockhauser, Illés, Kovács Kálmán vagy Pisont-szintű játékosokat nagyon nehéz lesz pótolni.
A következő években a pénz még jobban fogyott, ráadásul sorra dőltek ki csontvázak a klubház szekrényeiből (a legemlékezetesebb talán Bárányos eladása Belgiumba, majd később Tornyi kirúgása) mígnem beköszöntött a totális csóróság. Tornyival és Szuribával ugyan pár hétig felkapaszkodtunk a dobogóra, azonban jött a tizenkétcsapatos bajnokság előző bevezetése, és bár az első idényt valahogy túléltük, a másodikban már kiestünk. Az a kiesés azonban egy folyamat része volt. Előbb a pénz fogyott el, majd a játékosok, utána jöttek az adósságok, a hitegetés, és tényleg minden csúfság, csak hogy valamiképp a felszínen maradjunk. Ha épp volt valamennyi pénz, és találtak hozzá játékost, aki elhitte, hogy meg is kapja, akkor azt le tudtuk igazolni. Nem volt jó hírünk, és a Bozsik is úgy nézett ki, hogy bármikor leforgathatták volna benne a csernobili erőmű felrobbanása, és Sztálingrád ostroma utáni állapotokat – egyszerre. Volt időszak, amikor ember nem tudta volna megmondani, és ebbe beleértem a klubalkalmazottakat is, hogy legalább névleg ki a Kispest tulajdonosa.
Nem csoda, hogy egészen 2013-ig(!) nem nyertünk érmet a bajnokságban. Tizenkilenc év dobogó nélkül, és végső megaláztatásként közte egy év másodosztály, a klub történetében először, és akkor azt reméltük, hogy utoljára.
2013. június 1.
Rossi első idénye csodálatosan indult. Siófokon szakadó esőben vertük a Siófokot, és pár fordulón át vezettük a bajnokságot. Ősszel volt ugyan egy rossz sorozatunk, azonban a téli szünetre az ötödik helyen fordultunk, mindössze három pontra a dobogótól. A tavasz első meccs ugyan nem sikerült (szinte a teljes védelmünk el volt tiltva, 0-4 otthon a Videotontól, egy amúgy parádés meccsen), onnantól viszont oktatómódba kapcsoltunk, és az élete formájában védő Kemenessel, valamint a friss igazolás Lanzafame és Martínez hathatós segítségével azt vettük észre, hogy az utolsó fordulóra nagyon leegyszerűsödött a helyzet: ha nem kapunk ki Haladásban, akkor megvan a bronz.
15. perc, Vernes, 1-0 ide. A másik pályán Kanta lőtt gólt a 20. percben, vezet az MTK. Nem baj, mert kikapnunk nem szabad egyedül. A 30. percben Simon Ádám egyenlít, és az MTK is nagyon vezet a Debrecen ellen. Közben eláll a szakadó eső, és marad a vállalhatatlan a páratartalom, de sem zavar minket, és nagyjából négyszáz kispesti szurkol a szombathelyi vendégben. Az MTK eldőlni látszik, nekünk viszont nem szabad gólt kapni.
Megvan, bzmg, megvan! És ahogy RW írta akkor: “egy szimpatikus, kedvelhető saját nevelésű mag kezd kirajzolódni, egyre több játékpercet követelve magának”. Nem elég, hogy érem, olyan nevek tűntek fel, mint Baráth, Vécsei, Nagy Geri, Holender, vagyis a következő évek meghatározó játékosai, és többen közülük a válogatottig is eljutottak.
A mostból visszatekintve, részben bejött RW megfigyelése, vagy inkább vágyakozása, részben viszont nem. A 2017-es bajnokcsapatig még megéltünk pár rossz évet, közte egy majdnem kiesést, és most fel tudnék sorolni alsó hangon három tucat légióst, aki megfordult nálunk ebben a periódusban. És a vége mi lett? Ismét saját nevelésekre alapozva, egy visszatérő Lanzafeméval, és egy másik kapus, Gróf élete formájával a bronz helyett aranyat nyertünk.
2023. május 27.
Napra hat évvel az utolsó bajnoki cím, és közel tíz évvel a tizenkilenc év után megszerzett dobogót követően kiestünk az NB I-ből.
Talán soha ennyi pénze, lehetősége, támogatása nem volt a Kispestnek, mint a Metalcom-éra első éveiben, és ezt sikerült összehozni. Stabil legalsóbb házat, és végül egy kiesést.
Davidovic távozása után nagyon nem a sikerekről szólt a klubtörténelem. 1994 óta a legnagyobb sikereink egy bajnoki cím (2017), egy bajnoki bronz (2013), négy negyedik hely (1995, 2012, 2018, 2019), négy kupagyőzelem (1996, 2007, 2009, 2020) és három kupadöntő (2004, 2008, 2019) mindössze. Huszonnyolc idény alatt. Viszont érdemes észrevenni, hogy ebben a huszonnyolc évben a relatíve legsikeresebb pár év közben/után történt a tulajdonosváltás, és így lett a közben helyett visszatekintve egy hatalmas után. Megjöttek és mindent szétvertek, elpusztítottak, majd szó nélkül elsunnyogtak úgy, hogy közben még itt vannak.
Hátunkon a fát
Bármit, tényleg bármint, nem csak fát, hanem felőlem betont is darabolhatsz ütvefúróval a Kispest-szurkolók hátán, mi szinte mindent elviselünk. Ha a Davidovic és Rossi közötti korszak ment (28 különböző edző, ebből páran dupláztak, Szuribá pedig triplázott), ha akkor nem tűntünk el a lelátóról, ha a gaz nem kergetett ki, ha a kilátástalanságot is megértettük, miközben volt, hogy hatot kaptunk otthon, olyan azonban még sosem fordult elő velünk, hogy
miközben a lehetőségeink bőven meg lettek volna, helyette inkább magunknak basztuk el, de nagyon.
Emlékeztek még a poszt elejére? “Amikor a Kuuselát váltó Davidovic 1994-ben a Vác mögött végezve második lett a Kispesttel, akkor csalódásként éltük meg, hogy mindössze az ezüst jött össze.”
Csalódás és csalódás, elbaszás és elbaszás között hatalmas a különbség.
Nyugodtan kijelenthető, hogy Szijjártó Péter, Bozó Zoltán, Mendelényi Dániel és Kun Gábor nevének kiemelt helye van a klub történetének legkárosabb figuráit felsoroló listán.
A franc se gondolta volna, hogy amikor 2013. június 1-én Szombathelyről hazafelé jövet a csornai benzinkúton, majd a bábolnai Mekinél ünnepeltünk a csapattal, hogy az a pár hihetetlenül jó év 2016 és 2019/20 között lesz a kivétel az elmúlt három évtizedből, és hogy mindent, de tényleg mindent alul lehet majd múlni.
Taps.
A posztban szereplő képeket vagy én lőttem rádiótelefonnal, vagy Viktor géppel. Nem tudom utólag megmondani. Címlapkép: csoportkép Csornán.
