Mastodon Mastodon

Szerző: robwarzycha

Realitás – Álmok 4:0. Vidi-Kispest MK beszámoló

Túl sok szócséplést nem érdemel a tegnap este. Elmélkedhetünk mi Kispest-faktorról, feltüzelt csapatról, szerencsésen alakuló körülményekről, ha végül a legnagyobb valószínűségű forgatókönyv valósul meg. Az pedig annyit jelentett: a csúcsformáját futó Vidi félgőzzel is könnyedén helyezett el 4 db, teli rüszttel megküldött suvasztást a hátsó felünkön, hogy annyit se tudtunk mondani: „Ne…!”. Mondjuk, ha nem eleve bokafogásban és felkínált, céltábla-tetoválással ékesített farpofákkal vonulunk ki a pályára, talán máshogy alakulnak a dolgok…

…de nem alakult máshogy. A Vidi az első helyzetéből gólt ért el hamar nyomatékosítva, hogy nincs itt MK-lenézés, fontosságban háttérbe sorolás, ők idén mindent akarnak. Mi pedig optimális ellenfél voltunk. Rövid kispadunkkal, kieső sérültjeinkkel úgy fest, a csapatnak sok volt az elmúlt hét Fradi-Vidi-Loki hármasa, és az eddigi szoros vereségek/döntetlenek sora után most peckesen beleálltunk a jobbról érkező parasztlengőbe. Bele is szédültünk.

Persze lehet nézni a „ha” játékot, ha Lencse a Fradi ellen nem nyeri vissza az önbizalmát, ha nincs a Gosztonyi gól, ha Ivancsics szép lövése bemegy a félidő végén, ha More  megrúgását befújja Iványi és nem kapjuk a másodikat az ellentámadásból…csakhogy érdekel ez valakit nemhogy évek, de hetek múlva? Nem. A Vidi ment tovább, simán, 5:1-es összesítéssel. 7 év után először nem leszünk 4-ben Kupában.

Ami valahol elkeserítő, az a tendencia. Hemingway érkezésekor kb 1-1.5 évig tartott a rózsaszín, álmodozós korszakom, bízva abban, hogy végre megint oda kerülünk itthon, ahova múltunk alapján be kell soroltatnunk- az állandó bajnokesélyesek csoportjába. Igazoltunk, kurrens arcokat, épültek-szépültek a kulisszák, körvonalazódott a jövő – s a nagycsapat is szépen funkcionált. Akkoriban hihetetlenül élveztem, hogy vége az olyan meccseknek, amikor megyünk az aktuális bajnokesélyeshez és az rommá alázza az orcánkat. Amikor a keretünk épphogy egy értelmes kezdőcsapatra elég, mert a padon már nem marad olyan arc, aki beszállva érdemben tudna lendíteni a csapaton. Nos, most megint ide sikerült eljutni – hacsak a sokat hangoztatott akadémiai vonal nem üt be 2-3 év múlva. Tényleg ez marad az utolsó kapaszkodó.

Persze a szurkoló azért szurkoló mert egy ilyen sima 4-es után hőbörög, kesereg, megfogadja, hogy ebből elég, aztán szombaton ugyanúgy ökölbe szorított kézzel izgul majd a csapat következő meccsén. De ezt Hornby sokkalta jobban megírta már nálam, folytatnom sem kell.

Összegezve: Kupa over. Sírnunk lehet, csak nem érdemes: a realitás (azaz a jobb csapat) győzött és jutott tovább. Legalább marad erő a bajnokságra összpontosítani. Merthogy közben ott is melegszik a pite. Hétvégén Szolnok. Nagyon kell a három pont. Mindegy milyen tré játékkal, nem érdekel, de legyen meg.

Fotók: Babar és csepelujsag.blog.hu.

Az én Kispest-Honvéd sztorim X. – 1999-2000.

Mielőtt folytatnánk a Fradiverő videókkal terhelt beharangozó-sorozatunkat, egy régi törelsztésként egy másik szériánkkal is továbbhaladunk! 10. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évének fókuszba helyezése, ezúttal 1999-2000-re, az ezredfordulós szezonra, Komora búcsújára, Reszeli Soós idényére tekintünk vissza. Elköszönünk Imre bától, végigkísérjük Reszelő hónapjait a kispadon, ámulunk a nyári erősítéseken – majd a téli amortizálódáson, de legfőképp azon, hogy a Horváth-Faragó támadókettős milyen szorgalommal termeli tavasszal a gólokat. Váczi Zoli, Wukó, sperhaknis Faresz, bombázóvá nemesülő Medgyesi, szárnybontogató Szabó Tibi a hajtás után. Videókért ismét köszönet az 1909.hu-n összegyűjtött anyagokért, melyekből bőven szemezgettem.

1999 nyarának elején –meg kell valljam férfiasan- a KHFC kissé háttérbe szorult az életemben. Az érettségi, majd a felvételi(k) körüli stresszidőszak, majd az ezeket követő kiengedés, az egyetemi létre való felkészülés lefoglalta gondolataim, és a ’99 tavaszi nihilközeli teljesítményünk bizony kicsit az „elég most a csapatból” hozzáállás felé lökdösött. Nos, ez az állapot nem tartott sokáig – amint elkezdtek szállingózni a csapat szándékolt erősítéseiről a hírek, az agyam hátsó traktusaiban sejlő „kell nekem ez a Honvéd-dolog?” kérdés másodpercek alatt enyészett el az éterben…

Az előző szezont ugye azzal zártuk, hogy Gálhidi menni fog. Említettem már, hogy nem gondolkoztam szuicid megoldásokon a hír hallatán, hisz jórészt Gálhidi mesterhez kötöttem az addigi legunalmasabb szezonom kínszenvedéseit. Ám az már akkor gyanús volt, hogy Gálhidi vajh’ miért csak egy ilyen fostos keretre kapott esélyt, míg most, hogy kiderül az új edző személye, egyből belevágunk a brutkóbb erősítési vonalba? Merthogy az új edző személye is kiderült: ismét Imre bá’, a szélsőséges megítélésű klubigazgatók vállalta fel az edzői feladatokat, a klubdirektori széket is megtartva, de egyben a kispadra katapultálva magát. A hírt a szurkolótábor vegyes érzelmekkel fogadta – én is. A ’80as években már meglévő drukkerek jellemzően jó szívvel emlékeztek vissza az akkoriban bajnoki aranyakat raklappal szállító Komorára, és üdvözölték a hírt – míg mások, a fiatalabb generáció számára Imre apó továbbra is az Illés-Pisont fémjelezte nagycsapat szétkergetőjeként fungált kvázi Antikrisztus szerepkörben. Én is jórészt hozzá kötöttem az 1995 utáni szégyenteljes lejtőreállást, azt viszont be kellett ismernem: amikor a kiesésveszélyes 1997-es őszön leült a padra, szépen benntartott minket és tavaszra erősített is a kereten – igen sztahanovista módon! Ez utóbbi verzióban most is bíztam, főként, hogy elkezdtek szállingózni az első átigazolási hírek.

A keretbeli változások volumene már-már egy elposszantabb Hemingway-érás takarítást idézett. A tavalyi keretből távozott a ’kécskei mag jelenősebb része, így Holló és Sipos, az utóbbi évek során általam megkedvelt balhátéd, Farkas András, a tavaszi borzalmak felelősei közül Török, Kane, Schultz vagy a jobb sorsra érdemes Zováth (őt Kabáttal az akkoriban ritka értelmesen igazoló Vasas vitte el), a kiegészítő arcok közül Némethy, Cipf és Müller, no és az utóbbi 2 év kezdőcsatárainak egyike, Csertői Reli. Akárhogy is nézzük, a kiemelkedő potenciált magában hordozó, és a ’99-es tavaszon már szép dolgokat mutató Kabát Petin kívül nagy veszteség azért nem nagyon tűnik fel e veretes névsorban… Az érkezők köre annál izgalmasabban hangzott! Komora nem szarral gurigázott és ha már bevállalta a kispadot, úgy döntött, kissé felturbózza az együttes masszivitását. Első igazolásaink között a BVSC-től áthozott védekezőközéppályást, Füzi Krisztiánt, az ügyvéd és BVSC-, Fradi, MTK majd UTE játékos Ákos (tehát hantai terminológiával élve a fociprosti Grand Slam kevés tulajdonosainak egyike) bátyját, akit akkoriban tévedésből a „kisFüzi”nek hittem. Ez már egy „nem rossz” vételnek számított, de a java még hátra volt. Érkezett ugyanis a Fradival anno szárnyaló, majd sérüléséig Újpesten is szép őszt futó Wukovics, aki hozzánk 1, a III. ker.TVE-nél eltöltött felhozó idényt követően csekkolt be – végre egy épkézláb csatár Borgi mellé! Őt követte a Haliból egy régi kedvencem az NB1-ben a Nagykanizsában bemutatkozó, de hamar Szombathelyre költöző erdélyi Fehér J. Csaba – kissé már túl a zeniten, de neki így is nagyon örültem, kedveltem a szélvészgyors szélső(csatár) játékát. A menetrendszerinti anyagi gikszerbe kerülő Diósgyőrből egyből egy triót hoztunk el: a DVTK utóbbi 2 évének egyik alapemberét, a középen és támadóban egyaránt bevethető Domokos Bélát, illetve a romániai magyar söprögetőt, Téger Istvánt. Mindkettő jó vételnek tűnt, de a legjobban Szabó Tibornak örültem, aki már DVSC-játékosként is szép szabadrúgásgólt heggesztett a Fradinak, a DVTK-hoz kerülve pedig a Tornyis 1998-as csodaősz fővezére volt a borsodi középpályán. Ha Warzycha és Bari óta irányítóért sírtam, most végre úgy festett hogy meghallgattatnak a sirámaim. Így is lett, de ne szaladjunk előre! Ugyanis a szerzemények még bővültek. Pár nappal ezután az esti, poszt-tévéhíradós TS külön hírben számolt be egy igazolásunkról – ilyenre Eszenyi 1995-ös érkezte óta nem volt példa! Megszereztük ugyanis Váczi Zoltánt, a Vasastól távozó klasszis és botrányhős irányítót-csatárt.  A ’80as évek focijának egy napjainkba szakadt reliktuma. A botrányhős cselgép.  Váczi…basszus.-  Erre már akkor is csak ennyit tudtam kinyögni. Maga az inkriminált TS riportocska amúgy epic darabja a Bohócliga ezredfordulós időszakának: Váczi egy Dunaparti stégen, a lába mellett félig lévő sörösüveggel, szájsarkában lazán csüggő blázzal krákogta bele a kamerába a horgászbotját hanyagul tartva, hogy megegyezett a Kispest-Honvéddal és egy évre aláírt. Hát Imre bácsi ezt is elintézte… 2 és fél év szünet után visszatért a csapathoz Piroska Attila – ezt nem akartam elhinni, azt hittem sose látjuk többé a baia mare-i törpöt! Neki nagyon örültem és reménykedtem benne: visszatér az őt megillető jogos helyre, a kezdőcsapat bal oldalára. Az már csak hab volt a tortán, hogy a rajt előtt 1-2 nappal az MTK-tól kikölcsönöztük a Haladás korábbi csékáját, a bajnok kék-fehérekhez a holland Willem II csapatától hazatérő Szekér Istvánt, az egyik (ha nem A) legjobb akkori elősöprögetőjét az NB1-nek. Kezdett úgy kinézni: ká erős csapatunk lesz az idényre – nyár eleji fásultságom a múlté lett, izgatottan rakosgattam össze fejben egyedül és a haverokkal az optimális kezdőt és arról álmodtam hogy a szűk esztendők után vére visszamászunk a dobogóra. Új szezon, új élet, ehhez új mez is dukált, egy izgalmasan kinéző vörös-fekete keresztcsíkos Umbro, legalábbis a csapatfotózáskor ezt viseltük (a bajnokságban nem sokáig). A csapatképen, melyre még Bánföldi Zozi is felkúszott, de akkor ott még ez a tény sem zavart!

Közben a felkészülést azért egy kisebb botrány megzavarta. Kisebb? Nem is olyan kicsi. 1 évvel voltunk legutolsó irányítónk, Bárányos eladása után, a csapat a hangzatos igazolásokkal szépen készült az idényre, a szurkerek bizakodtak, Imre bá pörgött, Váczi Zoli is valószínűleg böcsülettel ismerkedett edzések után az AdyPub-bal…mikor Pintér Dezső menedzserpápa kiborította fekáliás ágytálat, a Bohócliga fehér abroszára, egyenesen rá. A sztori máig zavaros, a lényeg valahol annyi: két szerződés is köttetett 1998 súlyos nyarán a Bari-transzferben, más összeg szerepelt a belga klub által a magyar félnek való kifizetést igazoló papiroson, más a Komora által kezelt kispesti iratszekrényben. + erre jött még a jó Pintér Dezső, aki rendesen óbégatott, hogy őt, meg ügyfelét, Barit –de főleg őt- megrövidítették, tehát neki is járna valamennyi (noha X összeget már el is tett állítólag- legalábbis totál megbízható és az ügyben pártatlan a KHFC vezetőség állítása szerint). A sztori hamar az NS és a Sport+ címlapján találta magát és érkezett is a menetrendszerinti behívó a Napkeltébe Pintér és Komora urak számára, arra a dologra amitől minden ’90-es évekbeli bohócliger potentát és játékoslegenda úgy félt, mint ördög a tömjénfüsttől: az esedékes Gyárfás-beszélgetésre. A riport annak rendje és módja szerint lezajlott, leírhatatlan eredménnyel. A két öreg harcos ott próbálta bemártani a másikat ahol csak lehetett, Gyárfás kérdései iszonyatosan ültek, az ember meg a bokájára piszkított a konstanst rángó- és röhögőgörcs közepette… Az említett Napkelte-show (és az ezt követő még 2 Gyárfásos beszélgetés, 1 Pintér Dezsővel, 1 a Pintér-Bari kombóval) a magyarfoci-ügyek és kapcsolódó riportanyagaik TOP5-jének legfényesebb csillagai közé tartoznak. Le sem kísérlem írni őket mert lehetetlen visszaadni, viszont innen is esedezem bárkihez akinek esetleg videón megvan az inkriminált riport hogy küldje meg nekem vagy tegye közkinccsé. Valaki úgy fogalmazott egy netes fórumon: ha még 2 percig tart a riport, a rendőrség viszi el a stúdióból a Komora-Pintér kettőst…e megállapítás híven tükrözi a helyzetet. A két rutinróka a végére annyira belekavarodott már a saját maga mentegetésébe, hogy egymásnak ellentmondó vádaskodásaik az aktuális ügyön is messze túlmutató umbuldákat tártak fel…  Végül rendőrségi ügy csak konszolidáltan lett a dologból, Komorát viszont visszahívták a klubigazgatói székből, Benkő klubelnök is látványosan kihátrált mögüle, maradt a kispad és egy jó idény reménye. Ez utóbbi elvárásának Komora is hangot ad a Dorog elleni MK meccs előtt, közölve azt is, hogy bár „Borgulya, Dubecz sztenderd sérültek” azért a tavalyinál lényegesen erősebb keret lényegesen jobb szereplést is kell leszállítson!

Az idénykezdésre ezúttal otthon került sor, a leamortizálódás jeleit már erőteljesen mutató Bozsikban. Az Északi Kanyar előtti füves rész pl. egy elhanyagolt legelőre emlékeztetett némi pitypang-szuficittel, a hatodikos bioszkönyvem „Nedves rétek élővilága” c. fejezetéhez csatolt fotográfiát juttatva eszembe. Öcsémmel mindenesetre optimizmussal felvértezve ballagtunk keresztül a sorompós átjárón, hiszen régen látott színvonalú nevek csorogtak be az öltözőnkbe a nyári szünetben – legalábbis magyar szinten! Az ellenfél, a mindig szimpatikus Hali ráadásul optimális kezdő ellenfélnek ígérkezett, veretes neveit (Vidóczi, Bonchis, Balogh Csaba) is elvesztve, s hogy gond van, azt mutatta az is, hogy e korábbi alapemberek közül az utóbbi kettő az ősi ellenfél Zetéhez igazolt át (Tornyi hívására). A zöld-fehérek padjára a z örök szimpatikus vesztes Vincze Géza ült le, és emlékszem, a vendégeink reménytelen helyzetét az is mutatta: a korzón alattunk 3 Halis orca üldögélt, akik az NS aznap kijött színes mellékletéből próbálták beazonosítani jelentősen megfiatalított kezdőcsapatuk tagjait, pl. egy jó Seper Ákost. Nos, a meccsen 2 új igazolás remek debütjét láthattuk. Előbb Füzi Krisz rajzolt egy szép lapos lövést Kurucsai (?) hálójába, majd a második játékrészben egy remek beadást a sztárigazolás, Váczi Zoli egy helyben állva fejelt a jobb alsóba, őrjöngést váltva ki a Kanyartól a tribünig. Akkor még nem sejtettük, hogy mérsékelten délczeg kispesti pályafutásának egyetlen találatát láttuk. Nyitó felállásunk: Vezér – Plókai, Téger, Medgyesi – Fehér, Szekér, Füzi, Váczi, Domokos (Hercegfalvi) – Wukovics (Szekeres J.), Borgulya (Szabó T.). Nem néz ki rosszul, igaz?

A folytatás kevésbé volt szívderítő. Sima gyufa a Vasas ellen a Fáyban, hiába támogatta szép számú vendégszurker csapatunkat, majd kínos 0:0 otthon a Gázszer ellen – bántóan elképzeléstelen játékkal. A Zete ellen is sima vereség Zalában – ráadásul az idegenbeli meccseinken alig támadtunk, Váczi volt feltolva csatárnak Borgi mellé, így nem volt aki irányítson, a remek Szabó Tibit jegeli Komora (bár legalább Pirit elkezdte betenni). Ekkor már Imre bá edző meglátásait is kezdtem kétségbe vonni – amikor robbant a bomba. Komorát visszahívták a kispadról is, azaz kvázi menesztették a klubtól, a rendőrségi ügyekre hivatkozva (szegény Imre bá valamikor ekkortájt nyilatkozta hogy „Akhileusz kardja lebeg a fejünk felett” egy másik kiszólásában pedig bájosan „kanasztajárásnak” titulálta a Canossa-járást…. Bár a magyar foci kifogyhatatlan a nyilatkozó-művészekből, ezek azért hiányoznak). Benkő pedig a válogatott meccsek miatti szünetet kihasználva új edzőt ültetett a kispadra, az exgyőri Reszeli Soós István személyében.

Véget ért hát a Komora-korszak Kispesten. Az öreget –a drukkerek túlnyomó részével egyetemben- nagyon nem csíptem akkor, de már az 1996-97-es részben is írtam – másképp látok ma már dolgokat. Nyilván voltak panamák – hol nem- de alapvetően egy számára már idegen közegben megpróbálta fenntartani a klubot, és csupán egyszer érintett meg minket komolyabban a kiesés szele- azt pedig igazi várkapitányként lehárította. Nyertünk vele egy kupát, igaz, utána annak lehetőségeivel nem éltünk a továbblépést tekintve se igazolásilag, se csapatépítésileg. Szponzorkeresési harcában sok léhűtőt hozott Kispestre (Krémer vagy a tiszakécskei arc jó példák) de kényszerhelyzetben volt… Azért ha már Komora, akkor inkább a ’80-as évek aranykorára emlékszünk vissza szívesebben. Edzőként pedig 1999 őszén már nem tudott megújulni, jogosnak éreztem a váltást.

