Igazi, csodálatos őszi vasárnapnak indult a mai nap, hol enyhe napsütéssel, hol kellemes rántotthús-illattal megült wekerlei utcácskákkal ebédidő tájt, hol pedig iskolakezdés tiszteletére borongóssá váló délutánnal. Egy szebb és jobb világban ilyenkor menne az ember az NB1 dobogóért hajtó Kispest meccsére, de nem egy szebb és jobb világ van, hanem épp újjászületni próbálunk megint, történelmünk során úgy n+1. alkalommal, így nem teljes az öröm. Nem teljes, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy délután 3-kor úgy indultam el otthonról, hogy lógott az orrom. Bár nem azt hozta eddig a lezuhanásunk, amit egy NB2-es Honvédtól várnék, sem a hantai mélybúsongások az NB1-es ethoszról nem marnak egyelőre szívemig (bár tartom: ott a helyünk, odafenn), sem a „na RW, ezért akartad az NB2-t, belátod, hogy jobb lett volna Lukicsékkal egy újabb NB1-es év” kérdésekre pedig nem pazarolok választ (egyértelmű: funkcionális száműzetésünknek van némi haszna, ezt pedig élvezem, ugyanúgy, ahogyan azt is, hogy nem hoz tyúkszarbukéjú prenga- és csirkovicsszagot a szél a Bozsik felől. Pont.)
Idén például már volt egy remek csákvári és egy kicsit uncsi Balmaz-túránk, majd egy újfent jó siófoki, amiről azonban mégsem írtam beszámolót: hiába toltam meg azt a szombatot Aszófő-Tihany kirándulással, Apáti-templom és Külső-tó nézegetéssel, hangulatos áthajózással, a csúfossá lett vereség után valószínűsíthetően senki sem erre az úti élvezkedésre lett volna kíváncsi, így hagytam, inkább Hanta krónikázzon tőmondatokban. Ma viszont, lesz, ami lesz, határoztam el, annyira élem ezeket a kora szeptemberi hangulattolulásokat, az ókispesti kicsi utcácskák és csöppnyi kertjeik késő délutáni báját magamba szívva, miközben a parkolást követően a stadion felé sétálok, eldöntöttem, ha kapunk egy négyest, akkor is írok RW-s életérzés-bonbonokról.
Ha kapunk egy négyest, akkor is…
És négyest nem is fogunk kapni, erről már 10 perc múlva maratoni sort kiállva magam győzködtem Viktort és Gyurit, akik elszontyolodva sima vendégsikert vártak, Gyuri egyenesen zakószagút. Mire alapozom az abszolút nem RW-konform optimizmusom? –kérdezték, amire a válaszom persze a jó öreg Kispest-faktor volt: annyira szarul néz ki minden, annyira nincs tapasztalt cserejátékos a padon, annyira simán kikaptunk a tabella alsó felébe várt alakulatoktól, hogy ilyenkor villantunk egy váratlant általában. Aztán majd a Soroksár ellen megint betli.
A találkozó úgy indult, hogy rögvest igazoljon engem: egy kisebb helyzet kihagyása után (amit egy penetránsan zsír Lovrics indítás, azt megelőzően pedig egyenesen egy csel Ivan apótól (!) előzött meg, Kerezsi kapott kiugratást a jobb oldalon, kisodródva sem szeppent meg, áttette a másik lábára a büntetőzónán belül, és kilőtte a hosszút. Remek támadás volt, mint a Tiszakécske elleni első gól. Mondjuk, idáig sosincs baj, 1:-0-ra mindig vezetünk, a problémák innét jönnek, Pinezits maestrónak, úgy látszik, idáig már megvan a pro licensz tananyag, most már csak a „hogyan rúgjunk egyre kettőt” tantárgyat kellene felvenni a szemeszterben.
