Sértegetni fogok most embereket. Komolyan.
Nyilván, nem kell magadra venni, még ha magadra is ismernél. Nyilván, vannak, kell legyenek kivételek, azonban a mintázatot kell figyelni, és nem az esetleg általad konkrétan beazonosított példákat.
Feleslegesnek tartom részleteiben szétszálazni a dolgokat, inkább ráöntök mindent, ami az emberből kijön, miután négy-hat sör-unimukktól, elengedi a társadalmi kötelezettségeit, és őszintére vált.
_az otthonmaradásról
Nem voltál ott vasárnap? Nem feltétlen a tüntetésen, hanem legalább a meccsen. Mert ha nem, és itt átlépek egy határt azzal, hogy kimondom: innentől tartsd meg magadnak a véleményed, mert a döntéseddel jó időre kiírtad magad a történetből.
Baromira nem kell egyetérteni a tüntetés céljaival, nem kell egyetérteni a felszólalóival, nem kell kedvelni a tüntetés mögé beállókat, azonban vasárnap volt egy meccs is, ahol a jelenléteddel fejezhetted volna ki, hogy bár a tüntetés neked nem pálya, a Kispest/Honvéd viszont igen. És mégsem voltál ott.
Annyit kellett volna mindössze tenned, hogy egyszer az évben felemeled a valagad a kanapéról, és kijössz a Bozsikba. Ott is lehet nyomogatni a telefont, ott is lehet kommentelgetni, ott is lehet kibebaszott nagy orákulumnak lenni az interneteken.
Ennyit ér neked az egész. Miközben valószínűleg pont te leszel az, aki ha egy kis siker beköszönt, és véletlenül nem kap jegyet egy meccsre, akkor a mellét döngetve ordibál, hogy márpedig évtizedek óta mekkora szurkoló, neki ez jár. Hát, bocs, de a lófaszt jár. Nem jár semmi, mert nem voltál ott, amikor a klubnak, a közösségnek igazán szüksége lett volna rád. Mindegy mihez vagy lojális, szabad a választás, viszont láthatóan egyik sem érdekelt.
A Kispesthez/Honvédhoz tartozni nem csak a sikerekről szól, nem csak bajnokságot és kupát kell ünnepelni, hanem odáig el is kell juttatni a klubot, a közösséget. Márpedig ez folyamatos munkát és elkötelezettséget igényel – és legfőképp jelenlétet.
Az rendben, ha valakinek nincs lehetősége hétről-hétre, az országban bárhová elkísérni a csapatot, mert nem eköré szervezte az életét. Valahol azt is megértem, hogy sokan a sorsolás után kikeresik a Fradit, Újpestet, miazmást, és csak ezekre a rangadókra jönnek ki, esetleg év végén ünnepelni valamit. Sok mindent megértek, azt viszont nem, hogy egy rendes időben meghirdetett, és a klub, illetve a közösség(ek) jövője szempontjából fontos eseményre valaki baszik eljönni, miközben lett volna idő megtervezni a jelenlétet. Vajon mi tarthatta otthon az embereket? Az rendben, hogy az esemény nem érdekli, de hogy a csapat meccse sem?
Ilyenkor lehet, érdemes lenne újra és újra elővenni a „ki nevezhető egyáltalán szurkolónak?” kérdést. Csak azért mert gyerekkoromban megnéztem az összes indiános filmet, és a hintalovon kalapban és bőrmellényben egy játékpisztollyal hadonásztam, még nem lettem cowboy.
_a tiszteletről
A másik, és az eddigiekkel szorosan összefüggő téma a tisztelet kérdése.
Az elmúlt évtizedek arról szóltak Kispesten, hogy emberek folyamatosan az arcukat, nevüket adták az egyes történésekhez. Ezek az arcok és nevek voltak és lesznek az igazodási pontok, mert egy bizonyos kor alatt mind abba a lelátóba, abba a közösségbe, hovatovább abba a Kispestbe/Honvédba nőttünk bele, amit ezek az arcok és nevek összeraktak.
Hatalmas köszönet nagyon, de nagyon sok embernek.
Lehet arról vitatkozni, hogy a minőség hogyan változott az idők során, hogy az egyes arcok és nevek hogyan változtak, azonban vegyük észre, hogy a közösség folyamatosan kitermeli azokat az embereket, akik hajlandóak mások helyett felvállalni arccal és névvel a közös ügyeinket.
Aki ott van, az nem véletlenül van ott, és nem saját magát, hanem a primer közösségét, valamint a közös érdekeinket képviseli. És pont ez a szép a kispesti közösségben, hogy szorgos munkával bárki odakerülhet. Nem kell akarni, nem kell vágyni a szerepekre, azok fognak elkerülhetetlenül megtalálni. Nagyon szép szándék a háttérben maradni, és onnan segíteni, azonban lesznek pillanatok, amikor ennél több kell.