Reszeli Soós. A kispad új vezére. Az új tréner minket megelőzően Győrben csördített össze egy remek kis csapatot, az exviharsarki öreg rókákra (Szarvas, Fodor Tibor, Csatók, Mracskó, Zahorán) és saját nevelésű fiatalokra (Fehér Miki – RIP, Ferenczi, Korsós Gy., Lakos) építve, két szép idényt húzva le a RÁBA-parton. Akkoriban Reszelit bizony még a szépreményű fiatalabb edzői korosztály tagjai közé sorolták Tornyival együtt [Kispesten mindkettő szenesre kozmál majd, ha nem is annyira szakmailag, mint emberileg, de ne szaladjunk előre!], nem csoda, ha örömmel fogadtam érkezésének hírét. És szerintem sokan, ha kezüket a szívükre teszik, ugyanígy voltak ezzel a szurkolótáborban, meg merem kockáztatni, csak ma már nem divat erre emlékezni. Reszeli mester egyik első ténykedése győri mintára 3 ifi felrántása volt az első kerethez, mi pedig ízlelgettük Németh Norbert, Torghelle Sándor és Kozarek András nevét. Ők ebben a sorrendben egyenként válnak 1-1 kisebb korszak vezéregyéniségeivé majd Kispesten, de addig még eltelik másfél, három, illetve négy év…

Reszeli jött, látott….és elsőre győzött is – nem is kicsit! Az ellenfél a Vác csapata volt, a manapság a paksi kispadot rogyasztó Kis Carlo vezetésével. Kis Karcsi az egyik kedvenc edzőm itthon emberileg, igazi lelkes arc, itt a Vác benntartásában is hitt a salgótarjáni sikeres évei után…ám hamar elhajtották szegényt Pest megyéből. Itt azért még próbált állni a vártán, ám az utóbbi hetekben szenvedő csapatunknak minden összejött. Az addig gólcsöndben szenvedő Wukó duplázott, Vezér büntetőt fogott, és a WADA által a tribünről már távcsövezett Hercegfalvi is betalált mielőtt a gyógykenőcse vagy mi a frász miatt az MLSZ egy éves doppingszabira küldte. Reszeli modordíjas nyilatkozata („remek belépő…remek antré”) a meccs után Bohócliga klasszikus, mi pedig reménnyel telve sétáltunk haza, villamost se várva, győztes meccs után minek is az afféle úri huncutság… Felállásunk az idény legjobban sikerült meccsén: Vezér – Plókai, Téger, Medgyesi – Dubecz, Bánföldi (Fehér), Szekér, Szabó T., Piroska (Lóczi) – Wukovics, Borgulya (Hercegfalvi). Most még Bánföldi sem zavart a kezdőben…

Maga az örömmámor talmi ragyogásnak bizonyult csupán. A következő héten Illésék úgy vertek négyszer a seggünkre a Hungárián, hogy kövér gázzal indult haza a csapatbuszunk a stadion parkolójából. Egyszer 5:1, egyszer 0:4. Hullámvasúton ültünk… Érdekes meccs volt az ősszel a Medgyesi onemanshow-val jellemezhető, Dunaferr elleni derbi. A vasgyáriak feljutása óta a dunapentelei vasmű árnyékában jellemzően szopola volt a jussunk, ám otthon szoros meccseket vívtunk a leendő bajnokcsapattal – ez az év sem volt kivétel. A találkozó negatív és pozitív hőse Megyó volt egyszemélyben, hisz nyitó öngólját követően előbb egyenlített, majd 1:2 után ismét, nem is akárhogy! Utóbbi gól előtt már Szabó Tibi szabadrúgása sem volt kismiska, ám ahogy a kipattanóra a hátvédünk rádőlt, már ugrottunk fel a korzón, mert éreztük, hogy ez utat fog találni… Rabóczki mester hiába is repült a löket után. Hatalmas gól volt, az egyik legnagyobb, amit itt láttam Kispesten, tényleg csak Csehi Tibi 1991-es idényzárós góljához, Budovinszky egynémely löketéhez vagy Taki Újpest elleni 2005-ös szabadrúgásához tudom mérni. A találkozó után így érthetően jó hangulatban mentem föl a Budai hegyekbe, éjszakába nyúló szalonnasütésre az exgimis arcokkal egy ilyen informális osztálytalira, s a fradista exosztálytársak ostoba élcelődéseit is higgadtan tudtam visszaverni egy ilyen „góllal a tarsolyban”.

Nos egy ilyen jól sikerült péntek után nem meglepő, hogy egy hét múlva a Nyíregy simán levert minket hazai pályájukon, amely meccs Váczi Zoli kispesti hattyúdala is volt. A találkozót követően valamin összebalhéztak bajszos szakvezetőnkkel, aki kitette a keretből. Újabb „gyönyörű” pályafutás Kispesten. Megindult a Komora által összerakott keret erodálódása, ami majd télen éri el csúcspontját.

Utolsó őszi győzelmünkre a félidényben otthon került sor, a DVTK ellen, Hungler fejese és az arca alapján a Securitate-ben first class verőember pozícióra is esélyes Danut Frunza öngóljával húzzuk be a meccset. Aznap az egyetemi első terepgyakorlatomon voltam, kabazitra (ritka ásvány) vadásztunk a dunaparti Csódi-hegyen egy teleextasy-zott ásványtantanár vezetésével, aki arra tette fel az életét, hogy bevezesse a kalapáccsal való sziklabasztatás örömeibe az egyetemi gólyákat. Csodás nap volt. Emiatt kissé lefáradva és két véraláfutásos körömmel ért a meccs, amin el is aludtam. Azért ha valaki beközli akkor, hogy ez volt az uccsó 3 pont 3 hónapra előre, valószínűleg kardomba dőlök. Az év elején még éremről álmodoztam, ez most nagyon veszni látszott, viszont az elmúlt évek töketlen Kispestkedéséből kezdett nagyon elegem lenni…Én nem egy sztenderd 12. helyezett csapatra vagyok kíváncsi – háborogtam.  

Sajnos az ősz vége a „leszállóág” fogalom klasszikus példájaként szerepelhetne bármely futball-lexikonban vagy bohócliger almanachban. Bár az UTE elleni presztízsmeccset legalább ikszre kihozzuk otthon, november végén a harmatos Kanizsa ellen csak egy lábszagú 0:0-ra futja (borzalmasan tré idő volt, köd, és ultragáz teljesítmény részünkről talán 1 Borgi helyzettel azt’ slussz. Az egyetemen volt egy kanizsai csoporttársam, kissé alkoholista zseni, vele futottam össze a korzón, nem volt szomjas, itt ünnepelte, hogy egy megajánlott 3-massal átment vizsga nélkül mikroökonómiából. 3 nappal később én is így jártam, de ekkor még síkideg voltam a közgáz réme miatt. A meccs sem segített).

Reszeli mester exei ellen már az 1 pont sincs meg, 3-mal távoznak a Bozsikból, majd a kiesés elől menekülő Siófok is lenyom minket, gyalázatosan gyenge kerettel. E meccsre azért emlékszem, mert hétközi volt, idegenben, csak összefoglalót láttam róla és narancs mezben nyomultunk. De hiába volt nálunk egy Wukó, egy Borghese, egy a csapathoz hozzászürkülő Piri, egy Szekér, kikaptunk, 200 őrjöngő Siófoki rezidens előtt. Szégyen. Ahogy a következő forduló iksze is, amikor a már majdnem megszűnt Szeged ellen sem sikerül idegenből 3 pontot hozni, nálunk egy abszolút vállalható kezdő, náluk meg Nagylaki Kálmán ámokfutása eredményeként egy 3 hónapja nem fizetett csapat.

[Apropó emlékszünk még a derék Nagylaki Kálmánra? „Lokálpatriótát keresek a padra” nyilatkozta szeptember elején Strausz László seggberúgása után, majd önmaga ült le oda 1 v. 2 meccs erejéig. Képesítése annyi volt a focihoz, mint nekem területfejlesztő geográfusként – de ez nem izgatott különösebben senkit. Hogy Nagylakit ki követte… talán Linka József vagy idősb Bozai Gyula? Emlékszik valaki? De a jugó elnök is megérte a pénzét, akit szintén Nagylaki hozott, az meg magával 6 használhatatlan ám játszatandó délszláv csodát, +2 tehetséget, ők (Oláh és Nagypál) később Prukikávé értő kezei alatt lettek kaposparti idolok). Szeged OFF, pár hétre rá szegények meg is szűntek, helyettük a Pécs ugrott be az NBII-ből…hihetetlen sztorik].

Mi meg közben a Fradit vártuk utolsó fordulóbeli ellenfélnek.

Hát reménykedni nem nagyon volt miben a találkozó előtt, erre, meglepetésre 0:1-ről még fordítottunk! Nagyot játszott a csapat, nem szépen, de hajtva, sőt 1-2 formás támadás is kicsúszott a vörös-fekete ágyúcsövön… két gólunk szépségdíjas volt, előbb Ploki csatolta fel a heggesztőhemüt, aztán a kis Pinyő is a léc alá suvasztott egy gránátot, az akkoriban már Sztanko Poklepovicsra és kosáredzéseire idvezülő Fradi pedig megzavarodni látszott. Sajna nem sokáig, jött a Honvéd-faktor és a meccs végére a fordítás, pedig itt tényleg járt volna nekünk a pont az öcsém szavaival élve „kegyetlenül ergya” időjárásban. Szépen küzdő seregünk: Vezér – Plókai, Hungler, Szekeres J. – Fehér (Domokos), Pintér, Szekér, Téger, Lóczi, Szabó T. – Wukovics. Tóth Misi duplázása azért fájt. Nem kicsit.

Miután egy héttel ezelőtt az UTE meg kialázott minket az MK-ból, így nem túl édeskés szájízzel vonulhattunk a téli pihenőre, én magam a „megint egy eltékozolt idény” kezdetű, az elmúlt évek során sajnos unalomig megismert monológot mantrázhattam első vizsgaidőszakomra készülve.

A téli szünet aztán meghozta a földindulást a keretben. A már korábban kiakolbólított Váczi nagy fájdalmunkra aláírt a Fradihoz, ennyi lett a júliusban még az évtized igazolásának szánt történetből. Őt követte a távozás terén az edzővel összekülönböző Gabala és Borgulya, de lelépett Wukovics is és Domokos sem kért többet a Kispestből fél évnél. Szekér az MTK-hoz libbent vissza, hogy onnan továbbálljon máshová – akkoriban az MTK kisebbfajta kölcsönzőcégként működött, emlékszünk. Ha ezekhez a veszteségekhez hozzávesszük, hogy Hercegfalvit meg partvonalon kívülre tette az MLSZ, hát a keret komoly gyengülésével vethettünk számot. Reszeli nem esett kétségbe, gőzerővel kezdte keresni a dobogó helyett megjelölt új cél, a bennmaradás elérését elérni képes harcosokat az NB1 berkeiben – elkezdődött hát a bemigrálás is a Bozsik kapuján. Visszatért pl. Farkas András, az örök tartalékbalhátvéd, honnan máshonnan, mint az ESMTK-tól. Szekér helyére elősöprögetőnek az újabb izraeli kitérőt követően hazatérő Csábi Józsit szánta Reszelő, bár hátvédünk már nem volt a régi, őt mindig, minden körülmények között szívesen láttuk. Az expécsi, illetve hajdan az ős90-esekben még Vidis, Varga Zoli alatt a Fradiban is megforduló Lőrinc Antal védekezőközép- és söprögető pozícióban is használható arcként érkezett, Váczit pedig a Nyírségből elcsábított Szabó Attilával terveztük helyettesíteni – ez utóbbi megoldás azért legalább annyira karcos volt, mint a szépemlékű ’98-as mezreklám energiaitalunk, a Mystery íze („Michael Jackson is ezt issza!”). Szintén Pécsről  hoztuk az exGázszeres Szekeres Zsoltot, a se íze se bűze játékos alig-alig jut majd szóhoz tavasszal – ezzel nem vesztünk sokat. A Borgi, Domokos, Hfalvi, Wuko együttes kiesésével-távozásával arcvonalát vesztő, brutálisan meggyengülő csatársorunkba is elkélt a pótlás – ezt két kiesőjelöltből oldottuk meg. A Kanizsa, illetve a Szeged LC házi gólkirályai, Horváth Gyula és Faragó István érkeztek hát, Faresz kvázi haza, hisz a Szeged, a Vasas és a Győr előtt bizony nálunk mutatkozott be az élvonalban, még Verebes alatt, 1992-ben, így ő bajnokcsapat-tag. Most nehezebb időszak várt rá Kispesten, viszont szemben a korábbi évekkel, ezúttal régi vágya teljesült: tuti kezdőcsatárnak hoztuk…Hát a keret, mint látjuk, kicserélődött, 1994-95 és 1997-98 után a harmadik durván Janus-arcú szezonunk körvonalazódott.

A tavasz az egy évvel korábbit idézte nézhetőségben, különbséget csak az izgalomfaktor jelentett, mert kb. május közepéig telezrityózott gatyával leste szurkolótáborunk a tabellát, hogy vajon kizúgunk-e vagy maradunk NB1-esek. Reszeli alapstratégiát dolgozott ki, melynek lényege a következő volt: az eszetlenül bő, a magyar foci által már akkor sem elbírható 18-ra rúgó első ligás mezőny verhető 6-7 tagját le kell gyalázni, a velünk egy szintűekkel lesz ami lesz, az erősebbektől meg zakózhatunk. A csapat ezt becsülettel tartotta is, egy-két kisiklással. Fontos volt a jó indítás, a Hali ellen idegenben győzelemmel startoltunk, a szoros 2:1 mindkét találatát Horváth jegyezte. (Érdekesség: az egyik fotós kollegával beszélgettem az ősszel, ő emlékezett úgy vissza e tavaszra: a Horváth-Faresz duó érdekes munkamegosztásban dolgozott – idegenben az exkanizsai gólgép, itthon pedig az osonó futású Faragó verte a gólokat, fordított szereposztásra elvétve került csak sor. Kicsit böngészve a statisztikákat ez tényleg így volt.). A jó rajtot a Vasas elleni hazai, menetrend szerinti bokafogás követte (0:4), hogy aztán Pécsről és Vácról is elhozzuk a 3-3- pontot, a tavaszi szokásjog szerinti Horváth Gyula találatokkal (közben a Zetét is vertük itthon, gól – ha kell még mondani- Faragó).

Eztán feketeleves, MTK itthon, Dunaferr idegenben ültet minket az SZ-rollerre. A kék-fehérek elleni hazain Reszeli népszerűsége már omladozott, a korzó egyik jellegzetes hangú agresszora, aki 1 éve Nicsenkónak adott orosz nyelvleckét, most Reszelőt találta meg. Történt ugyanis hogy az NS beharangozójában bajszos mesterünk azt találta mondani: az MTK és a Kispest játékosállománya közt jelenleg nem 2, nem 4 hanem 10 gólnyi a difi. Nos ezek után az MTK 2. találata után érkezett is az eltéveszthetetlen hang a korzóról: „Számolsz már Reszelő? Számológépen számolod a gólókat, Reszelőőőő?”. Maga a meccs katasztrofálisan egyoldalú volt, tényleg nem mertünk még bajuszt se rángatni a kékeken. A Vezér-Szekeres J., Lőrinc, Pintér Z. (Fehér J.Cs.)-Dubecz, Szabó A. (Füzi K.), Téger, Medgyesi, Szabó T.-Faragó (Szekeres Zs.), Horváth Gy. összeállítású csapatunk végül lesimázva kulloghatott le a gyepről. Utáltam ekkoriban az MTK elleni meccseket, konstans alázás volt a jussunk.

A bajnoki címre hajtó két csapat tehát helyre tett minket, s ettől annyira megtorpantunk, hogy otthon a Nyírség is nagy falatnak bizonyult (0:1, Faresz valszeg elaludt). Diósgyőrben aztán javítunk, majd a Debrecent is verjük itthon (házi lopakodónk itt már figyelt, 1:0). Emlékezetes meccse volt a tavasznak a Szőnyi úton megrendezett UTE-Kispest, aminek egy kisebb K1-szpartakiád lett a vége, miután a lefújást követően a pályára özönlő, ellentétes identitású szurkolók megütköztek. Maga a meccs nem hozott ennyi izgalmat (0:0).

Ez volt az a pont, ahol az egy évvel korábbiakhoz hasonlóan megint megfáradtam – közben kiderült hogy bennmaradunk, így a kényszerű izgalmi faktora is alábbhagyott a meccseknek… A vizsgaidőszak is max fokozatra pörgött, és hát egyszerűen a kiábrándító vegetálásunk megint túlcsordította a tűrőképességem határait feszegető türelmességem, az utolsó 5 fordulót így csak hírekből követtem. Ma, ha visszatekintek, 4 ennyire kedvlohasztó idényt tudok felidézni szurkolói pályafutásom során, amikor a tavasz végére egyszerűen elég lett: 1998-99, 1999-2000, 2002-2003 és 2004-2005. Ezek közül az első kettő egymást követte, azt hiszem drukkerségem itt volt a legnagyobb veszélyben. Persze mondanom sem kell, hogy a 2000-res nyarat már megint minden reggel az újságárusnál kezdtem, edzőmeccs-eredmények és igazolások után kutatva…megfáradás az néha van, de menekvés nincs, ha egyszer már körülfolyta agyadat és szívedet a vörös-fekete mezőben álló két aranyszínű oroszlán. Patetikus, de igaz.

Amire még emlékszem a szezon végéről, az a Nagykanizsáról elhozott 3 pont, stílszerűen Horváth Gyula góljával, a Fradi elleni Üllői úti 1:0-s vereség egy atomnyomi meccsen, illetve az idényzárás, ahol pont excsapata, a Győr rondította el Reszeli kispesti búcsúját – akkor már a szurkolókkal is összekülönböző edző is csak a 3-mas sípszót várta szerintem. Ahogy mi, szurkolók is az egész bajnokság tekintetében.

Az idény alapcsapata, kb.:

ŐSZ: Vezér- Plókai, Téger, Megyesi -Szekér- Váczi (Szabó T.), Füzi K. (Fehér J.Cs.), Domokos (Piroska)- Borgulya, Wukovics.

TAVASZ: Vezér- Szekeres J. (Plókai), Téger (Lőrincz), Medgyesi-Csábi- Szabó T., Dubecz, Szabó A. (Füzi K.), Piroska- Horváth Gy., Faragó.

Kapusposzton kerettag volt még Tóth József és Tóth Zoltán, a védelemben Farkas András és Szekeres János tavasszal, Hungler inább ősszel kapott lehetőséget. Középpályán Bánföldi néha még be-beszivárgott a kezdőbe, Pintér, Lóczi és Németh Norbi is kapott néha esélyt a bizonyításra, mint ahogy Szekeres Zsolt is. A csatároknál eltiltásáig úgy festett Hercegfalvi lassan kezdővé is válhat, Torghelle viszont még csak be-bemutatkozott.
A két félidény alapcsapatai jelenősen eltérnek: az őszi, ha nincsenek problémák, edző-játékos konfliktusok és biztosabb az anyagi háttér, dobogóra talán, de első 5-be simán jó kellett volna, hogy legyen. A tavaszi alakulat már egy tipikus biztonsági csapat, kiesőjelöltek ászait összeszedő, így bennmaradni még épp jó gyenge középgárda. Érdekes ugyanakkor hogy a jóval reménytelibbnek tűnő Borgulya-Wukó kettős milyen besült volt az ősszel, s a tavaszra esélyt kapó vadiúj duó, Horváth Gyula és a jellegzetes „lopni osonok a kertek alatt” antimozgása ellenére is gólerős Faragó elévülhetetlen érdemeket szereztek a bennmaradásunkban. Ha kiemelkedő teljesítményekre vadászunk, azokat is főleg tavasszal találunk: Horváthon és Faragón kívül Vezér egyenletes teljesítménye (bár a bravúrok száma ekkor már csökkent) és Szabó Tibi olykor reményteljes játéka említhető meg – bár a kis irányító is inkább csak jelezte a benne rejlő potenciált, ami a maga teljességében majd a következő idényben szakad ki belőle. Dubecz, ha játszott, hozta az évek alatt megismert erős NB1-es középjátékosi átlagát, a nyári új fiúk közül tán pont a legkisebb név, Füzi Krisztián volt a legmegbízhatóbb. Pintér Zoli az örök kiegészítő szerepből 1-1 meccsen (pl. Fradi itthon) már kezdett kitörni, Téger és Lőrincz védőmunkája se volt rossz (utóbbi 3 játékos Szabó Tibihez hasonlóan majd 1 év múlva robbant igazán). Németh Norbin látszott, hogy tehetséges, Lóczin és Bánföldin pedig, hogy menthetetlenek. De az egész idény, így a teljesítmények is inkább az átmenetiségről szóltak, nagy kérdés volt, lesz e tréner, aki a potenciálokat kihozza, aki az itt lévő majd’ 30 játékosból kiválasztja azokat, akik egy új csapat alapjai lehetnek? Erre a válaszra még 1-2 hónapot várnunk kellett.