De mintha beiratkozott volna a csapat az említett tárgyra! Holman teszi a forintos labdákat, Kerezsi, Kocsis száguldoznak, elöl pedig jönnek a helyzetek is, Holman előbb messziről tüzel remekül, ám közelről sajna ziccerben labdát tör; Kerezsi a gólvonalról rúg mellé, Kocka pedig Kerezsi zseni beadását művészkedve pörgeti mellé. A kevesebb néha több, srácok.
A szünetben társaságunk a lelátón, Fater otthon a TV előtt retteg szegény, nem vállalta fájós lábbal ma a kijövetelt, persze mikor otthon mesélem neki este, hogy Józsi úr viszont kint volt és kereste, már bánja ebbéli döntését. Na majd legközelebb! No de vissza a szünetre. Szóval Apu otthon izgul, Gyuri mellettem szorong, az időközben befutó Ábel tanár úr is, aki dicséri az eddigi legjobb idényfélidőnket, nem optimista a folytatásra. KisBabar sem, finoman szólva, de hát ő olyan borúlátási professzor, aki mellett én még Marvin, a paranoid android díjas ipari tanuló sem lehetnék. Ehhez képest én még nem félek annyira. Mi van velem?
Hát, a józanító pofon hamar jön, szokásos idei forgatókönyvünk szerint hamar kapjuk a második félidő elején az egyenlítést (bealvó védelmünk lelkén szárad a győri gól). Innentől végünk, állapítjuk meg, a csapat vissza is áll és fárad, a Győr meg nyom, de… de nincs vége. Nálunk hatja-űzi a közönség a csapatot, a Győr szuper román légiósai, új cádizi csoktára és a volt fradista Skvarka is robotpilótán próbálkoznak: jól fizetett zsoldosok becsületes alibimeccse ez, iparos munka. Szenvedély nincs, az épp nálunk lenne, csakhogy szufla nincs már, ami felnőne az extázishoz, meg csere sem, akivel Pinezits frissíthetne. Egy szál Nyitraival próbálkozunk a sokadszor is botrányosan alibi Adorján helyett, aztán senkivel, és úgy fest, lemegy a meccs részünkről egy cserével, és marad az iksz, mert a Győr sem nagyon izgul rá a kicsinálásunkra, mi meg földön csúszva védekezünk.
Aztán 5 perccel a vége előtt lefordul egy győri Ivánról, szegény nem éri el rendesen, utána úszik a levegőben, kár, hogy mindezt egy, a Sárkány közbelép-ből kiszedett mozdulatsorral, (sok Hárspatakit nézhetett az olimpián) a bíró rohan is a piros lappal, szegény Ivan fejlehorgasztva távozik, a tábor a nevét skandálja, és az a helyzet, hogy én is. Kit hozunk vajon be??? –rikolt kétségbeesve Ábel, én emlékezetből csak Pekárt tippelem védőnek, s lőn, őt is küldi Pine úr. Ezen már kínunkban sírunk. Nem elég, hogy egy agyonnyert első félidő után leomlunk a második elejére, kiáll a cséká, emberhátrány, behozni csak egy nullkilométeres ifit tudunk, aki a nyári edzőmeccseken, hát, nem épp a villámgyors fordulásairól és higanymozgásáról tett tanúbizonyságot, finoman szólva. „Azt ott Dr. Levin mágneses térdszalagja?!”- mutat rá sírva fakadva kínjában a bebandázsozott Pekárlábra Ábel, maga alatt az egész társaság. Szegény srác, beáll és kapunk róla kettőt. Újabb fiatal kicsinálva lelkileg. – szomorkodunk. Csak Gyuri nyugtat minket: a footballmanager játékában nála Pekár alapember, és 3 évig tuti kerettag volt, igaz mindig a padon jegelte őt Coach George, mielőtt végül elcserélte egy szenegáli czukkért. Gyurikám, megnyugtattál, fohászkodok.