A vasárnapi rendezvény egy ilyen rendezvény volt. A kutya se akarta, mégis meg kellett csinálni.
Nem tudjátok elképzelni, mennyire izgult szinte mindenki a beszéde előtt. Amikor nem spontán jöttök össze énekelni (remek technikával, amit utólag is nagyon köszönünk), szurkolni egy jót, hanem egy jó előre bejelentett rendezvényen kellene értelmesen beszélned, akkor az egy egészen más helyzet. Baromira nem mindegy, hogy mit mondasz, és hogyan mondod.
Lehet feleslegesnek tartani, lehet értelmetlennek tartani, azt is lehet, hogy jelen vagy, de nem értesz vele egyet, jelen vagy, de neked mindegy, nem vagy jelen, de legalább a meccsre kijössz, mindegy, tényleg mindegy, a lényeg az, hogy valamit ki akartál fejezni.
Ahogy azzal is, ha otthon maradtál. Vagy – teszem azt – elmentél inkább teniszezni.
Vajon mi történne akkor, ha azok az emberek, akik jelenleg aktívak a közösség érdekében, egyszer csak abbahagynának mindent? Vajon megállna az élet Kispesten? Mert fúrni a dolgokat nagyon könnyű, azonban addig senki sem jutott, hogy értelmes alternatívát villantson.
És itt érkezünk el az Undorítóság Maximumához, vagyis miközben ezerféle elvárás van a közösség kvázi szervezőivel szemben, hogy feleljenek meg mindennek és mindenkinek, miközben ez egyszerűen lehetetlen, addig ha ezek az emberek nem lennének, akkor hogy nézne ki egy meccshétvége? Az addig hőbörgő vajon mit tenne azért, hogy meccsen érezzék magukat az emberek? Tenne egyáltalán bármit a közösség érdekében?
Nincs még vége, ugyanis eddig csak közelítettünk a maximumhoz, de most ténylegesen el is érjük: úgy lehet szidni a közösségért tenni akarókat, hogy tudják, és ki is használják, ők a jövő héten, és azután is meg fogják tenni a magukét, ugyanúgy lesz kommunikáció, lesz látvány, lesz szurkolás, lesz jegy, lesz utazás, lesz minden babámtöke – csak hát minden szar, ugye.
Egyszer, csak egyszer próbálná ki valaki, hogy mennyi meló van egy meccsben. És csak egyszer szembesülne azzal, hogy felmegy a megafonnal, és a kutya se reagál rá, mert mégis: ki a franc vagy te?
_a létszámról
Kimondom: kevés volt. Bár csalóka a tér, csalóka, hogy nagyon szétnyúltak a jelenlévők, azonban a vége mindenképp az, hogy: kevés volt.
A meccsen sem volt extra nézőszám. Annyian voltunk, mint az egy jó időben rendezett hazaitól jelenleg elvárható.
Ha pedig innen nézzük, akkor a rendezvényre nagyjából azok jöttek el, akik idegenbe is követik a klubot, és rajtuk kívül a korzó régi arcai. Konkrétan el tudom hinni, hogy a meccsen a kanyarban többen voltak, mint a rendezvényen, és ez gáz. Bemenni, szurkolni, játszani az ultrát, és közben szarni a közös ügyekre: gáz.
Ahogy a korzóról is. Hétről hétre okoskodni, bizonygatva mekkora szurkoló, majd egy közösnek meghirdetett rendezvényre nem eljönni: gáz.
Kevesen voltunk, nagyon kevesen, és most el kell gondolkodni azon, hogy ez mit jelent.
Szomorú vagyok, nagyon szomorú.
_ még egyszer a pofázásról és a jogokról
Sajnálom, de pont annyira foglak komolyan venni, amennyi erőfeszítést te beletettél abba, hogy változás legyen Kispesten. Ha csak a kommentben hőzöngésig jutottál, akkor az semmi.
„Majd akkor jövök, ha lesz játék, lesz eredmény” – ha így gondolkodsz, akkor inkább most engedd el ezt a klubot, mert semmi szükség rád. A sikereknek bárki tud örülni, ezért nem kell eljátszanod éveken át a szurkolót, amire aztán majd hivatkozni fogsz a kellő pillanatban.
Nekünk most rossz, és azzal, hogy távol maradtál még rosszabbá tetted. Ahelyett, hogy valódi tömeget, erőt mutattunk volna – hagyjuk. Köszönjük neked.
Igen, erősen sarkos voltam, nem véletlenül jeleztem a poszt elején, hogy ez most ilyen lesz. Semmiképp se vedd magadra, még ha magadra is ismernél néhol, mert ez a poszt az általános jelenségről, a pusztító érdektelenségről szólt.
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