Az ősz nagy problémája volt, hogy a kétesélyes forgatókönyvből a rosszabb megoldás valósult meg: főként zeniten túli vagy már levitézlőben lévő játékosokat igazolva ezek ahelyett, hogy éltek volna az utolsó lehetőséggel, betliztek, vagy már megfáradtak, vagy a szakmai stábbal nem találták a hangot: a Komora-Reszeli csere sem segített sokat az összeérésben. Tavaszra az összeszedett hátrány miatt már pozícionáltuk magunkat a kiesés elleni harcra, s ekkor Reszeli végül is megtette, amit lehetett- bennmaradtunk. Szerintem azért nem végzett rossz munkát itt – bár úgy tűnik pont nálunk szakadt el nála valami, mert a sikeres győri évek megismétlése helyett mind diósgyőri, mind második győri ténykedése alkalmával is inkább máglyára sem mint piedesztálra kívánták emelni őt az adott klub szimpatizánsai.

Eltelt hát egy újabb év, a csapatnak a történelméből, nekem meg az egyetemből. Nem voltam jókedvű 2000 júniusában, hisz nálunk pénzügyi csőd közeledtéről szóltak a hírek, semmi sem utalt arra, hogy még egyszer valaha visszatérnek általános iskolás időszakom kispesti aranyévei. A folyamatos küszködés a túlélésért kezdte felemészteni a kitartásom, és tudom, sok ezer Kispest-szurkoló érzett hasonlóan ezekben az években. Nehéz volt szeretni a fél évente változó keretű csapatot, ahol minden szezonban más és más gyökértelen szerencsevadászok tűntek fel a vezetőségben és a pályán egyaránt. A játékosanyagunk egyre amortizálódott, a fiatal tehetségek (ekkor a legfrissebb példa Balaskó volt, de említhetjük Kabátot, Kovács Bélát, stb., akik máshol értek be igazán az itteni szárnybontogatást követően) sorra elhagytak minket… és ekkor még bizony nem is voltunka lejtő alján. Mindenesetre a következő idény majd valamelyest old e Honvéd-depressziómon, ugyanis egy hihetetlen, már-már hollywoodi „Menekülés a győzelembe” sztorit produkálunk rövidesen – de ezt már a következő epizód meséli el!

(Amire 1-2-3 hetet majd várni kell mert összecsapóban ismét fejem felett a munkahelyi hullámok).

Az én Kispest-Honvéd sztorim IX. – 1998/99.

Végre kicsit fellélegezve a munkahelyi konstans szopóálarc alól, folytatjuk visszatérő retro-sorozatunkat. 9. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein ezúttal 1998-99 űberszürke hónapjaira tekintünk vissza. Mai epizódunkban Gálhidi György első kispesti regnálásáról emlékszünk meg, Tiszakécskéről taligaszám áthozott új fiúkkal, az idény nagy részében unalomfocit nyomató Kispesttel és se íze se bűze alsó középcsapati identitással való nyüglődéssel. Szerzőnk búcsúzik a gimitől, a csapat viszont az első osztálytól szerencsére még nem. A részt videók tömkelege színesíti, köszönhetően az 1909.hu stábja youtube-munkásságának.

A hideglelős pillanatokat bőkezűen adagoló ’97-’98-as szezon őrült hajszája a bennmaradásért véget ért, a nyáron fújhattunk egyet végre. A csapat NB1-es maradt, a keret tavasszal a névanyagot tekintve, ha nem is a ’90-es évek eleji hőskorszakot, de legalább a ’96-os MK-siker környéki periódust idézte, ez kellő alap a továbblépéshez – gondoltuk sokan. Nos, a dolgok, jó ezredfordulós Honvéd-logika szerint [amelynek egy, a „túlélés a lényeg, nem kell nagyot álmodni” jelszóval ékesített zászló lehetett volna az elsődleges jelképe] nem egészen így alakultak. A szezon végét nem sokkal követte a hír, miszerint a csapatot a bennmaradás biztos kikötőjébe kormányzó Komora kapitány az új idényben kettős pozíciójából visszavéve ismét csak a klubdirektori feladatokra koncentrál majd, sőt utódja is hamar meglett. Előbb azonban újabb pénzember került felhajtásra a klubhoz, ha már egy évvel korábban a „pénzes megmentő” pozícióra kiszemel Krémer Károly kokszosra égett az NB 1 gyehennáján (a máglyája alá önmaga is bőszen hordta a rőzsét, ha a remek békéscsabai igazolásokra vagy a Gázszer elleni félidei auf wiedersehen-re gondolunk). Az új megoldás Szabó Tamás, a Tiszakécskét a III. ligából egy kérészéletű NB1-es jelenlétig finanszírozó vállalkozó lett, aki azzal váltotta meg részben belépőjét a klubvezetésbe, hogy egyből 5 gladiátort repített át a kizúgó ’kécskei kerettől a Bozsikba. Itt már minden gyermeki naivitásomat a sutba dobtam és húztam a számat rendesen- kétszer ugyanabba a folyóba lépni az egyszeri görög filozófus szerint sem egy tuti ügy, mi most pont ezt csináljuk… ha a 8 csabai ász egy éve nem vált be, mi a jó fenének igazolunk csomagban az idei kiesőtől?!

Nos a tiszaparti impresszárió által prezentált csomag végül 5+1 fős lett, lévén az új edző is innen érkezett, Gálhidi György személyében. A középkorú tréner akkoriban fiatal edzőnek számított az első osztályban az olyan öreg rutinrókák mellett, mint a Mágus, Garami Józsi bá Madár Gábor, a Vasból elvétve kimozduló idősb Mihalecz vagy éppen Keszei Ferenc (a.k.a. „a Dunántúl örökös edzője”, ahogy vérfarkas kollega aposztrofálja a bajszos mestert). NB1-es múltja mindössze a Tiszakécske megmentési kísérletére korlátozódott, akiket Szuri bától vett át a vége fele (lehet h a múlt részben rosszul is írtam és a Bozsikbeli 5:0-s lealázásukkor már ő és nem is egykori játékosunk /és örök beugró edzőnk/ ült a kék-sárgák padján). A kupagyőzelmünk környékén Dunaújvárosban gardírozott helyre kis NB II-es csapatot Gálhidi mester, ami szép munka volt, viszont a ’kécskei kaland már nem sült el olyan jól, így –tapasztalatlanságától is tartva- vegyes érzelmekkel tekintettem az új trénerre.

A keretben is komoly változások történtek. Az érkezők között már említettem a ’kécskei csomagot, azaz Tóth József kapust, aki anno a feljutó Zete hálóőre volt, míg Vlaszák ki nem szorította, a veretes Sipos Norbert-Szántó Róbert kettőst, a korábban Vácott már némi nevet szerző Bánföldi Zoltánt és a Varga Zoli-féle Fradiban az „aktuális ifjú üdvöske” címke alatt futtatott, majd stadleri és ’kécskei mélységekbe bukó Holló Ricsit. Rajtuk kívül a már ’95-ben is fél évig itt levő és tehetséges Cseke (végre egy irányító-sóhajtottam) érkezett, valamint visszatért Rott Feri a kapuba (akit az akkor alkalmazott ízesen rurális akcentusú bemondónk konzekvensen Ráóót Ferenc-nek aposztrofált a meccsek előtti névsorolvasáskor). Ez a sor nem túl patinás, főleg ha a távozókkal vetjük össze. A legnagyobb veszteség a középpályán érte a csapatot: 1 évvel Tóth Misi után a kupagyőztes csapatunk másik jellegadó hőse, Bárányos is elmenekült a XIX. kerületi kilátástalanságból Nyugat-Európába (Lommel), én akkor szép külföldi karriert jósoltam neki (nem jött be). Bari kiválásával a Warzycha utáni másik nagy kedvenc is kirepült, egy vigaszunk az volt hogy nem itthon happolta el egy másik klub (ami késik, nem múlik). Rajta kívül a már befutott saját neveléseink közül Mátyus és Kovács Béla a Fradiba igazolt át, méteres késeket döfve ezzel a Bozsik törzsközönségének szívébe, én is csak néztem ki a fejemből és egy-két csoffadt „Bezzeg a Bari” szólammal próbáltam nyugtatni magam. Ha akkor látom a jövőt… A tavaszi csatárdömpingből a kevesebbet játszók (Jovanovics, Baranyi, Touati) is kirepültek, s így tett a két fél éve igazolt légiós, a Diósgyőr elleni emlékezetes emelésén kívül sajna nem sokat mutató Calin és Komlenics is. A Krémer-bébik maradéka (Medgyesi, Horváth Dezső) szintén vette kalapját. Összességében, akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a keret meggyengült. Nem kicsit. Nem várt tehát könnyű munka Gálhidi mesterre!

A szezont Fehérvárott kezdtük, egy jó középerős Vidi ellen úgy, hogy már több, mint egy éve nem nyertünk idegenben! Ekkoriban már nekem természetes volt, hogyha idegenbe megyünk, akkor nagynéha becsúszhat egy mázlidöntetlen de általában nagyüzemi szopola a menü. Ehhez képest nem hittem a fülemnek az esti TS-ben majd a szememnek a másnapi NS-ben: Borgulya 11-esével 8000 néző előtt győzelemmel kezdtük az idényt! Na irány a Bozsik egy hét múlva, ellenfél a friss feljutó Nyíregyháza, ahol a kispad melletti baseballsatyi-viselet és a betonmerev sild kérlelhetetlen hazai élharcosa, Őze Tibor egy fiatal kapustól, a nagy hirtelen kezdőbe tett Balázsytól várta a csodát. Nos az edzői húzás nem vált be, a Fekete Laci erősember-t idéző fordulékonyságú és reakcióidejű benga srác 4-szer nyúlhatott maga mögé (ekkor ezen még jót derültünk, de meg is kapjuk majd Őzét 2003 tavaszára a sors bosszújaként, gondolom valami tirpák gyökerekkel bíró arkangyal az égben megjegyezhette gúnyos vigyorgásunk a korzón). Mégis meleg a vége, mert védelmünk kissé indiszponált és 3-mat is beszedünk. Az idény első hazaiján így álltunk fel: Vezér-Plókai A.,Hungler, Gabala-Pintér, Tarlue, Dubecz, Bánföldi (Farkas A.), Szántó R.(Kabát) -Csertői (Cseke), Borgulya. Cseke viszont gólt fejelt, amit bíztató jelnek fogtam fel. Később kiderült kábé el is lőtte puskaporát ezzel az idényre.

A másik friss feljutó, a Dunaferr ellen úgy mehettünk ’újvárosba hogy 2 meccs 2 győzelem itt, 2 meccs 2 vereség ott. Mindez csalóka rajtkép volt hisz a Dunaferr kerete Tökölivel, Milovanoviccsal, Nicsenkóval és Zavadszkyval a miénkénél jóval erősebb volt, ennek eredménye is lett, 2:1 oda. Megtorpanásunk a következő hazain tovább manifesztálódik, a Vasas szór nekünk 4-et, ekkor én Balatonon csapattam a gimis osztálytársakkal így Öcsém és Apu képviselte a Bozsikban a családot, szegény tesómba ekkor égett bele Bánföldi neve egyszer és mindenkorra, mikor az irányítónak kinevezett, melírozott hajú gyöngyszem félpályánál egy hulló falevélként érkező labdát egy kegyetlen kiflivel a tribünre küldött fel kb. 90 fokkal térve el a szándékolt röppályától. Sírt a labda, sírt a lelátó.

Veszni látszik az induláskor felrémlő, „vállalható idény” remény-képe, ám a diósgyőri katlanból 0:0-lal távozunk, majd Gálhidi Szombathelyen is boldogan nyilatkozhat. Itt ugyanis 2:0-ra verjük a Haladás-Milost (Milos… ó, ’90-es évekbeli csapatnevek, hová lettek…?). A másik kispad akkori ura, Dajka szegény, ellenben lekonyuló szájjal mantrázza: „igazságtalan játék a futball” – ezt akkor nem bántuk. Bánföldi mocskosul eltalált lövése óriási gól volt – kb. szerzőjének egyetlen értékelhető megmozdulása kispesti tartózkodása során.

Lendületünk nem lanyhul, a III. kerületet is kardélre hányjuk a Bozsikban, az utolsó NB1-es idényüket futó óbudaiaknál ekkor már olyan legendák is helyet kapnak a pénteki derbin, mint a dél-afrikai VB-n is részt vevő, a rendező ország keretét gazdagító, lírai nevű (és a szemfüles hanta által már többször megénekelt) Macbeth Sibaya. –ő sem mentheti meg azonban a kék-fehéreket a közelgő kieséstől.

Nálunk pedig jön az újabb hullámvölgy: 4 meccs, 1 döntetlen 3 vereség sorban, 3 rúgott és 17 kapott góllal, a Hungler vezette védelem parádézik, gól meg nem nagyon jön elől. A rossz széria kezdetét élőben nézzük végig családilag a Hungária körúton, életem első idegenbeli Honvédmeccsén. A sima 3:0 és Illés játéka, ahogy hülyét csinált az őt fogni kísérlő szegény Tarlue-ből, igencsak nyomasztóvá tette a hétfő későesti hazautat Kispestre. Az MTK –stadion csak jó 8 hónap elteltével rehabilitálja magát a kognitív térképemen, mikor is ’99 június 3.-án a Metallica ajándékoz meg egy életre szóló koncertélménnyel a kék-fehérek pályáján. Azonban akkor este még ez sem vigasztalt volna. A másnapi fizikafelelésnél, mikor is Pápainé rommá alázott, még kevésbé. A Hali is lever minket az MK-ban, korai búcsú tehát idén is, csak nem akar megismétlődni a’95-’96-os menetelés. A rémes sorozat különösen fájó epizódja a BVSC elleni hazai 1:5, ahol az ex-Kerület csatár Aubel vág 3-mat (vagy dupláz csak? Régen volt.) Egy Aubel, aki max 4-5 meccsente vállalt egy –egy gólt Óbudán, Kissék mellett ritkán kerülve be a csatársorba. Ezt követően Öcsémmel olyat tettünk, amit még soha: Aubel sokadik, a BVSC 5. góljánál felálltunk a 70. perc táján és hazamentünk.

Apropó bírók. Ezekben az időkben valahogy alapállássá vált, hogy a játékvezetők utaznak ránk. Mindez a képzet egy-két izmosabb összeesküvés-elmélettel alátámasztva a korzóról könnyen az általános bírógyűlölet irányába fordította az átlagos Kispest-drukkert, így az én, az utóbbi szezonok kálváriájától meggyötört lelkemet is. Tóth Vencel, Hanacsek, Bede, vagy épp az említett Kiss Béla mind-mind Antikrisztusok voltak, s ha nevüket megláttuk az aktuális Népsport-beharangozókban, hát családilag fittyedt le a szánk (csak Vágnerrel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim, ahogy a lelátón egyszer vaki megjegyezte: „ő egy úriember”. Nincs mit hozzáfűznöm). Persze ma visszanézve 1-2 összefoglalót vagy akkori meccset azért máshogy látok dolgokat: nyilván nem a bírók fogtak össze a szegény kiscsapat ellen, hanem mi lettünk penetránsan sz.rok, így a meccsenkénti kiállítások, beszedett tizik nagy része sajnos reális volt (most nem a Saskőy-féle csaló ámokfutásokról beszélek, nyilván). Az azonban tény: nehezen emésztettük meg a közép- (vagy egyre inkább kis-) csapattá süllyedés ódiumát, és ennek gyakran a játékvezetők lettek verbális áldozatai.

Az újabb hazai meccs aztán rangadót hozott, az ősi ellenlábas UTE jött hozzánk. A meccsre épphogy beestünk, én az egyetemi felvételi előkészítőről zúztam haza, fejemben még a kavargó földtani- és gazdaságföcis tételekkel. Amire még ma is emlékszem, az a találkozás a gimis számtektanárommal, aki két napja még TurboPascal programozás-órát celebrált nekünk a középsuli alagsorában, most meg az UTE kispad mögött álldogált a pálya szélén. Tudtam hogy nagy lila, nade ennyire bennfentes? (Akkoriban amúgy igazi sztártanár volt ő, fiatal srác, aki vezette az egyetemi hallgatókat a Bokros elleni tandíj-tüntetésre, no meg a fél lányszakasz bele volt zúgva a „tanár úrba”. Nagy formátum volt : ). Lementem hozzá a kerítéshez lekezelni, nagy büszkén megkötve a Kispest-sálat a nyakamon, mire ő vigyorogva annyit jósolt: „Ma kaptok egy hármast”. „Elmész te a búsba”-gondoltam magamban… Aztán kaptunk egy hármast. A másik beégő momentum Pető Tamás kegyetlen nagy gólja, a sors visszavette tehát tőlünk, amit anno az ő –még veszprémiként vert- öngólja adott a ’93 júniusi hajrá során.

Ekkor már látszott: nemhogy a ’90-es évek elejének csillogó, masszív Honvédja, de még a kupagyőztes Kispest-lét is fényévnyi távolságra van a jelentől. A Honvédosság is kezdett kőkeményen átértékelődni: míg korábban a „szurkolói arisztokrácia” rétegét képeztük a csapat szereplését tekintve a magyar drukker-társadalomban, addig a klubbal együtt mi, szurkerek is kezdtünk alászállni a nagy családi összejöveteleken megtűrt, szegény rokon szerepkörébe. Ugyanakkor mintegy kontraszelektív hatást kiváltva ezen események csak tovább erősítették addig sem gyenge klubkötődésem: minél többen gúnyolták, vagy ócsárolták a Honvédot, a HONVÉDOMAT, annál elkeseredettebben védtem a csapatot és annál elszántabban szorítottam a srácoknak. Mindezt jól mutatja az is: ez volt az első idény, ahol szemben a gyerekkor évi 1-2 meccsével vagy a ’90-es évek közepének évi 3-4 élő találkozójával szemben ezen az őszön már alig mulasztottunk tesómmal meccset a Bozsikban sőt mint írtam az MTK ellenin megvolt az idegenbeli debüt is.