Nos, ilyen kis pesszimista kispestereket azonban mindig megaláz a Sors, ez tudható. Pekár ugyan egy hajmeresztő hazaadással kezd, majdnem győri csatárt indítva (“Remek első labdába érés, legendás”- dünnyögi olyan fejjel mellettünk Fanta, mint aki a következő 10 évben se fog tudni lemenni a Kolozsvári Magyar Napokra mert sajnos aznap adják a TV-ben a Pogány Madonnát és azt nem lehet kihagyni, ezért rohadjon meg mindenki aki így intézte Faterom…) szóval „remek” a pekári rajt, én is felkészülök a kegyelemdöfésre, és hogy máma mi leszünk az, ki RÁBAszik, ugye, de nem, szabadrúgást ívelünk be, minden győri védő minden támadónkat fogja, csak Pekár Pisti marad üresen, egy helyben állva bólint, mint Dark Kabangu Torony anno ’kövesden, a labda pedig olyan egyértelműen hullik a hosszúba, mint Tököli Atti szájából a kapanyél egy random partjelző felé csúcskorában, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL, 2:1, extázis, felrobbanó tábor, üvöltő Korzó, mindenki a kispadról rohan be, ekkora gólörömöt utoljára a Lanza Gyirmót elleni sorsdöntőjénél láttam. Elképesztő pillanatok. Még kibrígölünk egy győri szabadrúgást (fölé-mellé), aztán hármas sípszó. Vége.
Ismét katarzis, mint Csákváron, csak most a fő bajnokesélyes ellen. Egy a szépséghiba, hogy ez a jelző nem minket illet eddig. De ma az is látszott: a sokat szidott fiatal keret tud remek félidőt produkálni, és ma újfent előjött, ami mindig: nem elég egy 4 fős gerinc, legalább 6-8-10 rutinróka kell a keretbe a tehetségek mellé. Mármint, ha fel akarunk jutni. Fel akarunk?
Idén izzadva vertük a Csákvárt, valamivel könnyebben a Tiszakécskét. Szopoláztunk itthon a közepes Kozármisleny és a gyenge Hali ellen, a gyenguszka Siófok levert minket, mint vak a poharat. A két feljutás-esélyes ellen mázlis, hátunkat feltörő hálós iksz a Nyíregy ellen és ma a Győr lefocizása az első félidőben, majd szerencsésen alakuló második 45 perc. Ez ma óriási volt, de messze a vágyott rajt-cél győzelem, a magabiztos menetelés.
Nekem most egy hónap szünet jön: két hétig meccs nincs, utána két hétig én nem leszek. Túrailag talán Pécsre visszatérek, hazaiakon már előtte is. Addig Fanta mester megfejéseit olvashatjátok, amit jó szívvel is ajánlok mindenkinek a reggeli kávék mellé.
A mai nap azt hozta, mint a csákvári túra: egy kellemes, hangulatos meccsnapot, óriási (akkor nyár, most kora őszi) hangulatokkal, lelki időutazásokkal, elégedett hazasétákkal. Ehhez a hangulathoz kell a csapat, hogy értelmezhetőt mutasson, kellenek az olyan karakterek, mint Kerezsi, Lovrics, Dúzs, és az olyan váratlan sztori-czukkok, mint most Pekár. Kellenek a nyugodt, szép vasárnapok, és a tudat, hogy a puhos csevapos és szabadcsapata már messze jár. Nagy Gerit még várom haza, és drukkolok a csapatnak, hogy érjen össze, mert ha együtt sikerülne tartani a jelenlegi magot (álom) akkor 2-3 év múlva peckes dolgok jöhetnek még ki ebből. Igaz szeptemberi Honvéd-klasszikus lett tehát a mai vasárnapból, és ez engem jelenleg bizony nagy elégedettséggel tölt el.
(Csak ne a Sori elleni Kispest faktoros szoporóller legyen a következő állomás…).
Osztályozókönyv
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.