Egy győri bravúrikszet követően, ahol („Cata” egyetlen értékelhető KHFC-s fellépését lehozva) Azoitei duplájával 0:2-ről álltunk fel a 87. perctől kezdve, a Zete elleni hazain megint csak a szenvedés jött. Itt némi családi perpatvar is színezte a meccs körtését, Apu ugyanis 50 éves lett, nagy vendégsereg jött hozzánk, de pont a meccs idején Öcsémmel mi meg bíz kimentünk (egyúttal megnyugtatok minden aggódó olvasót: a tortafelszeletelés végére már hazaértünk). A meccsen már Rott véd, aki a DVSC elleni vendégsikerünkkor váltotta Vezért a gólvonalon. A csapat sajna önmagát múlta alul, és Sebők József egy góljával ez a meccs is elment – igaz, a srácok védelmére meg kell említeni, hogy 2 arcot is kiszórt tőlünk a bíró. Ebből megint botrány lett, ugyanis itt már a közönség sem bírja cérnával és egy a vélelmezett bírói részrehajlástól (és csapatunk kiábrándító szezonjától) bekészült harcos a Kanyarból a második félidőben felpofozza a jellegadó mozgáskultúrája nyomán amúgy is gyakran megtalált Kiss Béla bírót. Mindezt tetézte, hogy a találkozó végén egy testi épség-veszélyeztetés szempontjából szignifikáns taglétszámú szakasz a klubház előtt tüntetőleg várta a sporit egy kis elbeszélgetésre-megbúbolásra. Az urban legend (és a hétfői NS) szerint az is megesett, hogy a bírói szobában rettegő játékvezetőhöz egyszer csak bekopogott az egyik szekus, közölve, hogy 1) csak szól: a drukkerek már az öltözőfolyosón vannak, 2) ők meg mennének haza a többi biztonsági komával mert a munkaidő bíz’ lejárt…. Azt hiszem a bíró végül megúszta tasli nélkül, de e bájos sztori újabb csodás mementója az akkori fociközállapotoknak…

…Ahogy az is, hogy az MLSZ által határozatlan időre eltiltott bírópofozó szurkolónk a Fradi elleni évzáró rangadón a felvétel tanúsága szerint ugyanúgy veri a dobját a kerítésen, mintha mi sem történt volna (kispestdrukkeri csibészség rulez) – a beengedésének sztoriját megkapóan egyszerű logikai bravúrral ecseteli a videón nyilatkozó beengedő kollega. FTC a vendégünk tehát, ködös, hideg időben de szombat délelőtti angolfoci-időpontban a rangadó. [Felállásunk: Vezér – Plókai, Csábi, Hungler – Dubecz, Tarlue (Bánföldi), Borgulya, Gabala, Lóczi – Csertői (Touati), Holló (Azoitei)]. A videón minden ott van, ami érdekes: Borghese, akiről máig él bennem a TS beharangozó-műsorának vágóképe amint a normafai Hotel Olimpia (akkori mezreklámunk) egyik szobájának ablakában olvas épp Sportot – ekkoriban a nagyobb meccsekre ott készültünk. Egy hónapja most 2010 végén céges csapat(le)építő kiránduláson jártunk arra, mélydráma hogy milyen állapotban van a szállóépület. Minden elmúlik…

Szóval a videón minden ami számít: Borgi, aki két gólt, és Csertői Reli, aki pedig horrorisztikus képet vág miután Mátyus Jani, az exünk egyik trademarkos hátulsó becsúszásával kifordítja a csatár bokáját (Csertői 1 év múlva visszatér e már soha nem lesz olyan, mint volt), csereként beálló, frissen visszaigazolt és óriási ziccert rontó Touati, idegesítő gólörömű Vincze Ottó, Nyilasiék stábjának távozásáért üvöltő Fradi-horda (egy éve még ők sírták őt vissza, no comment), illetve a Kazinczy szépkiejtési versenyre nehézkesen benevezhető Holló Ricsi achilles-ín – kálváriája… a vége iksz, ami kb. jó eredmény az előző hetek kínszenvedései után (főleg ha elfelejtjük, hogy Mátyus kiszórása után majd egy órát emberelőnyben nyomhattunk) de a téli szünet beköszönte igazi megváltást jelentett ekkorra…

A téli pauzát egy izgalmas észak-afrikai edzőtábor színesítette: újdonsült testvércsapatunk, az ősszel nálunk vendégeskedő Bizerte invitált meg minket Tuniszba, ahova már az új fiúk is a csapattal tartanak. Visszatér Medgyesi fél év szünet után a védelembe, illetve érkezik a BVSC-nél 2 éve felfedezett tehetséges fiatal, olimpiai válogatott Zováth (ezúttal ő is Tiszakécskéről ha jól rémlik), s nem egyedül, egy másik tiszaparti csatárt, Török Lacit is hozva magával. Többen kérdeztük ekkor szurkolók: ha már ’kécske, akkor miért nem a 3 éve is megkörnyékezett, gólerős Ballát hozzuk, miért Törököt? E kérdésünkre sajnos a tavasz sem ad értékelhető választ. Nálunk kötött ki a korábban a Stadlert is megjáró takarító hátvéd/védekezőközép Schultz László is, aki utánunk eltűnik előbb a foci majd az élet süllyesztőjében, egy Ferihegy-közeli gázolást követő baracskai fegyház-szolgálattal. Említésre méltó a féléves kecskeméti kölcsönből visszatérő ifjú titán Hercegfalvi, aki első felnőtt idényére készült, valamint a 4 velünk próbálkozó afrikai harcos közül egyedüliként leigazolt Mansour Kane. A távozók között a sok vizet nem zavaró Sipos vagy a Piroskához képest igen halvány balszeles-produkciókat nyújtó Szántó (azért csak elvitte a Dunaferr) mellett Rott sztorija érdemel említést. Az egy kisebb megszakítással ’94 óta cserekapus portás amint írtam idén kiszorította vezért 4 meccs erejéig, majd Vácott visszatette Ádámot Gálhidi. Rottnak ez sok volt, a SportPluszban kiöntötte lelkét Bocsákéknak, miszerint ennél többet érdemelt volna. Nem volt maradása Kispesten, így eligazolt – személyében a „Kispesti Rampullát” sirattam, kedvenc cserkapusaim egyike volt. Persze csak Tarlósi Pista után.

A március elején újból meginduló NB1-es küzdelmeket a Vidi elleni őszi győzelmünk visszavágójával kezdtük meg. A borzalmas időjárás (kb. olyan ótvaros telünk volt, mint most) még csak hagyján, ám a Bozsikot üzemeltető grémium nagy ötlete, mely szerint a pályára hulló havat február elején traktorokkal kell letolni a felengedő altalajú gyepről, minden volt, csak nem a hosszútávra előretekintő tudatos gondolkodás jele. A rajtra a Bozsikot sikerült az NB1 leggázabb talajú stadionjává tenni, és a Fehérvár ellen ez is hozzájárult az alig nézhető kategóriába sorolhatósághoz. A vendégkispadon üldögélő Mágus és Gálhidi csatája végül döntetlent hozott, bemutatkozott viszont csapatunkban kezdőként a fél éves vidéki kölcsönadásból hazatérő ifjú Hercegfalvi, később számos hozsanna és gyalázás tulajdonosa a csatársorunkban. A másik debütáns Mansour Kane az új idők fekete gyöngyszeme. Hát a nevén meg a séróján kívül más (értsd: focijelenet) sajna nem ugrik be róla.

A következő fordulóban Nyíregyen tudjuk meg, mi a Szparisok Istene (0:3) majd újabb hazai remi a jó erőkből álló Dunaferr ellen, Varga Zolival az ellenfél padján. A 0:0-ás meccsről egy komolyabb emlékem van, az meg a korzón mögöttem ülő és ordibáló gyalázókisiparos onemanshow-ja melynek keretében az ukrán Nicsenkót osztotta emberünk veretes „pasli damoj, igooooor, pasli damooooj” egysorosával. Az első szebb sikert a Húsvét hozza el, melynek vasárnapját megelőző előestéjén Dubi vezetésével (ergo: duplájával) rúgunk egy hármast a Diósgyőrnek. A 3. gól szerzője az azóta NB II-es csapatunk kispadját is megjárt Gabala volt, ami jelzi a tavasz egyik nagy specialitását: csatár-vagy anblokk támadógólt elvétve láthattunk e hónapokban…

Bizony, az első Gálhidis tavasz úgy égett bele emlékezetembe, mint a legunalmasabb Honvéd evör addigi szurkerségem alatt. Kegyetlen performanszok jellemezték a csapatot, meccseink nagy része joggal nevezhetett a legunalmasabb találkozók Pantheónjába. Akkor edzőnket okoltam főleg, de be kell látnom: azzal a kerettel a támadófocival azonosított Guardiola sem tett volna csodát. A kezdő rendre egy rakat védekezőközéppel állt fel, nem is rémlik hogy lett volna klasszik irányítónk…amikor Dubinak kell azt játszani középről az éppúgy régen rossz, mint amikor 2-3 évvel korában Illésék lustálkodása idején Durci próbált előremenve trükközni. Érdemes megnézni pl. a záróforduló-beli, Fradi elleni sikerünkkor a középpályát: Schultz, Zováth, Gabala, Pintér Z., Cipf. Az utóbbit leszámítva a másik 4 echte szűrő, Schultz a hentesebbik fajtából ráadásul (és Gabala Krisz sem volt angolkisasszony). Piros lapokra tehát igen, fineszes megoldásokra kevéssé számíthattunk e periódusban. A ma divatos, Egervári által is bőszen mantrázott „szerethető csapat” wikipédiás szócikkében valszeg nem ez a ’99 tavaszi Kispest-Honvéd lesz a csatolt példa.

A DVTK legyőzését egy hétközi Hali elleni kötelezőbehúzás követte, végre csatár (Borgi) góllal és életem addigi egyik leghangulattalanabb meccsével. Hova tűnt már akkor az alig egy évvel azelőtti fergeteges hangulatú Diósgyőr elleni 2:1? Ultráink egy frissen beszerzett hangosbeszélővel szinte „taktikai utasításokat” mondtak be a pályára, s amikor a nagy csöndben egy Vezér-védés után jött a „szép volt, Ádám” hangosbeszélői mondat majd nagy röhögés a lelátón, hát mindenhol éreztem magam csak egy bajnoki meccsen nem.

Közben –szándékai ellenére- a keretből kiszáll Philip Tarlue. Az anno vele együtt ideérkező Moses már vagy 1 éve letiplizett Koreába, Tarlue azonban ősszel egészen stabil alapembere lett a csapatnak. Tavasszal, az idény kezdetén aztán behívta őt a libériai szövkap némi Afrikai Egységkupa-selejtezőre, ami nagy szónak számított akkoriban, régen volt már légiósunk válogatott. Nos, Philipünk ki is utazott annak és rendje módja szerint, ám a reptéren fennakadt az útlevélvizsgálaton – a ferihegyi fináncok ugyanis kiszúrták, hogy valami nem stimmel az útlevélképpel. A színes fotó-like megoldásról aztán Tarlue töredelmesen bevallotta: az bíz a kupagyőztes csapatposzterünkről származik, és leleményes barátai oktrojálták be a csapatfotóról kivágott kis képet a passzportba, mivel épp nem volt kéznél szabvány igazolványkép a védekező-középpályásról. Bohócliga, 1990-es évek vége. Szemembe könny szökik. Végül szegény Tarlue, aki akkorra már amolyan kvázi-kedvenceim egyike volt (abból a keretből bizony nem volt könnyű szemezgetni), végül vagy 2 hónapot húzott le a Vám-és Pénzügyőrség Száva utca környéki 99-es buszmegállóhoz közeli létesítményében (ami mellett akkoriban gyakran húztam el a BKV említett járatán NS-t böngészve), úgy, hogy kb. csak Gálhidi látogatta az edző beszámolója szerint – majd kiutasították az országból. Szép lezárása az itteni karrierjének.

A tavasz botrányát az MTK elleni derbi szolgáltatta – itt a Kanyar némi nemiszerv- és rasszközpontú élőképpel-drapival is készült, majd az MTK vezető gólja után egy elposszanó kétajtós szekrény a tribünön felhúzva magát azon, hogy a kék-fehér találatot a vendégdrukkerek a páholyban ünneplik egy „miért nem húztok át a vendégszektorba?!” felkiáltással a 6 vendégszurker nyakába öntötte fél korsó Borsodiját. Mégsem szegény öregek jártak a legrosszabbul, hanem Dénes Tamás rádiós és kék-fehér szimpatizáns, akit a 2. góljuk után, egy szoftos megkergetést követően tomporon kínáltak szurkereink, ugyanis a derék DJ hiába próbált bemenekülni az egyik sajtófülkébe, nem fért be, s kilógó hátsó fele így szedhetett be néhány teli rüsztös kísérletet (mindez a videón is megtekinthető – az esetet lakonikus nyugalommal, kezében sörrel végignéző kollega legendás). Jellemző a csapatunk erejére hogy a 2. félidőben Öcsémmel inkább a tribünös meccset néztük, nem pedig a gyepen folyó (sajnos egyoldalú) harcot. Így láthattuk azt is, amint a felérkező rendőrök elkapnak egy hőzöngőt, akit aztán egy másik szurker-szabadcsapat azon minutumban ki is szabadít. Erre mondta volna a Macska-jaj film derék anyakönyvvezetője: „tiszta kááááosz”.

E meccset követően a kilátástalan játék, illetve mutatott akcióinknak a meglehetősen kevéssé vonzó esztétikai értékének együttese épp elég lett ahhoz, hogy a közelgő érettségi-felvételi kombó miatt exponenciálisan megnövekvő tanulási szükséglettel kiegészítve pár hétig távol tartson a Bozsiktól. Így csak TV-n keresztül szenvedtem végig a Siófok elleni hangulattalankodást, ahol Kabát végre tolt egy olyan fejest, ami mutatta: eddigi bizonytalankodásai után jó kis NB1-es csatárrá érhet a fiú. Azzá is ért a Warrior, csak nem nálunk…

A DVSC elleni 0:0 hasonlóan borzalmatos élménynek bizonyult, félidőben vissza is mentem a matektételek fölé, Hajdú B. a meccs végén jegyezte meg azóta legendássá vált összegzését: „ha van szívbeteg ismerősük, nyugodtan ajánlják neki ezt a meccset, nem fenyegeti semmi veszély…”

Vereségekkel tarkított vesszőfutásunkat a Győr ellen szakítjuk meg egy eső utáni 4:0-lal a Bozsik-stadionban, ahol az égi áldás annyira szétáztatta az amúgy is katasztrofális gyepet, hogy a körülményekre bátran aggathatjuk rá az irreális jelzőt. A videón is hallhatjuk, ekkor már közölte a vezetés Gálhidivel, hogy game over a szezon végén, így a fiatal edzőnek új kalandok után kellett néznie.

Előbb azonban Zegen kapjuk meg az akkoriban szokásos zalai tockost, a videót itt is linkelnem muszáj, hisz a Benkő- és Komora nyilatkozatok igazi klasszikusokká értek (kameramozgás, vágóképek, orgánumok… imádlak ’90-es évekbeli NB1), majd egy Kabát-duplás búcsú a Bozsiktól a Vác ellen.

A szezont aztán Gálhidi egy szép ostorcsördítéssel zárja: az MTK-t utolérni már nem képes, és az idény végére be is sülő Vlak-féle Fradit egy meccsvégi Borghese-góllal megütjük az Üllőin- ez akkor szép skalpnak számított – kár, hogy az idényvégi meccs már nem sokakat érdekelt. Az Üllői úti győzők: Vezér – Plókai, Csábi, Medgyesi – Schultz (Hercegfalvi), Pintér (Holló), Zováth, Gabala (Némethy), Cipf – Kabát, Borgulya. Lábtörése után itt tért vissza amúgy a jó Cipf Zoli, akit még egy évvel azelőtt a ’98 tavaszi bennmaradásért vívott harcunk során likvidált Tóth András gyakorló fejvadász a Fáy utcában. A bajnokságot végül 18-ból a 12. helyen zárjuk, alsó középcsapatként, igazi NB1-es WestHam UTD státuszba süllyedtünk tehát a magyar Liverpool-éból, nem bántam volna, ha vége lesz ezeknek az éveknek. Jöhet ismét a Hornby-párhuzam: a gimis évadok bizony nem életem legkedvencebb részei, nem volt egy nagy eresztés a VPG-s társaság, és ezek az évek a Kispest életében is egy beszürkülést hoztak, úgy kezdtem már visszatekinteni a kora ’90-es évekre, mint valami régmúlt csodára, ami talán igaz se volt…

Az idény alapcsapata kb.:
Vezér- Plókai, Hungler (Csábi), Gabala (Tarlue, Medgyesi) – Szántó, Bánföldi (Schultz), Pintér Z. (Zováth), Dubecz – Csertői (Kabát), Borgulya.
Pályára lépett még kapusként Rott, a védelemben Müller Krisztián és Farkas Andris, a középpályán Cseke, Hercegfalvi, Némethy, Cipf, Lóczi Robi, a csatársorban pedig Kane, Holló, Török, Azoitei és a Fradi ellen Touati.
Kiemelkedő teljesítményekről nehéz beszélni. Dubecz kábé alapember lett, Zováth se volt rossz tavasszal, Gabala is hozta az átlagot, de igazán emlékezeteset kevesen alkottak ebben a szezonban. Burgi rugdosott 1-2 gólt a Fradi ellen pl. csak ő volt eredményes oda-visza…de benne is több volt szerintem.

Említettem már, de muszáj még egyszer leírnom: az általam addig látott legszerényebb vonzerejű csapatunk volt ez, egy iszonyat unkreatív keret. Ősszel még Cseke érkezésekor bíztam az irányítójáték újbóli felpezsdülésében, de az idény előtt egyszerre távozó Bárányos-Kovács Béla kettőst egyszerűen nem tudtuk helyettesíteni. Gálhidi szegény abból főzött, amije volt – ősszel a ’kécskei csomagból Szántó Robistul (aki nem egy Piroska) meg Holló Ricsistől (aki nem egy Tóth Misi), és főként egy Bánföldivel, aki meg Bánföldi. Brrrr… Tavaszra meg ugye ott volt a Schultz, Zováth jellegű szűrő-szufficites középpálya, ahol Dubi vagy Gabala kenhette volna a ritmust. Igen gyér, valljuk meg. Persze arra jó volt a csapat, hogy a középmezőny aljára gond nélkül bejöjjünk, legalább a közvetlen kiesés-veszély nem nagyon legyezte arcunk. El kell viszont ismernünk kertelés nélkül: ezekben az idényekben sokszor az mentett meg minket, hogy a Kovács Attiláék által 18 csapatosra hizlalt első osztályban (alias PNB) mindig akadt 3-4 outsider aki még nálunk is szoftosabb teljesítményt volt képes összehozni (Stadler, Kerület, Tiszakécske, Nagykanizsa…mikor ki). Igazoláspolitikánk, amely ekkor már évek óta (a Komorás őrült tavaszt leszámítva) az „olcsó árut nagy tételben” jelszóban gondolkodott, ismét szép bizonyítványt állított ki magáról – ezúttal a szponzor irányultságát tekintve a Tiszapartról raklappal hozott középszerű spílerek tekintetében. Fájdalmas, hogy több játékosunkat (legyen az saját nevelés, mint Kabát, vagy fiatalon idehozott arc, mint Zováth) miután itt „kikupáltuk” az igazi kifutásukat más másutt nézhettük végig csorgó nyállal…

Érdekes évad volt ez abból a szempontól is, hogy az első olyan őszt hozta el, ahol rendszeres kijáróvá avanzsáltunk tesómmal az addigi alkalomszerűség helyett. A meccsek nagy része azonban sajnos igazi kínszenvedés volt. Míg ősszel még bírtam ezt a fajta gyűrődést, addig tavasz végére az iskolai kötelezettségek kicsit hátrább tették vörös-fekete kedvenceim a preferencialistán. A család meg a barátok ekkoriban kezdték hinni, hogy kinövök ebből a fura hobbiból, de ebben tévedtek.  Gálhidi  tehát búcsúzott, ő majd 4 év múlva tér vissza egy igen nemes feladat során bizonyítva hogy helyén van a Kispest-szíve. Következett egy újabb nyár, ahol nagy ígéretekben nem volt hiány, a kispadot ismét becélzó Komora újfent igazi erősítésekről kezdett beszélni, én meg úgy éreztem: annyi szarság zúdult már ránk az elmúlt szezonokban hogy most tényleg egy jó idénynek kell jönnie. A privát életben pedig az egyetemmel indult egy új szakasz számomra, egy új szakasz, ami kedvenc magyar csapatomnak is eseménydús, hullámzó és enyhén szólva vegyes előjelű –túlnyomórészt azonban negatív- periódusok váltakozását hozza – ezekről az évekről szólnak majd következő epizódjaink.

Az én Kispest-Honvéd sztorim VI. – 1995-96.

Speciális retrospektív sorozatunk hatodik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. 1995-96-hoz érkezvén megindulunk egy új úton, elhagyva az élklub- identitást és lassan megszokva a középcsapatok íztelen-szagtalan kenyerének csócsálását. Ám az időszak kezdete még egy utolsó nagy performanszot hoz: meglepetésgyőzelmek (MTK oda-vissza, FTC itthon és a kupavisszavágón, Parmalat kiütése a Bozsikban stb) és váratlan betlik mellett egy hallatlanul izgalmas tavasz végén Kispestre hozzák játékosaink a Magyar Kupát heroikus küzdelemben- ezt a szezont elevenítjük hát fel a hajtás után.

Ahogy azt már előző epizódunk befejezésekor jeleztem, új korszak köszöntött rám minden téren. A gimi kezdését megelőző, poszt-általános iskolás nyári szünet Honvéd-szempontból is bizony új szelek lengedezéséről szólt, lényegesen különbözve az általam eddig megélt uborkaszezonoktól. A sportsajtó enyhén szólva nem a mi igazolásainktól volt hangos, ellenben a távozóink annál inkább címlapot értek. Illés, Hamar, Orosz, Csehi, Szabados, Stefanov, Kovács Kálmán és társaik bizony bárhol-bármikor bajnokcsapat-esélyes gárdai alapjai lehettek, és Bánfi, Brockhauser, Duró és Pisont is külföldi szerződéstervezetek nyálazgatásával töltötték a nyári szünetet. Mi lesz itt? -keseregtem. Sokáig az edzőmeccseinken is a tavasszal megismert fiatalok (Kovács Béla, Bari, Gabala, Kabát, Hungler) és újabb saját nevelések  (Urbán, Szente, Bujáki) tették ki a kezdő gerincét, mutatva, hogy bizony az új Kispest rájuk épül majd. Tényleges igazolásokra majdnem a közvetlen szezonkezdetig kellett várni, akkor esett be Pécsről Eszenyi, aki viszont akár a bajnokcsapatunkba is befért volna anno, szóval kezdődhetett a reménykedés hogy mégis hozunk értelmes arcokat. A folytatás (Pena Csepelről valamint Urbányi a BVSC-től vissza) ebben megerősített: ha nem is hazai top-sztárokat de legalább  NB1-es rutinrókákat csábítottunk ide. Olyan rejtélyekről most nem is beszélek, hogy az NS által  az adatbankban kész tényként kezelt és a csapatképen feszítő érkezők, a kécskei gólvágó Balla Mihály és a Halis Kenesei Zoltán (később albán bajnoksági legenda) csak 1-2 kupameccsen léptek pályára e nyáron vagy még azon sem (Balla), szerepük a keretben számomra máig rejtély.

Kezdődhetett hát a szezon, lényegesen csökkentett elvárásokkal az elmúlt évekhez képest amihez -valljuk meg- nem volt könnyű hozzászokni. A nyitómeccs itthon a középcsapat Győr ellen pl. eleve háromesélyes volt végül egy közepes élvezeti értékű 0:0-t láthattak a kilátogató nézők. Nekem pozitívum volt egy másik új fiú, Cseke István irányítójátéka, akit Török Peti is az idény meglepetésének jósolt. Hát nem lett az szegény, de ezt végül nem bántam, a 2. fordulótól ugyanis komoly vetélytársat kapott a karmesteri poszton: az Eszenyihez hasonlóan Pécsről átszervált Robert Warzychát, az Everton korábbi irányítóját. A lengyel srác Csepelen egy vesztes meccsen de rögvest góllal debütált, nekem személy szerint még sok szép percet szerezve pályán nyújtott remek játékával. E felemás indítás után a csapat egy rövid spanyol túrára indult, elhalasztva a Stadler elleni hazait, majd ha jól emlékszem, a 4. fordulós Fradi elleni vendégjátékot is de azt már a zöldek kérésére a BL selejtezőjük miatt. Hazatérésünket követően végre behúztuk az első győzelmünket a bajnokságban és végre a gólfát is sikerült megrázni, már a kezdőben számolva a spanyol túrán beszoktatott két erdélyi új szerzeménnyel, a balszélső Piroska Attilával és druszájával a csatár Ghindával. Utóbbi  gólt is vállalt, a lengyel kedvencem és Cseke mellett (hm…Bárányos-Cseke-Rob Warzycha….nem gyengén kreatív belső középpálya). Komora nyilatkozta valamikor hogy Piroska és Ghinda érkezésükkor ázott kis verébként ültek a Bozsik öltözőjében (Ghinda robusztus testalkatára gondolva ez enyhe képzavar a derék Imre bától), kellett 2-3 hét mire utolérik magukat. Úgy fest ez sikerült. A következő hét sajnos megint szopóágat hozott, a Szőnyi úton a KHFC ’90-’95 RELOADED néven turnézó BVSC oktat minket Orosz és Vincze Pilu góljaival, véreznek a kispesti drukkerszívek.

Közben tovább alakul a keretünk. Eszenyi másfél hónap után köszöni a lehetőséget és 2 MK- valamint 1 bajnoki gól után él a szerződése adta opcióval: Izraelbe távozik. Bizony ezektől az évektől kezdve Izrael lesz a magyar focisták új Belgiuma, Sallói népszerűsége nyomán sok szentföldi klub fordult az NB1 vitézei felé – Dénesünk a Bnei Jehudát választja. Helye a keretben nem marad betöltetlen, a szerb Mirko Jovanovics érkezik Délvidékről (A Pécs ellen még mindketten játszanak).

Csapatunk a szezonban meglehetősen rabiátus! Sima vereségek váltakoznak meggyőzőbb hazai performanszokkal majd újabb váratlan botlásokkal. Jön az MTK a Hungária körúton. A kék-fehéreket Várszegi brutkó módon megerősítette a nyáron, Csertői, Füle, Oprisan, Babócsy, Babos Gábor mellett sajnos az Illés-Hamar KHFC trademarkos támadószekció is oda került (szezon előtt én már ki is utaltam nekik a bajnoki címet). Azonban a Hungária körútiak is elég érdekesen nyomták az idényt fényesen bizonyítva hogy a sok nagy név nem egyenlő egy jó csapattal, kicsit a mi 1992-es őszünk kísértett. Ezek után az előzmények után ellenünk is gyengébb teljesítményüket hozták ami a csereként beálló Bari távoli ágyúzásával megkoronázva bravúrgyőzelmet ért az egyik legerősebb keret otthonában.  A Vezér-Hahn, Bánfi, Mátyus-Forrai (Kovács B.), Pisont (Bárányos), Warzycha, Duró, Piroska-Ghinda, Pena (Tóth M) összeállítás jelzi az új csapatunk alapkezdőjét, valamint azt: a szezon elején még vacilláló Durci és Pisont Pista is bevállalta az őszt Kispesten, ami azért dobott a csapat erején. A kapuban érdekesség hogy a szezonkezdettől védő Rottot Vezérre cseréli Török Péter (hogy 3 forduló után pedig a szintén még maradó Brocki foglalja vissza helyét a vonalon). Ebben az időszakban a Veres Pálné gimiben már javában tombolt a Fradi-láz, a zöldek BL menetelése még a focilaikus osztálytársakkal is a TV elé szögezték és tobzódtak a szünetek a borzalmas sületlenségeket tartalmazó nagy megmondásoktól. Jómagam is szorítottam a gyűlölt ellenfél zöldeknek a BL-ben, be kell valljam töredelmesen, hiszen hősies menetelést nyomott a Novák Dezső értő kezei alatt az NB1 legerősebbjévé formálódó gárda (ezúttal már igazoltak is, elég Kunticsra, Hajdura vagy épp Nyilasra gondolni). Lehetett azonban bármily legendás is a Fradi BL-ősze, nekem a Real elleni hazai 1:1-nél százmilliószor többet jelentett a Hungária körúti siker az erősebb (és a minket- akkor keserűen így éreztem- megcsaló arcokkal is felvértezett) MTK ellen… Hiába, más a szimpatizáló drukkolgatás és fociláz kór Honvéd-altípusú fertőzése. Előbbi könnyed szórakozás, utóbbi egy életre szól, hogy elővegyem a patetikus énem…

Török Peti közben folyamatosan variál a csapaton. A tékozló fiúk (Pisont, Duró, Brockhauser) időleges visszatérésével erősödik a középpálya és a kapusposzt, Cseke kikopóban középről, elől Tóth Misi egyre inkább végső megoldás lesz a bajnokság eleji Eszenyi-Pena duóhoz képest. A bajszos román csatár  is egyre kevesebb szerepet kap, Misi mellett Ghinda és Jovanovics váltogatják egymást. Az új fiúk, Piroska vagy Warzycha közben igazi erősítésekké váltak, előbbi a baloldalon mutatott meggyőző játékot egy olyan poszton (igazi ballábas középpályás) ami évek óta pótmegoldásokkal volt betöltve nálunk (Vincze, Hamar), Warzycha személyében pedig egy kb. Illést is feledtető „szeme van a labdáinak” jellegű karmester mozgatta a csapatot (amikor pedig Pisont is beszállt mellé….hm….kár hogy csak 1 hónapig nyomhatták együtt). Mellettük Bárányos lubickolt az árnyékirányító szerepkörében gyakran a jobbszélről beindulva középre. Ez volt az ő igazi posztja, egy stabil irányító mögötti kreatívkodás…

A kisebb torpanásokat (újpesti vereség, hazai remi a DVSC ellen) egy fényes siker követte a Parmalat ellen a Bozsikban: 5:0! Ghinda Attila 3-mat vág, majd a körkapcsolás végén bájosan habogva az interjúban közli, hogy még sose történt vele ilyen. Szintén szép emlék a Vasas elleni hazai, havas pályás rangadó ahol egy remek, fordulatos mérkőzésen nyerünk 3:2-re az akkoriban nagy formáját futni megkezdő kék-pirosak ellen (ez már a Gellei -féle Maczó-Geress-Galaschek-Juhár-Szilveszter-Jován-Fischer-Pál nevekkel fémjelzett Vasas akiket ebben az idényben még oda-vissza verünk….) A döntő tizit Warzycha heggeszti be Sáfár kapujába, fontos 3 pont a zsákban. Az őszi zárás is fordulatos, a Schwarz és Austin jellegű névlegendákkal telezsúfolt Vác ellen 3:3 a Duna-parton, Bari, Tóth Misi, Warzycha a gólszerzők. Sajnáltam a győzelem elmaradását, főleg úgy hogy még várt ránk egy rázós meccs. A Fradi ellen az Üllőin került megrendezésre az elmaradt pótlásunk, a BL szériáját letudó zöldek sajnos simán lerendeznek minket. 1 csatárral állunk fel, inkább a védekezésre koncentrálva- nem jön be. A Fradi akkor ősszel sokkal jobb volt sajna nálunk, mi nem bírtuk ki hogy kevés kulcsemberünk épp gyenge formát fut.

Véget ért hát az ősz, emlékeim szerint 15 meccs után 5-5-5 volt a GY-D-V arányunk, igazi középcsapattá avanzsált a Kispest…. Mégis szerethető középcsapat, szóval bár hiányzott a korábbi évek „nagy Kispestje”, az új spílerekkel kiegészült és sok saját neveléssel felvértezett gárdának igenis lehetett szurkolni. Főleg hogy hátra volt még egy több, mint remek tavasz!

A remek tavasz. Amelyre már a ráhangolás is biztató volt. Szépen sorban húzogattuk be az előkészületi meccseket, hogy kellő önbizalommal forduljunk rá a Békéscsaba elleni, az idényt felvezető MK nyolcaddöntőre. A Csaba abban az évben nem muzsikált már oly zseniálisan mint 1-2 éve de azért a keret magja még egyben volt a Vasasba távozó Váczit leszámítva. No meg Árgyelánt. A csapat másik irányítója is lelécelt ugyanis a Viharsarokból- Kispestre! Mellette még az ősvidis Dubecz János került az  „érkezett” rovatunkba, valamint két ifjú libériai huszár, John Moses és Philip Tarlue (állítólag hazájuk olimpiai válogatottjának tagjai voltak- efelől némileg szkeptikus vagyok, ma már olyan tapasztalatokkal felvértezve, mint Miro esete 2005-ből aki a Sporting Lisboát vizionálta excsapatai közé). Az érkezők mellett veszteségeink sem voltak kismiskák- Brockhauser (képünkön) és Bánfi Belgiumba (Genk és Aalst), Pisont (Beitar) és Duró (Bnei Jehuda) Izraelbe költözött. Látszott, hogy némi szerkezetmódosítás (Bánfi helyett Hahn ment be középre söprögetni, utóbbi helyére pedig Ploki reaktiválódik a kispadról) mellett a saját keret oldja meg a pótlást, és fiataljaink, Kovács Béla vagy épp Gabala még több szerepet kapnak majd. Egyúttal újabb ifjú titánok jelentek meg a csapat edzésein a fakóból…

A Bcsaba elleni kupaderbi nyögvenyelős lett de 1:0, 1:1-gyel megvolt a továbbjutás. Árgyelán oda-vissza büntette volt csapatát a két találkozón. A lendület nem hagyott alább, a bajnoki nyitányon Győrből hozzuk el a három pontot, ismét Penával kísérletezik Török Péter Tóth Misi mellett, hogy aztán hamar letegyen Georghe-ról mint megoldásról. Közben kis megtorpanás, a Csepel és a Stadler ellen is csak iksz a vége, így fordulunk rá a nagy tavaszi hadjárat kezdetére, melynek az eleje egy 3 Fradi-meccsel terhelt flúgos futam. Ha valaki akkor közli hogy egyszer se ütnek minket a zöldek akik amúgy is erős keretüket még tovább izmosították Nicsenkóval és Nagy Norberttel (Stadler), Jagodiccsal (Haladás) és Arannyal (DVSC)….hát megmosolygom az illetőt. Pedig így történik!

A szerdai kupameccsel indult a derbisorozat, ezen 2:2 otthon a Fradi ellen. Ez az eredmény annak fényében különösen megsüvegelendő, hogy sérült csatárszekciónk miatt gyakorlatilag ék nélkül játszunk, Bárányos és Moses a két kezdő elöl. A gólokat Piri és Árgyelán szállítják. E kettős az MK sorozatban még egy meccset hoz majd-  a legjobbkor….. de vissza a negyeddöntőre.  A döntetlen számomra a főhajtás mellett azt is jelentette, valószínűleg vége a kupakalandnak, ez a Fradi kivégez minket az Üllőin. Előbb azonban ismét Fradi, ismét Bozsik, bajnoki a 3 nappal későbbi hétvégén. 12 000 néző a napsütéses húsvéti szombaton, remek hangulat, csatár nálunk továbbra is alig, ezúttal Kabát az egyetlen ék. Harmatos. Nem úgy mint a 30. perc táján Robi Warzycha némi 16-os környéki lopakodást követő ívheggesztése a pipába! Hajdú ‘Fodball’ Attila fél álszakálla kihullott vetődés közben de mindez mit sem ért! Óriási gól! Ezt követően pedig egy órányi masszív bekkelés, végül 3 pont itt. Herczku személyében újabb saját nevelés debütál, én meg nem látok a boldogságtól. Hétfőn a fradista gimnáziumi osztálytársak fröcsögnek ahogy azt kell- zene füleimnek….

Egy egerszegi 0:0 után Üllői út, MK-visszavágó. Nem vártam semmit a meccstől, max tisztes vereséget. Épp a fizikaleckével szánalmaskodtam a szobámban mikor meghallottam hogy sporthíreket olvasnak meg a Gyárfás-féle Sportriporter kerestetik” műsor résztvevői, versenyfeladatként. Az egyik srác uszodai rekordokról regélt, a másik pedig közölte hogy friss hír az Üllői útról: 20 perccel a találkozó vége előtt a KHFC 4:1-re vezet az MK-negyeddöntő visszavágóján a hazaiak ellen!!! Na, mondom magamban, megint kamuhíreket olvasnak be, hiszen ilyen jellegű „viccfeladat” is állandó műsorszám volt a vetélkedőben. Bekapcsoltam hát a rádiót, de onnan is a csodahír szólt….elképesztő eredmény volt ez akkor, balfaszkodó Kispestem nem kalja össze magát és 4-et ver be a Fradinak az  Üllőin? A meccs végén a hírek szerint aztán futnia is kellett szurkereinknek a nem várt eredménytől  megposszant zöld kollégák elől… 1:4….ezt ki hitte volna? Én férfiasan megvallom: nem bíztam a csapatban. Jár is nekem ezért utólag egy habzó szájú „Takarodj”. Másnap fellegekben jártam, az osztálytársak Fradi-érzelmű magjának minden tagja az idegroham és a lipótmezői beutaló állapota között lebegett.

Hozzánk meg jött a bajnokság listavezetője, a Fradit ősszel faképnél hagyó, ám tavasszal már harmatosabb, Csábival, Molnár Zoltánnal, Orosszal, Vinczével, Kosztával büszkélkedő BVSC, a padon olyan reményteljes (…) fiatalokkal mint a későbbi bohócliger császárokká nemesülő Pomper vagy Potemkin (hmm….ínyencfalat nevek). Remek meccs kerekedett az április közepi szombat estén! Egyenrangú ellenfelei voltunk a jóval erősebb keretű vasutasoknak, Bari góljával vezettünk is (szép lapos lövés volt 16ról, köröttem morajlott is nagy vidáman a korzó), de a heves vérmérsékletű Zsolt kiállíttatja magát Orosz Fecsó pedig 11-esből egalizált…. A csapat azért szépen küzdött, a Vezér-Plókai, Hahn, Gabala-Árgyelán, Faragó (Lóczi), Urbányi, Bárányos, Piroska, Warzycha-Tóth M. összeállítás remek lenyomata a tavaszi alapsémának, ekkorra már kezdett olajozottan működni a félszezont meghatározó Árgyelán, Piri, Bari, Warzycha középső sor, a lengyelünk e meccsen pl. olyan labdát tett ki a balszélen robogó Piroskának hogy félrenyeltem a kólámat a lelátón…. Hasonló reakciót váltott ki belőlem a korábbi kedvenc, Vincze Pilu folyamatos  gyalázása is, ezek közül a „ez a Pilu meg hogy néz ki… felvarratta már teljesen a homlokát a tarkójára” klasszik ragadt meg a fejemben. Így múlik el a világ dicsősége. Pécsett aztán újabb fiatal debütánst ismerünk meg, a jellegzetes szakállszerkezete miatt a ’90-es évek végén a korzón csak tésztaszájúként aposztrofált Pintér Zoltánt, aki végig is brusztolja a meccset a szűrőposzton. 4:2 amúgy ide, remek játékkal! Jöhet hát az MK elődöntő.

Vác az ellenfél, a sorsolást nem okolhatjuk…. ez már nem a korábbi évek félelmetes mumus Váca, inkább egy kulcsembereit vesztett fogatlanabb oroszlán, Répássy és Füle helyett már Vojtekovszki és Szoboszlai a főbb márkanevek, Hahn helyett pedig Kasza a védelem cégére…. egy jó Kasza! A derék védő nyitja a gólparádét a szakadó esőben, tizenvalahány méterre saját kapujától lekezelve a bogyót majd hatalmas rakétát zúdítva Hámori hálójába… ezen felbátorodva Jovanovics és Tóth Misi is beköszönnek,  sőt szerb csatárunk Bari mellett itthon is eredményes (itthon is esőben ha jól rémlik), Kasza mester pedig ezúttal önmaga kiállíttatásával hozza a kötelezőt, így ott vagyunk a Magyar Kupa döntőjében, 1994 után másodszor a saját Honvéd-történelmemben. Kupát szurkolói létem alatt még sosem nyertünk, vajon idén sikerül e a nagy fegyvertény, megkoronázzuk e tavaszt?

A tavaszt, bizony, mely szépre kezd sikeredni, a két Vác meccs között ugyanis az MTK-t is elkapjuk, ezúttal Kispesten. A meccsen 3 tizenegyest ítél a bíró ebből Zsivótzky és Warzycha bevarrja a sajátját, Mátyus hibáz, mégis miénk a 3 pont, ugyanis az Üllői úti MK-csoda alkalmával is duplázó Plókai megint beköszön, még jó hogy Bánfi távozásával és Hahn középre vezérlésével ismét megnyílt előtte a jobbhátvéd poszt! Kisteleki MTK edző kegyetlenül el van durranva a meccs utáni sajtótájékoztatón, én pedig a Mátrában abszolvált, sástói osztálykiránduláson, ami pont e hétvégén volt, így csak a reggel 7-kor, a táborból kiszökve megvásárolt NS-ből értesülök az újabb sikerről. A következő hetek aztán jó Honvéd-forgatókönyv szerint torpanást hoztak, közte az Újpest elleni hazai 1:1-gyel ahol Jovanovics ugyan kiegyenlíti Wukovics (megfáradó villanyújságunkon egy darabig „Wuk__ics” felirat díszelgett), mely  remi után épp beesve a Bozskból a TV elé egy másik döntetlen-szagú meccset izgultam végig, a Juve és Ajax közti 1:1-et melynek végén 11-esekkel kedvenc külföldi csapatom örülhetett. Remek este-éjszaka volt, főként hogy a gimis főfradista osztálytársnak meg az Ajax volt a külföldi líblingje, így a tavaszi fradialázások után a BL-t tekintve is arcába vigyoroghattam.

Június 8-án aztán elérkezett az MK döntő első felvonásának napja. A BVSC lett az ellenfél, szerencsére idegenben kezdtünk, az oroszlánbarlangnak azért nehezen nevezhető Szőnyi úti „katlanban”. Az 1-1 kiállítással (Bükszegi, ill. az akkor már a Fociles c. péklapátra érett című  műsort Hajdú Bé és Faragó Ricsi titánokkal együtt vezető Urbányi) tarkított amúgy elég gyengusz meccset végül ismét exeink hozzák a kékeknek: Vincze Pilu fellökését követően Csábi varrja be a véleményes büntetőt Vezér kapujába. 0:1 a vége a mi szempontunkból, maradt esély a visszavágóra– csakhogy közben elveszítjük az Észak-Amerikába igazoló Robert Warzychát- a lengyel már a kupadöntő odavágón sem tartott a csapattal.Az ő Colombusba való elengedése a Hornby párhuzamot tekintve az én Liam Brady fejezetemet hozta el…. aki olvasta a Focilázt tudja miről beszélek.

Érdekes, hogy nem Illés vagy épp Pisont lett ez a bizonyos Brady, bár Pisontot is imádtam és mai napig szeretem… de van abban valami hogy az ember fociláz-ügyileg 14-18 éves kora között a legfogékonyabb…hiába voltam már nagy Kispest drukker 1990-től, a komolyabb kijárások a meccsekre 1995-től élesedtek be, így Warzychát (és rémes utódait) jóval többször láthattam személyesen mint a korábbi NAGY csapatunkat… ebben áll a dolog nyitja. Távozása igazi űrt hagyott maga után az én kognitív Kispestemben, igazi idol távozott a személyében. Légiósként ilyen pozícióba jutni a drukkerszívben bizony kiemelkedő teljesítményt igényel- amit Rob hozott is…Szóval Warzycha el, én meg megijedtem bizony: ki fogja kenni a forintos lasztikat a csatároknak és a szélsőknek? Bárányos önmagában nem elég, Kovács Béla még harmatos, Cseke tavaszra eltűnt, más nem nagyon veszünk itthonról….félelmeim sajnos beigazolódnak, de inkább a következő idényben, ekkor még a lendület visz minket… ….olyannyira hogy a bajnoki szezon vége igencsak szépre sikerül….4-et kap a Hali a Bozsikban és a Vasas a Fáy utcában, a Vác ellen pedig egy 2:0-lal zárjuk az évet. Előtte azonban MK döntő-visszavágó a Bozsikban.

Tényleges Kupadöntőn még sosem voltam azelőtt, így a BVSC elleni visszavágó debütnek is beillett. Jól bevált osztagunk (Apu-Öccs-én) indult hát a jeles eseményre késő délután – még szép napsütésben. A jegyek megvétele után pont egy 100 kg feletti súlycsoportú koleszterinharcos mellett csapattunk be a Szentélybe aki a Honvéd Hotel magasságában érces hangon zengte el az „elverjük a BVSC-t mint buzi a f***át” emelkedett egysorost, megkapó alaphangot adva az estének. A pálya szélén, egy lábával egy kisebb gödörben a salakos futósávban egy decens kis faasztal, mint nagyanyámék nagyszobájában a dohányzószett….azon egy, az asztalt át sem érő keszkenő, rajta a Kupa. Atya-gatya, micsoda körítés…. A csapat felállásában (Vezér-Plókai, Hahn, Mátyus- Forrai (Árgyelán), Urbányi, Bárányos, Piroska, (Kovács B.), Gabala- Jovanovics (Ghinda), Tóth M.) némi meglepetés a sérülésből visszatérő Forrai kezdőbe jelölése, mellette Gabala és Urbányi is kezd, így a középpályán csak Bárányos és Piroska a klasszik támadó. Nemhiába, Warzychát nem nagyon sikerül pótolni taktikailag. Ezt a meccs is igazolja, kegyetlenül szenvedünk a közben szakadni kezdő esőtől (megint eső….az égi áldás végigkísérte bíz a tavaszi kupaszereplést) , illetve a ténytől: a BVSC biztosan tart minket távol a  saját 16-osától. 0:0-lal zárul az első félidő, a hűvös esős este ellenére csorog az izzadtság a szurkolók gerincén.

A második játékrész ahogy elindul az nem sok jót ígér az álmoskönyvek szerint. Gabalát kiszórják a második sárgája után (ha nem csal a memóriám), majd Vincze ülteti le egy csellel a már erősen maturus mozgású Hahn Árpit (az ember szinte hallotta  a reccsenő derekat a jelenetnél) és tör egyedül kapura, Vezér jön ki, ám Pilu könnyedén elviszi mellette a labdát….atya ég…. kissé kisodródva gurít az üres kapura….kész….- üvöltöm rekedten, ám a kapufáról kicsorog a labda a játéktéren kívülre…. ekkor mondtam magamnak: ha ez nem fordulópont akkor semmi….az idő megy….az eső szakad….. Apu mellettünk átkozódik: ilyen hülyeséget, kijönni egy ilyen tré meccsre…a végén pedig ki is kapunk… eltelik a 70. perc majd a 80. is…nem lesz idő már semmire…keserű a szám íze, Öcsém fejét lehorgasztva ül mellettem, a tribün tele és hőzöng de inkább elkeseredetten…ekkor, 4 perccel a vége előtt Piroska valahonnan jobbról (mit keres ott?!) kapura tör és 20-ról lő…Koszta vetődik…eléri…? NEM! GÓÓÓÓÓL!!!!!! A tribünön hangrobbanás, majd leszakad az öreg szerkezet. Mindenki egymás nyakában…honnan jött ez vissza…de hogy bírjuk majd a hosszabbítást emberhátrányban? Szemben az ultratábor majd’  kigyullad a pirótól… de nehéz lesz ez még, nem fogjuk bírni…Középkezdés, de az egész tribün állva marad… leírhatatlan a hangulat. Aztán mikor kicsit csöndesednénk (bár nincs miből csöndesedni- a hangom elment ugyanis), épp ülnék le, szabadrúgást ívelünk be a 16-os vonalára, a Forrait nemrég váltó Árgyelán fejel… de milyen messziről -villanna át az agyamon de gondolkozni sincs időőőőőőő!!!! GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!!!! Most már tényleg beleng a fedett lelátó… A torkomból valami furcsa, bugyborékoló, halk hörgés jön már csak ki, a hangom valszeg napokra elvesztettem. Kit érdekel… A szurkolók beugrálnak a pályára… 1 perc van hátra, de a bíró jelzi hogy 3 perc ráadás… Komora már a pálya szélén, ingujjban, vörös fejjel, gutaütés-gyanús állapotban lökdösi vissza a drukkereket az oldalvonalon kívülre… a BVSC szép csöndben szublimál a pályán….hihetetlen pillanatok…cserélünk, Ghinda váltja Jovanovicsot, majd egy forintos labdával kapuig gyalogol…extázis a lelátón ám hibáz… vigyázzatok gyerekek, egy gólt kapunk akkor annyi….de ez a BVSC már nem rúg gólt aznap este. Egervári Sanyi bá, a félfamentes rajzlapok későbbi nagy piktora összetörten áll a vendégkispad mellett… előbb a bajnokság ment el a Fradi ellen a Stadionban majd az MK is néhány héten belül… marad az UEFA kupa, de már nem vele…szegény. Közben a bíró végre a sípjába fúj, VÉGE!!!!! KUPAGYŐZTES 1995-96-ban a KISPEST-HONVÉD FC! A siker kiérdemléséhez kétség nem férhet. Búcsúztattuk a Fradit, levertük a bajnoki ezüstérmest… Csodás tavaszt koronáztunk meg ezzel a sikerrel, a pályán ünneplő 8000 szurkoló, majd a tribünre feljövő, a még mindig pezsgőáztatta kockás zakóját viselő Török Pétert levegőbe dobáló játékosok (Plókai epic piros bicajnaciban) örökre megmaradó emlékképek…. Európa, megint jövünk, ezúttal a KEK-ben! Árgyelán rövidesen már az NS-ben ígéri, a Fradi elleni SZK döntőt is behúzzuk… hát ez nem egészen így lesz és nem Árgyelánnal de ne rontsuk el az emlékezés emelkedett perceit….

Hazafele a szakadó esőben gyalogoltunk családilag az Ady Endrén a Templom térig, Aput rég láttam ilyen feldobottnak focimeccs után, noha nem győzte hangsúlyozni hogy mennyire szürke ez az idei csapat, azért a bajsza alatt nagyokat mosolygott. Öcsémnek is ez volt az első igazi Honvéd-sikere, a ’90-’95 közti időszakban inkább lelkes, de még gyermeki szemlélője volt csapatunknak, itt azonban már abszolút szakértő szurkerré vedlett ő is. Én pedig…. a nyaramat aranyozta be ez a tavasz és az MK-siker, a tudat hogy meggyengült csapatunk sem hagyja magát, a Kispest az KISPEST marad, csupa nagy betűvel, történjen bármi…

Az idény alapcsapata, kb:
Vezér-Plókai,Hahn, Mátyus- Urbányi- Árgyelán, Piroska, Warzycha, Bárányos, Kovács B.- Tóth M.
Pályára lépett még kapusposzton az idény elején bizalmat kapó Rott majd az őszi szezon végén Brockhauser, de lényegében tavaszra (és hosszú évekre) Vezér lett a biztos pont. Ősszel Bánfi volt a söprögető, az ő távozásával jövő szerkezetváltásról már beszéltünk –  e szekcióban még Gabala (ha épp nem védekezőközépet játszott) és Hungler kapott epizódszerepeket. A középpályán a tavaszi klasszikus sor mellett ősszel Pisont, Duró és a kiaknázatlan potenciálként maradó Cseke, tavasszal a pedig újabb ifjú arcok (Herczku, Pintér, Lóczi) is szóhoz jutottak, a szintén tavaszi szerzemény Dubecz és a libériai Tarlue mellett. A csatársor az idény nagy részében egyszemélyes hadseregként funkcionált, az idényt kezdő Eszenyi és Pena duója hamar szétesett Dini eligazolásával és Georghe besülésével – ő sajna nem tudta megismételni a korábbi győri és csepeli idényeit. Ghinda és Jovanovics jellemzően egymást váltogatták az idény során egyik se mutatott azonban ultimately meggyőző meccseket, míg John Moses epizódszereplő volt és egy idény múlva Bicskei már hátra is viszi a középpályára. Az idény kiemelkedő teljesítményei között említhetjük a balszélre berobbanó, fontos gólokat  és remek beadásokat jegyző erdélyi törpöt, Piroska Attilát (nagy kedvencem máig) valamint korszakos irányítónkat a sajnos egy szűk idény után távozó Rob Warzychát. Ha van prototípusa a leigazolásra érdemes az NB1-ből ténylegesen kimagasló légiósnak, az ő, a lengyel karmester. Nagy üdv neki ezúton is. Bárányos jó idényt futott, alapemberré érett a lengyel farvizén, szabadabb posztja ínyére volt. A tavaszi vásárlások közül Árgyelán jött nagyon jókor, itt eltöltött fél éve során remekül járult hozzá a csapat teljesítményéhez. A védelemből Mátyus az NB1 talán legjobb balhátvédjévé érett, Tóth Misi pedig végleg berobbant az élvonalba elöl, gyakorlatilag egyedül végigbrusztolva a szezont a védőfalak szorításában. Örömteli erről írni, hogy ennyi saját nevelésünk lett kulcsemberré és ekkor úgy festett hosszú időre biztosítva van az utánpótlás.

Felemás szezonra sikerült tehát ez is, mégis mennyire más az emléke mint az egy évvel korábbinak! Egy alakuló csapatot mutató ősz, amely mintegy átmeneti időszakként funkcionált a régi, állandó bajnokesélyes sztárcsapat és fiataljaink beépítésével valamint új, jobbára külhonból érkezett kedvencekkel turbósított új Kispest között már egy más tavasz követett, amely már a megújult teamről szólt. Utóbbi pedig nem is vallott szégyent: biztos középcsapatként zártunk a 6. helyen (azóta sem voltunk ilyen „olümposzi” magasságokban a végelszámolásoknál), bárkire veszélyes alakulatként, és a Magyar Kupát is elhódítottuk egy heroikus tavaszi hadjárat végén, a Fradi elleni üllőis 4:1 illetve a BVSC elleni visszavágó utolsó 5 perce kitörölhetetlen elemei az emlék-pantheonomnak. Ugyanakkor egy nem túl biztató jövő képe már tavasszal is ott lebegett a sorok között – csak olvasni kellett tudni ezen ómeneket. Az igazán piacképes arcok idény közben folyamatosan áramlottak ki a keretből (Eszenyi, Brocki, Durci, Pisont, Bánfi, majd a szezon vége előtt Warzycha), és bár megindult a tehetségek ifik beépítése, más, tehetősebb klubok már az utánpótlás-keretünkből is elkezdték elszipkázni a nagyobb talentumokat (Balaskó ekkor váltott pl. az MTK-ra). Komora komoly erősítéseket ígért a KEK-re (a csabai Csató-testvérekről is suttogtak pl), amiből majd meglátjuk a következő epizódban hogy mi lesz. Nem árulok el nagy titkot azzal hogy nem sok. Komora és a szurkolók közt ekkor még nyugvóponton van a viszony, az általa hozott Török Péter népszerű is volt drukkerkörökben, a jövő azonban e téren is tartogat majd kellemetlen perceket. Örömteli nyár elé néztünk tehát, ülve babérjainkon, azonban sötét fellegek gyűltek a távolban, egy sok-sok szenvedéssel ám annál ritkább sikerélményekkel zsúfolt 10 éves periódus előszeleként. Következő epizódjainkat sok-sok seduxennel és antidepresszánssal ajánlom fogyasztani…

Egyúttal Boldog és Kispest-sikerekben gazdag Új Évet kívánunk a blog minden olvasójának.

2011-ben is -Maros Józsi szpíkerlegendát idézve- CSAK a KISPEST!

Őszi summázat a fenyőfa alá

A sajátosan hosszú magyar téli bajnoki holtszezon első hetei a valamire való Bohócliga szurkolónak minden kétséget kizárólag az év legsivárabb szakaszai közé tartoznak. A közelgő karácsony, a penetráns mértékű süteménypusztítások, halászlé-fieszták és család- plusz baráti körtagokkal elkövetett csoportos alkoholizálások időszaka nyilván némiképp eltereli a figyelmet a szünetelő NB1 által hagyott éktelen űrről, de a hamarosan beköszöntő január már a maga teljes kegyetlenségében tárja elénk a még 2 hónapig tartó tétmeccsmegvonást. Meg kell valljam, e patetikus indítósorok komolyságtartalma és az önkardbadőlés a Karim Rouani jellegű, labdavezetés jelszó alatt bonyolított megoldásoktól és lacalle-i cselektől való megfosztottság miatt ma már nálam azért nem makulátlan, de évekkel ezelőtt ténylegesen e gondolatok szürkítették be a holtszezon kezdetét, mint ahogy gyanítom ma is sokan bevallottan vagy titokban, de így éreznek.

A bejglitájm idején a szurkerbloggernek is nehezebb a dolga, hiszen kevés a napi friss hír, a csámcsognivaló. Még nem érkezett újabb fenomeno a csapathoz, a távozókról ugyanakkor 3 részletben már elmélkedtünk (itt és itt és itt), évértékelő riportokat a hivatalos honlappal karöltve leközöltük-leközöljük, az új edzőt kiveséztük. Azonban hogy teljes legyen a kép, némi összegzést megpróbálunk kiókumulálni a 2010-11-es idény őszi feléről, nehogy azt süthesse ránk a magyar fociblog-társadalom hogy Kispesten alszanak.

A nyári felkészülés egy prágai tornagyőzelemmel indult, az 1:0-lal és 0:0-lal behúzott serfővárosi siker amolyan Morales ars poeticaként is értelmezhető. A nyár igazoláspolitikája a 2010 januárit másolta, ismét főként Morales-bébik érkeztek a Bozsikba kiegészítve egy-két itthon már jól ismert és örömmel (Sadjo) vagy hőgutával (Alfi) fogadott bohócligerrel. A felkészülés vége előtt egy héttel csomagban leszerződtetett légióshad mindenesetre a pre-Hemingway időszak Piero Pini nevével súlyosbított szakaszait idézte elsőre, ugyanakkor a szurkolók nagy része bízott Morales döntéseiben, hisz fél éve Coirát vagy Vaccarót is mindenki kétkedve fogadta mégis beváltak.

A szezon nem indult jól, 2 szoros vereség, és a menetrendszerinti drukkerpánik a lelátón és a fórumokon (régi „jó” szokásunk itt Kispesten, hogy akár 5 zsinórban nyert meccs utáni első vereségkor is képesek vagyuk temetni a team-et- de ezt tudjuk be az 1996-2006 közti szörnyű éveknek), ingerült Morales a sajtótájon („a magyar szurkolók nem tudják elfogadni a légiósokat”), mindez nem sok jóval kecsegtetett a következő 4 forduló (FTC-DVSC-Szolnok-Zete) előtt… Nos, a talján maestro azért még egyszer megrázta magát és behúztuk a 4 derbit, csont nélkül! A vállunkon ülő kisördög persze suttogja, hogy a Fradit ki lehetett volna ütni, de emberelőnyben védekeztünk ellenük, a DVSC „C” csapattal állt ki, Szolnokon és itthon a Zete ellen pedig a legenyhébb jelző a játékunkra a „nézhetetlen” volt, nem csoda hogy a nézőszámunk már BVSC vagy III. ker. TTVE magasságokat (mélységeket) kezdett döntögetni. A győzelmeket viszont nem kell magyarázni, régi igazság. Ha úgy teszünk az már régen rossz, így utólag is annyit cselekszem, mint akkor az ősz elején: emelem kalapom. A következő fordulókban már a gyengébbnek tűnő ellenfelek (Hali, Pápa) ellen becsúszik a pont- vagy pontok vesztése, hogy a zsinórban 3-szor győztes Paks ellen aztán idegenben nyerjen megtorpanni látszó csapatunk.

Ekkorra már kirajzolódni látszott a Morales-i csapat alapvető jellegzetessége: erősebb ellenfelek ellen vagy idegenben atomvédekezésből indított szórványos ellencsapásaink sikerétől függően nagy eséllyel 1 vagy 3 pont kasszírozása, viszont itthon -főként nálunk gyengébbnek taksált alakulatok ellen- szenvedés, fantáziátlanság a támadáskényszer miatt végül gyufa. Kivétel a Pápa meccs ahol az idény talán legjobb támadóteljesítményével jöttünk elő- hogy az ellenünk hagyományosan góllövő cipőjét fényesre suvickoló Bárányos vezetésével 4:2-re lealáztassunk…

A folytatás hasonló sormintát követett: itthon a harmatos, ám edzőváltás utáni Kecsó lever minket, hogy aztán reménytelen helyzetben győzzünk a bajnokságból kimagasló Fehérvár otthonában, Danilo nagy napján. Na itt kellett volna befejezni az idényt. Otthon még döntetlen a Győr ellen, Morales rejtélyes és borús a sajtótájon, majd sima vereség Újpesten ahol a talján bedobja a törülközőt. Teljesítményét, távozását már elemeztük és körbejártuk, most itt legyen elég annyi: tavasszal megmentette a morálisan szétesett gárdát a kieséstől és idén ősszel is masszív alakulatot hozott össze egy középerős (vagy az alatti kalkulusú) keretből (amit ne feledjük ő állított össze), és a Fradi elleni 2 győzelmet az újpesti sikert, az MTK-nak rúgott 4-est nem feledjük el neki. Ugyanakkor a bántóan egydimenziós és antirizikóvállaló (rizikón értsd a minimálisan is támadó attitűdöt) taktika hosszú távon nem megoldás: tűzoltásnak jó de a szurkoló nézni is szeretne valamit a pénzéért. Persze érvelhetünk azzal is, hogy mit ér a támadófelfogás ha hiányzik az eredményesség, a legalább biztos bennmaradó és meglepetésgyőzelmeket arató csapat…amit kétségtelenül tálcán nyújtott az olasz edző. Nehéz kérdés, ember legyen a talpán aki biztos verdiktet mond.

Az idény végére Szalai mb. edző vezetésével 1-1 bajnoki vereség és döntetlen vésettetett fel a tabellára a nevünk mellé, illetve az Eger itthoni szétzilálása az MK-ban. A fiatalítási szándékot markánsan felvállaló akadémiai igazgató ténykedése ténylegesen csupán beugrás volt, ugyanakkor az ifjú MFA kadétok szerepeltetése az akadémiai képzésünk első fecskéi megjelenése felett érzett örömünket indukálja.

Hogyan szummázhatunk tehát? Felemás őszünk volt, meglepetéssikerekkel, és meglepetés-megtorpanásokkal. A kupában még állunk, a bajnokságban középmezőny közepe a jelen helyzet de elérhető közelségben van a dobogó környéke éppúgy, mint a kiesőzóna, szóval tartsuk melegen a puskaport. Rabiátus csapatunk egy taktikai alapsémára kőkeményen rá lett állítva és hazai mércével jól is hoztuk a magyar catenacciót, ugyanakkor a játékrendszeri egyoldalúság fájdalmasan mutatkozott meg a biztosan behúzandó kategóriát jelentő hazai meccseken. Tavaszra Supka diszciplinaváltást ígér, ehhez viszont keretet is alakítani kell legalább minimálisan, mert a jelen anyag a moralesi megoldásra alkalmas, arra lett kiválogatva. No de erről is sok mindent mondtunk már a supkai esélyelemzésünkben.

Izgalmas és sokesélyes tavasz jön tehát, mi pedig bizakodunk a jó végkifejletben. Most pedig mindenki térjen vissza az ajándékbeszerzésekhez és készítse fel magát az ünnepi dőzsölésre, hogy –visszatérve nyitó gondolatainkhoz- legyen mivel felvértezve a tavaszi rajtig következő szürke hetek kihúzásáig.

Szolg. infó: A szaloncukor-mérgezés tüneteit enyhítendő, a két ünnep között érkezik várhatóan a ’95-96-os, kupagyőztes idényünket könnyes szemmel felidéző poszt.

Újabb távozók

bojtorMúlt héten tovább folytatódott a keret-átalakítás, igaz némileg egyoldalú szakasznak vagyunk jelenleg tanúi. Pillanatnyilag továbbra is a „távozók” dosszié kerül feltöltésre újabb elfektetendő aktákkal. Gary Tavarsért nem hullajtunk majd krokodilkönnyeket, az a pár MK meccs, ahol játszott a gall fenomén, nem vésett kitörölhetetlen rúnákat lelkünkbe.

Cséke György is 1-1 bajnokin jutott csak szóhoz, meglehetősen szórványos idő-mintázatban másfél év alatt, ha Debrecenit, Botist vagy Cuerdát (Oh, my God…) kellett helyettesíteni az említett delikvensek valamilyen okú hiánya miatt. Bojtor Laci is megkapta az elbocsátó szép üzenetet. Én a részemről őt a keretnél tartottam volna lelkesedése miatt, de hát Supkának már anno se kellett, így nem nagy a meglepi.

A távozó Bojtor még egy gyors évértékelést tolt nekünk a Kecsó elleni Ligakupa-meccs után. Mint látjuk, azóta a sors máshogy intézte a dolgokat, így az értékelő beszélgetés búcsúinterjúvá avanzsált.

„Újabb távozók” bővebben

Az én Kispest-Honvéd-sztorim V. – 1994-95.

Speciális retrospektív sorozatunk ötödik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. 5. epizódunkhoz érkezvén Kispest-történelmem első Janus-arcú évéhez lesz szerencsénk – bajnoki álmokat ígérő erősítésekkel a nyár folyamán, szép és kevésbé szép élményeket hozó UEFA meneteléssel, de alapvetően egy kiemelkedő keretű, erős csapatot mutató ősszel, majd vezetőségbeli váltást hozó téli szünettel és lassú amortizációval (2 edzőváltás, elköszönő sztárok) tavasszal. Hajtás után belekezdünk.

A ’94-es nyár ezúttal is VB-lázban telt (USA, Romario, Sztoicskov, Kenneth Anderson, Szaid el-Ovairan, Lecskov, Yekini, SiaSia, doppingos DunDiego, etc.). Mindezt jó ómennek vettem hiszen az Italia ’90 után bajnokok lettünk s az Euro’92-t követő idényben sem adtuk alább. Világverseny után bajnoki cím- szép sorminta, vártam a folytatást. Nyári mozgásaink a játékoskeretben több mint biztatóak voltak, s már az alapokkal sem volt baj hisz ’94 tavaszán Davidovics érkezése felrázta a csapatot. Igaz, az ezüst a telhetetlen drukkerek (s így szerzőnk) számára nem csillogott annyira szépen, azért mégis csak a 2. legjobb csapat stigmáját vetette ránk, sőt ha nem szerencsétlenkedünk olyan Honvédosan bizony nekünk lett volna kitalálva a ’93-’94-es arany, csak nem tudtuk leszakítani a fáról az érett gyümölcsöt…

A keretből mindenesetre 4 szép és eredményes idény után távozott Vincze Pilu. Nekem nem volt különösebb kedvencem, persze nem is volt vele bajom (hogy lett volna, ennyi góllal) így akkor még nem sírtam utána különösebben, főleg hogy (őt, illetve a Fehérvárra kölcsönadott Tóth Misi kiválása okozta csatárdeficitet pótlandó) a támadósorba érkezett egy jónak mondott újvidéki muskétás, Puhalak Antal, valamint… Na igen, valamint (fanfárok felharsannak:) Kovács Kálmán. Róla már értekeztem az 1991-92-es résznél, hogy mit jelentett akkor a hazatérése számomra, és most ugyanezt éreztem. Bár már nem ő volt a válogatott tuti kezdőékje, számomra továbbra is megmaradt A HONVÉD CSATÁRNAK. Legutóbbi hazatértekor is hintett egy kosárnyi gólt, most is ezt vártam tőle. Ráadásul utolsó kisgyermekkori sztáridolom már csak ő maradt egyedül Détári egy évvel ezelőtti, számomra hazaárulással felérő Fradi-kalandja után. (Emlékezhetünk: a derék Döme egy adag „számomra itthon csak egy magyar klub létezik, az pedig a Honvéd” jellegű nyilatkozat után 1993 nyarán a Fradinál jelentkezett edzésre és egy fél évet húzott le a zöldeknél. Indoklásánál /„a Kispest-Honvéd már nem az a klub (értsd BpHonvéd) ahonnan én eljöttem anno”, csak idei, pár héttel ezelőtti coming outja volt neccesebb Détárinak mikor közölte hogy ő bizony tévedésből lett kispester, szíve mélyén mindig is Fradista volt. Ez nem bűn, persze. Csak hát egy vörös-fekete legenda szájából hallani mindezt… Thanx, öreg. Döme nekem 8 éves korom óta a világon a kedvenc játékosom volt, nem csoda hogy Kálmánnak e nyártól a Döme spontán öngyulladásával keletkező űrt is be kellett töltenie.)

Hahn mára golfoktató lettTovábbi szerzeményeink közt találjunk a bajnok Vác megbízható jobbhátvédjét, Hahn Árpádot, aki akkor igen kurrens árunak számított a hazai átigazolási piacon (mára pedig befutott golftréner lett…lifelong learning rulez), illetve az utolsó bajnoki címünkben elévülhetetlen érdemeket szerző ’93 tavaszi vészkapust, Vezér Ádámot. Végül, de nem utolsó sorban Davidovics mester még egy jugó kollégát hozott a középpályára: Zoran Milinkovics személyében. Az itt töltött fél éve alatt Milinkovics nálam az addigi kedvenc légiósommá lépett elő, zseniális szűrő volt. Játékintelligens, ám kőkemény harcos. Igazi plávi. Azóta is csak egyvalakit helyezek elé a kispesti légiósrangsorban, nicknevemre pillantva azt hiszem ez nem nagy meglepetés. Az egy éve felhozott 3 fiatalból csupán Mátyus maradt a keretben , Tóth Miska mellett Dragóner is távozott, a Sopron vitte el tőlünk, ha jól rémlik. Feltűnt a keretben azonban még egy süvölvény, aki a fent említett triónál eggyel későbbi korosztály első hírnöke, ő már bemutatkozott az előző idény végén is 1-2 meccsen, s most állandó meghívót kapott a felnőtt kerethez. A hihetetlenül tehetséges irányító neve hamarosan összeforr a klubbal, hogy évek múlva mindent leromboljon meggondolatlan viselkedésével. Ő volt Bárányos Zsolt, a „Bari”.

Összességében a keret nem gyengült, sőt, erősödött véleményem szerint. Bizakodva vártam hát a bajnoki rajtot és az amúgy is súlyosnak ígérkező, gimis felvételit és utolsó áltisis szezont hozó évet. Ellenfeleink közül Fradit úgy ítéltem meg, hogy gyengült hisz elvesztették karizmatikus edzőjüket és a Novák által hozott új játékosok (Neagoe, Czéh Laci meg egy dél amerikai csoda a védelembe…Carlos? Vérfarkas, plíz.) nem tűntek túl acélosnak, vagy amelyik igen az meg épeszűnek (lásd Kopunovics Szuperkupa-döntős kerítésmászós gólörömét élete első FTC-tétmeccsén majd zuhanását és féléves hosszra rugó sérülés-kihagyását. Grat.) A Vác tavaly is öreg volt, most is alig frissítették a keretet. A DVSC meg a Békéscsaba részéről pedig kifulladást vizionáltam. Ez csak részben jött be, viszont az idényben feltűnik a kellemetlen ellenfelek közt az Újpest ahol Garami Józsi bá „Pécs Reloaded” cím alatt futó műsorszáma több mint sikeres lesz az ősszel. Extremitásnak számított az MTK hiánya: a kék-fehérek ekkor a II. oszályban próbálkoztak. Színkombinációjukat pótlandó, a friss feljutó, első magántulajdonú hazai csapat, a Stadler viszont érdekes színfoltnak ígérkezett.

Az idényt ismét a Vác ellen kezdtük, a Bozsikban, csakúgy mint egy évvel korábban. Ám az eredmény ég és föld. A csapat úgy játszott, ahogy mindig is látni szeretem kedvenc csapatomat: a 4000 végig őrjöngő néző előtt a fővadászéknak esélyük nem volt. Vadiúj Diadora szerkónkban, a számomra azóta legendássá vált fehércsíkos- osztásokkal tagolt vörös-fekete mezcsodában az obligát Gösser hirdetéssel szétziláltuk a Vác maturus gárdáját: máig előttem van a belső szűrőkettős, a lobogó fekete hajú Forrai Rambó és Milinkovics duója, akik mellett Pisont és Illés keni a fazont, elöl pedig Sallói oldalán a jó öreg Kálmi rögvest egy mesterhármassal köszön be (Béla hinti a 4.-et). Nem gyenge indítás! EZ IGEN! Hegyi Iván ha akkor Honvédos lett volna, mondta volna: „hát igen….ezúttal Kispesten működik a Nagy Színház” (vagy inkább visszasírta volna Puskásékat, hehe). Brockhauser-Hahn, Bánfi, Mátyus-Forrai, Pisont, Milinkovics (Csehi T.), Illés, Duró- Sallói (Hamar), Kovács K. a győzők névsora. A 4-es szám bejött a csapatnak, mert az UEFA-kupa selejtezőkörében a Magyarországon tétmeccsen akkor először járó kisinyovi Zimbrut is ennyivel küldjük vissza a Kárpátok mögé. Szegény bölények nem bírtak két karmesterünkkel, Pisont és Illés mellett a 4. gólt Hamar „Emszí” vállalta. A visszavágó formalitássá silányult, szerencsére.

A bajnokságban némi torpanás következett. A Vác után Csepelen a Kordaxot is reguláztuk (kezdtem nem érteni hogy a korzós öregek miért is mumusozzák a szigeti csapatot), ám ezt követően otthon Pécs és idegenben a Vasas is gondot okozott, 1—1 pont a jussunk, noha az utóbbi meccsen Kálmánunk ismét dupláz (a Vasasból eredményes a kiesett MTK-tól menekült Jován). Még jó, hogy a Sopron ellen jön a 3 pont, ami azért javította a szájízt é a ráhangolódást az első UEFA-körre. Közben Sallói Pista kiszáll, a Beitar Jeruzsálem hívását fogadja el, és indul el az izraeli legendává válás útján. Nem váltotta meg nálunk a világot, de nem tagadom: azért hiányzott a keretből egy pár gólja…Szóval UEFA – első rundó.

Ahol az enschede-i Twenté-t hozta utunkba a sors. Holland csapat, dobogós volt az előző idényben, ide csoda kéne, azt meg a Samp óta nem láttam, szomorkodtam és a haveri kör sem csattant ki az optimizmustól. A szerdai vagy csütörtöki kupanapon mindenesetre már az esti TS kezdete előtt 10 perccel a TV előtt tipródtam, várva a valószínűleg lesújtó híreket. Mennyit kapunk? Hát egyet, jött meg a válasz Gulyás Lászlótól, ám az is hamar kiderült: 4-et vertünk a tulipánhagymásoknak odakinn! Hamar gólja mellett a remek formát futó Kovax Kálmi is tolt egy laza mesterhármast, az összefoglalót nézve, ahol fehér vendégmezünkben szétziláljuk a Twente védelmét, extázisba kerültem. Álljon hát itt mementóul utolsó igazán nagy nemzetközi diadalunk kiharcolóinak névsora: Brockhauser- Bánfi, Szabados, Hahn, Mátyus- Forrai (Plókai A.), Illés, Milinkovics, Csehi T.- Orosz (Hamar), Kovács K.. Azért a 4 védő és a szűrőemberekkel telenyomott középpálya arról árulkodik hogy itt kontrákra nyomulhattunk erőteljesen, még jó hogy Illés helyett nem Durcit jelölte kezdőbe a szerb trénerünk : ).

Ilyen előjelek után a tavalyinál harmatosabbnak tűnő Fradi elleni előtt a Davidovics alatti viszonylag bátrabb játékunk (kivéve az MK döntő) miatt optimista voltam, de minek. 3:2 a vége, de igazán közel nem voltunk a pontszerzéshez. Emlékszem tehetetlen dühömben szegény Knézy Jenőt szidtam a TV előtt aki ordított, mint a sakál minden zöld gólnál, nálunk pedig még Duró korszakos 16-os saroktól megeresztett heggesztésénél is higgadtan közölte, kijelentő hangsúllyal: gól. Azóta már rengeteg pletykát hallotam, hogy Jenő kiért is szorított privátim, sokan a Fradit mondják, ez a meccs ezt akár alá is támaszthatta. Nem mintha számítana is valamit.
Kellett, nagyon kellett a soron következő két lélekemelő győzelem. A parmalat elleni hétközin végre Puhalak is bemuatkozott a vörös fényújságunkon, 3:1-re nyertünk a későbbi söprögetőnk, Lőrinc Antal kiállítását is hozó meccsen. A hétvégén a Stadlert oktattuk, itt Béla rázta meg a gólfát (2:0). Következhetett az UEFA visszavágó.

A meccs napján akadályversenyünk volt a sulival, modorosan önmagukat alázó tanerőkkel a ellenőrzési pontoknál a ma már csövicentrummá züllött Kiserdőben. Az utolsó állomás előtt egy megfáradt vakondok is emelte az esemény fényét aki úgy feküdt el túrása tetején mint anno Gulyás kapus Vialli 2. góljánál Genovában. Reméltem hogy ez nem rossz ómen az este előtt. Azért arra nem számítottam, ami ott következett. Majdnem sikerült kiesni. A hollandok minden mindegy alapon támadtak és szépen sorban elkezdték ledogozni a hátrányt. Ha nincs Illés flegma 11-ese (amit akkori, az utolsó 2 hónapban felvett szokása szerint középmagasan emelt a kapu közepébe az elmozduló kapus helyére), bizony baj lehetett volna. Így jöhetett a 2. kör.

A 2. kör, ahol a Bayer Leverkusen, egy színtestvér-klub várt ránk. Schuster, Völler, Ulf Kirsten, a román Lupescu, az amerikai Tom Dooley. Nem rossz csapat. Edzőjük, az ordenárén kőbunkó Dragoszlav Sztepanovics mindenesetre kapcsiból letyúkketrecezte a Bozsikot az első itteni edzésükkor. 7000 szurkoló előtt került aztán sor a szájkarate után a tényleges mérkőzésre, ahol mindkét félidőben 1-1 német gólt benyelve engedelmesen ülünk fel a germánok által alánktolt szopórollerre. A 2. góljukat Paulo Sergio, a VB-keretből épphogy kimaradó későbbi Bayernes kedvencem szerzi. Ekkor még azzal vigasztaltuk magunkat hogy a Fradi viszont hatot kapott Portóban, húztuk is ezzel Gábor bát, a technika- és fizikatanárunkat aki országos nagy arc volt csak egy születési defektus miatt fradista. A visszavágón aztán sajna minket is helyére tett a Leverkusen, 5 gombócot oktrojálva be Brockhauser hálójába– ezután már Gábor bácsi somolygott felénk a szünetben, főleg miután a Fradi itthon legyőzte a Portót 2:0-ra. Na majd jövőre- fogadkoztunk. Ki gondolta még akkor hogy az elkövetkező 15 évben nem nagyon lesz nemzetközi szinten mutogani való csapatunk Kispesten…

Közben itthon a bajnokságban egy jobb szakasz (5:1 a Zete ellen Puhalak duplával, 3:2-es siker a Szőnyi úton ahol a meccs érdekessége, hogy az 5 gólon csupa azóta edzővé átvedlett arc osztozott. Sorban: Urbányi Bepassz Pista, Farkas „Pinyő örökös pályaedzője” Józsi, illetve Kovács Kálmán, Durci- szegény, trénerségéhez borzalmas emlékek társulnak, + Pisont „Vecsés” Pista), melynek végén rangadót is hozunk a félig ködlepte Bozsikban a ’csaba ellen. Itt Zoran Milinkovics is betalál 16-ról. Nagyon örültem neki, járt neki a gól a remek féléves teljesítményért. Újpesten, a másik lila gárda ellen már sima vereség jön, Garami fiai, akik extázisban tolták végig az őszt, minket is begyűrnek. Leverkusenből hazatérve pedig a Bozsikban a Mágus porlaszt az orrunk alá, egy jó záptojásszagút. Ezúttal Miriutának hívják azt a kopasz irritátort aki előkerül a mágusi varázssityak „az aktuális román szajré” szekciójából. Volt itt már Pena, volt Popescu, most meg ezt a Vasile gyereket fedezte fel az öreg. Első gólját még kiegyenlíti Béla, ám a tar „Laci” másodjára is betalál és gúnyosan integet felénk a tribünre. Hosszú évek óta az első olyan bajnokim volt otthon ahol vereségünket kellett végigéznem. Nem baj, legalább elkezdtem szokni, kellett is a következő évek előtt. A következő hazain aztán a tavaly is gondokat okozó Cívis Expressz is dudálva zúg keresztül a Bozsikon, Sándor Totó masiniszta vezetésével (0:1). A szezon végére egy Csepel elleni karcos MK tovább osonkodás és egy mészárlás az újonc Nagykanizsa otthonában jelent némi szépségtapaszt. Mi van veletek srácok? Sok meglepő vereséget hozott az ősz, hol van a kiegyensúlyozott múlt tavaszi szezonzárás? Ha tudunk 4-eseket, 5-ösöket gurítani (a két Zala megyei NB1-es alakulat mellett ennyit kapott a Vác, a Zimbru és a Twente is), mi ez a szerencsétlenkedés az itthoni ellenlábasok ellen? No mindegy, egy nyugodt tél jó felkészüléssel majd helyrerak mindent.

Hát a tél minden volt csak nyugodt nem. A hirtelen honvágy gyötörte DeVries kioldalazott a klubból, nem függetlenül a lassan feltáruló botránytól a Taurus pálya elsíbolása kapcsán. Bálint László (klubmenedzser? Általános management vátesz? Mi a franc volt ő itt tulajdonképp?) talpa alatt is kezdett forró lenni a talaj, ő is zászlót bontott Kozma Mihály klubigazgatót hagyva egyedül a süllyedő hajón, ahova közben új kapitány érkezett. Az egykori játékos legenda, olimpiai bajnok Komora Imre, akit a ’80-as évek aranyszériájának egyik kovácsaként tiszteltek Kispesten. Imre bá nem szarral gurigázott, rögvest be is abászkodott a klubigazgatói székbe, az onnan kipenderített Kozma meg a kispadot kapta meg.

Kozma Mihály -maAz új klubvezér dörgő hangon azt is bejelentette: itten vége ám a pazarlásnak, komoly fizetéscsökkentések lesznek a tavaszi szezon után. Persze mindez borítékolta a keret rövidesen bekövetkező átalakulását… A nagy elvándorlásig még ugyan fél év lauf hátra volt, már ekkor távozott Zoran Milinkovics, aki a felrémlő pénztelenség réme elől postafordultával a Felkelő Nap Országába igazolt. NAGYON NAGY KÁR VOLT ÉRTE, az NB1 legjobb védekező-középpályása volt ekkor. Az elzárt pénzcsap miatt igazolásaink is szolidabbak lettek: Csikós Lajos játékjogáért a Betka MÁV DAC csapatának valószínűsíthetően nem fizettünk milliókat, mellette pedig Kozma 4 tehetséget hozott fel a felnőtt kerethez: Gabala Krisztián, Kovács Béla, Hungler Gábor és Kabát Péter (bizony, ő, a későbbi bódébontó Warrior) is csatlakozott a már fél éve itt edződő Barihoz. Szurkolónk közül többen örültek is a fiataloknak, én is úgy gondolkodtam: legalább oldódik valamelyest a ránk aggatott zsoldoscsapat jelző. Ha akkor tudom, hogy sztárjainkat fél éven belül elveszítjük és maradnak csak a fiatalok, talán nem örvendezek ennyire a fejleményeknek.

Sorozatunkban ez a tavasz az első igazán olyan időszak, ahol a „Hornby-fikcsi” ténylegesen beüt. A Fever Pitch regényével (=Fociláz) méltán világhírűvé váló Nick környvének ugye alaptézise, hogy az író végig próbál (sikerrel) párhuzamot vonni saját élete alakulása és szeretett Arsenalja teljesítménye között. Nos, bár ekkoriban még azt se tudtam ki az a Hornby, a párhuzam nálam is betalált: a gimis felvételi sikere után az utolsó félévet úgy nyomtuk le a Pannónia általános iskola ódon falai között hogy tudtuk, hamarosan valami véget ér. Nem mondom hogy az akkori osztályomba jártak a világ legjobb arcai, sőt…. – mégis meghatározó élmények és penetráns röhögések, barmulások kötődnek az időszakhoz, 8 év az 8 év. Így kissé nyomott lett az utolsó 5 hónap a fölöttünk lebegő „ez az epizód lezárul az életetekben” hangulattal (hogy visszasüppedjek írás közben az akkori érzésekhez, gyorsan be is tettem a posztíráshoz akkori No1. kedvenc bandám, a Guns sok vitát kiváltó Spaghetti albumát. Hm. Még mindig üt.). Szóval elmúlás-érzés emitt és amott, a Bozsikban is. Tavasszal már mindenki kész tényként kezelte, hogy a keret jelentősen változik nyáron, az igazi ászok valószínűleg távoznak, nekünk meg maradnak a fiatalok akiknek a beépítésén előbb Kozma, majd Török Peti fáradoztak illetve azok az olcsóbb arcok akik majd jönnének. Fura volt így nézni a csapatot, Illéséket, Hamart, azaz legkelendőbb csillagainkat, tudva, hogy fél lábbal már jövendőbeli csapataiknál állomásoznak. Nem volt ez egy jó tavasz, be kell vallanom. Nem szeretem az ideiglenes szitukat és ezekből kaptam dögivel 1995 első felében…

Vissza hát a tényekre. Közepesen sikerült felkészülési hónapok után Kozma Mihállyal Vácott ugrottunk neki az idénynek. Gabala kezdő, nem túl meggyőző, Forrai váltja, Bárányos csere. A csapat viszont jól nyomja, 3:1 ide, a bajnok oda-vissza verve. Persze ez már egy megfáradt Samsung volt szó se róla, mégis bíztatóan hatott a nyitány. A folytatás hazai csepeli remije és a pécsi vereség már kevésbé, még akkor is ha a Mecsekalján ekkor 2 hónapig úgy tűnt: nagy csapat épül, a Mechelenből hazahozott Eszenyi Dénessel, Fatusi Babatündével, illetve egykor szebb napokat látott válogatottakkal mint a sógoréktól Richard Niederbacher, vagy… vagy a lengyel irányítócsászár, Robert Warzycha, az akkoriban a Panában szárnyaló Kryztof bátyja. Őt hamarosan Kispesten csodálhatjuk, az ömlengéseim arra az epizódra hagyom… Kozmával szemben a türelem végül a Parmalat elleni, egy ismeretlen szerb csatár, Kuntics szárnyalást hozó 1:4 után fogyott el. Ez az esemény amúgy a télen igazolt, igazából csak a korábbi klubigazgató által favorizált Csikós Lajos kezdőcsapattóli búcsúját is jelenti. Nem volt nagy kár a kollegáért, szerintem ma se találok olyan vörös-fekete drukkert aki értette a leigazolását és folyamatos nyomatását szegénynek…nem volt NB1-es szint. Persze ha akkor tudjuk, milyen labdaművészek várnak még ránk a jövőben Cipf Zolitól Csőke Geriig…egy rossz szót nem szólunk a győri MÁV DAC-tól hozott spílerre. (A történeti hűség kedvéért: a kozmai buktasorozatban volt egy Sopron elleni Mátyus öngólos vereség + menetrend szerinti Fradi elleni önalázás a Népstadiban ezúttal fordulatos meccsen, 3:4).

Kozma utódjának Komora Imre bá egykori sameszát, az Olympiakosznál pályaedzőként a keze alá dolgozó, szintén vasi gyökerekkel bíró Török Pétert szemelte ki. Török legendás drapp-barna kockás zakójában először a Fradi elleni MK meccsen ült a padunkon, Hunglert, Barit és Kovács Bélát rögvest a kezdőbe teleportálva (bosszankodtam is, hogy a nagy fiatalítással eleve feladjuk a párharcot, de aztán rá kellett jönnöm, hogy lassan elfogyott a kispad). A meccs végül 2:2-t hozott, Kovács Kálmi óriási alakításával, aki egy szabálytalansága (és 2. sárgája után) sérülést mímelve fetrengett így nem látta a piros kártya felmutatását (nem akarta látni). Miután délcegen visszakéredzkedett és be is futott a pályára ápolás után, a meccsen egyébként brutálisan elfogult ordas nagy zöld naphemüt a fejére Technokollal felragasztó Varga Sándor játékvezetőt az őrületbe kergetve. Varga nem először vezetett nekünk botrányosan, hiába, az ősz halántékú sípmesterekkel valahogy sose jöttünk ki jól, elég csupán a ’90-es évek végi valamelyik hétközi meccset felidéznem, ahol a melegítő játékvezető hármast a „Tóth Vencel a deres k…. anyádat, egyszer legyél becsületes Kispesten” örökbecsű fogadta egy borízű hang korzón üldögélő tulajdonosa szájából… A visszavágón aztán a Fradi hamar elintézett minket 3:1, ebben a szakaszban már Vezért (sőt későbbi bajnokikon Rottot) védette Török, hiszen Brocki jövője is bizonytalanná vált. Kezdett elmenni a kedvem a szezontól: mi értelme van ezt így lejátszani, ha a fél csapatunk már gondolatban máshol van mi meg nem játszatjuk őket…

Egy utolsó szárnyalása azért még volt a főnixnek, a ’90-es évek eleji „nagy Kispest” az ősi ellenlábas UTE elleni gálával búcsúzott saját nagy időszakától. A Vezér-Plókai A., Bánfi, Mátyus- Stefanov, Bárányos (Csikós), Hahn, Illés, Gabala- Orosz, Kovács K. összeállítású csapat 4:0-val mosta le 8000 néző előtt az idény meglepetéscsapatát, itt a Garami faktor se segíthetett, Kálmán ismét 3-szor volt eredményes, sőt egyszer Béla is büntetett. A szezont végül egy győri iksz és egy cívisvárosi szopola után otthon a Nagykanizsa elleni szokásos zárófordulós fiestával fejeztük be, de azért ez már nem az a fesztelen ünnepi hangulat volt, mint az elmúlt években. A csapatban több fiatal tehetség kapott megint lehetőséget, így a szezon végére stabil kezdővé előléptetett Bárányos, illetve a később Békéscsabán és Tiszakécskén karriert csináló Bujáki (Gálhdi alatt fél évre még visszatér hogy ne játsszon), az azóta eltűnt Tóth János, vagy Czipper Zsolt akiből pedig Bohócliga Zváj legenda lett Vecsésen. Oszt ennyi. Véget ért a szezon, amit már nagyon nem bántam mert a vége nagyon kínszenvedős volt. Fura melankóliában ballagtam haza a stadionból, még villamosra se szálltam hogy a Wekerléig tartó 35 perces séta során tudjak kicsit gondolkozni, számot vetni az élet és a foci nagy dolgaival, arról, hogy mit hoz a jövő.

Az idény alapcsapata, kb.:
Brockhauser- Hahn, Bánfi, Mátyus- Forrai, Milinkovics (Csikós, Csehi T.), Duró, Illés, Pisont (Stefanov)- Kovács K., Orosz (Hamar).
Pályára lépett még a tavaszi jövőorientált kapuspróbálgatása során Vezér Ádi és Rott, a védelemben Szabados, Plókai Atti és a fiatal Hungler, nem megfeledkezve az eredetileg védő Csikósról. A középpályán Bárányos a tavasz végére tuti kezdő lett készülve a sztárok távozására, mellette Kovács Béla és Gabala is kipróbálhatta magát a felnőtteknél. A csatárszekcióban az idény elején Sallói is emelte az idény fényét,a szerb csatár Puhalak pedig megragadt amolyan kispesti Padovano (értsd: gólerős csere) szintjén. Az idény meghatározó teljesítményei közé tartozik Mátyus fiatal kora ellenére egyenletes és jó játéka, a legjobb légiósaink között jegyezhető Milinkovics tanári őszi idénye, Kovács Kálmán menetrendszerű alibizései közötti 2-3 meccsenként gólszórásai és a két irányító, Pisont és Illés szép megoldásai, kreativitása. Mindannyian hiányozni fognak. Az eltékozolt tavaszunk és a töketlenkedős őszünk számomra azért is különösen fájó, mert ez a csapat , az őszi keretet tekintve az 1990-91-es után vagy azzal együtt az általam látott legjobb, legerősebb kispesti keret volt, állítom. Ha nincs a félévi anyagi megroppanás és a tavaszi kreténkedés a jövőnkről, Davidoviccsal és nyugodt háttérrel itt meg kellett volna legyen a bajnoki cím vagy legalábbis a hajszálon múló ezüst… A keret jobb volt az Újpestnél vagy a Fradinál, csak ott nyugodt háttér és remek edzői teljesítmények voltak, míg itt mindkét faktor erősen véleményes volt az év során.

Válogatottak sora távozik...Visszavonhatatlanul lezárult hát egy korszak a csapat, de az én életemben is. Véget ért az igazi gyerekkor, az áltisis évek, és véget ért a Kispest-Honvéd kvázi regnálása (a ’80-as években még hegemón, a ’90-esekben inkább oligopol uralkodása) a magyar focin. Az idény végén Illést és Hamart elvitte az MTK, Orosz a BVSC-hez igazolt, akik mellé megszerezték Vincze Pilut is. Duró, Brockhauser, Stefanov, Szabados és Bánfi is bejelentették távozási szándékukat és Pisont + Kálmi felől sem érkeztek bíztató hírek. A fenti képsorra pillantva bizony látható, hogy válogatottjaink sora vette kalapját. Komora kőkemény kijelentései a fizucsökkentésről elsőre nem is votak unszimpik, én is úgy voltam vele: ha ezek az arcok csak a pénz miatt voltak itt, jöjjenek helyettük igazi szív-emberek akik megdöglenek a mezünkért… később rájöttem hogy ez nem egészen így működik és az NB1-ben a szegény, de szimpi rokon szerepköre csak ideig-óráig felemelő. Jönnek hát a szűk esztendők a következő epizódokban, igaz 1995-96-ban még egy utolsót rúg a klub a trófeagyűjtés terén, sokunk életének egyik legizgalmasabb idényét hozva el egy tényleg szerethető csapattal – de erről majd legközelebb.

A fotók forrása: golfoktato.hu; magyarhirlap.hu; honvedfc.hu.

A Supka-SWOT

Megígértük, hát tartjuk a szavunk. A pénteki eseményeken való kezdeti meglepődést követő gyors posztváltásban már jeleztük, hogy itten nagy elemzésekkel jövünk elő edzőügyben, s lesz majd interjú is. Hát elemzések helyett kummantás (meg jóféle belga söröktől való megfáradás) jött a hétvégén, interjút meg Supka mester adott a Népszavától kezdve a Duna TV-n át a hivatalos honlapig bezárólag boldog-boldogtalannak csak mi csúsztunk le róla. Debüt így csak januárban vagy tavasszal, írott vekengés viszont most, hanganyag nélkül, poszt pro és kontra, ahogy a Bëlga énekli. Polemizálás a hajtás után.

Supka Attila visszatért Kispestre a múlt héten, hogy hivatalosan januártól átvegye Morales örökét. A régi új edző a különböző interjúkból kihámozva örvend, hogy újból Kispesten lehet, egy Honvédnak nem lehet nemet mondani, Hemingway és Gács urakkal mindig is megmaradt a jó viszony, meglepődött a híváson, hát hogyne lepődött volna meg, tisztázná a szurkolókkal a viszonyt, csatárt-középpályást venne, és a segítőjévé avanzsáló Szalain keresztül rajta tartja a fiatalokon a szemét.

Ez az antré…khm…bíztató. Ha nem lenne egy jó adag előtörténet, most 1000%-ig bizakodva várnám a tavaszt. De előtörténet van, és bizony rétegzett; nem is mindegy milyen nézőpontból szasszeroljuk a „Supka Attila” szócikk alatti bejegyzést a nagy vörös-fekete lexikonban. Nem egyszerű az ügy. Maradva a viszonylagos objektivitás talaján, a következő pontokba tudjuk szedni reményeinket és félelmeinket, ódzkodásainkat és optimizmusunkat egy jó SWOT-analízist segítségül hívva (ha már a területfejlesztő szakmában nyomulok több-kevesebb sikerrel, ezt az onnan kölcsönzött közösségi tervezési eszközt alkalmazva).

/Szakma ON: Bár a módszert ma már szinte áltisiben is tanítják, így némileg devalválódik a megítélése, bizony csupán kevesek alkalmazzák a ténylegesen adekvát módon a jelzett tervezés- és elemzéstechnikai eszközt. Amennyiben rendeltetésszerűen használjuk, hasznos összegző képet kapunk az adott problémakörről. Szakma OFF./

Hát akkor lássuk:

Erősségek:
•    Eredmények Kispesten: MK-siker, őszi bajnoki ezüst
•    Korábbi 2-szeres bajnoki cím a Debrecennel
•    Határozott taktika elképzelések jelei a 2007 ősz végi összeomlásig
•    Jó igazoláspolitika 2006 telén, és részben 2007 nyarán
•    2007 naptári évében végig jól és következetesen alkalmazott rotálás a „minden posztra 2 azonos képességű játékos” supkai alapelv jegyében
•    Jó döntések az összeállításnál a kispesti időszaka elején (Pomper újbóli fölturbózása, Tóth Iván konzekvens védetése az MK-ban, Schindler vs. Mogyorósi, Genitóból hasznos védekezőközéppályás faragása stb.)
•    Az első Supka éra határozott előnye volt a kupagyőztes tavasz alatt a magyar szinten határozottan profin működni látszó klub

Gyengeségek:
•    Szurkolókkal való kommunikáció (grazi botrány, bekiabálások lereagálása a Bozsikban)
•    Folyamatosan romló igazolási hatékonyság (Szmiljanics-Szabó T.-Bogdanovics-Ivancsics vs. Esad-Zsolesz-Adewunmi-Filó)
•    Értékes saját nevelésekről való könnyű szívű lemondás (Zana, Koós)
•    Túlságosan erős ragaszkodás 1-1 taktikai sémához, nehézkes váltás hullámvölgy idején (2008 tavasz)
•    Sokan úgy tartják a DVSC-t Szentes szedte össze, Supka mindössze „csak hagyta” az NB1ből messze kimagasló erősségű csapatot menni a maga útján
•    A poszt-kispesti időszak sikertelensége (Zalaegerszeg, Szalamina)
•    Nemzetközi szinten gyenge hatékonyság (a Hajduk elleni sikert leszámítva)
•    Supka eddigi csapatainál nem a markáns fiatalításról volt híres, most ez deklarált feladat

Lehetőségek:
•    Supka is érett az elmúlt 2 éves pauzája alatt
•    Őszintén gondolja a szurkolókkal való normális viszonyt
•    Bátrabb hozzányúlás a fiatalokhoz
•    Szalai segítőként nevesítése a fiatalok beépítése felé hathat
•    Fölösleges légiósoktól megtisztított, arra érdemes juniorokkal felturbózott keret egészséges hangulata előre vihet
•    A beharangozott sportpolitikai és –finanszírozási változások növelik az anyagi mozgásteret
•    Kispesti múlt/1: a tulajdonossal való jó viszony, a korábban működő közös munka megismétlődése

Veszélyek:
•    Supka igazán a saját szájíz szerint összerakott kerettel képes jó eredményre (lásd nálunk 2006 ősz vs 2007 tavasz, másutt Debrecen vs ZTE)
•    Minőségi játékosok igazolásának hiányában kevéssé tudja felrázni a csapatot
•    Kispesti múlt/2: Várható éles szurkolói kritikák lereagálása, tovább romló hangulat veszélye a Bozsikban

Nyilván vannak ellentmondó pontok az egyes szekciókban, de ez nem is baj, teret ad a vitára. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy Supka első itteni regnálása is szakaszolható és más részperiódus más jellemzőkkel bírt– pl. Pomper esetében bejött a szurkolói bekiabálások negligálása, Vincze Gábornál viszont mindez struccpolitikának bizonyult. Az is igaz, hogy bár nem a szurkolók szíve csücske az új tréner, a sokáig népszerű és megváltóként várt Sisa tanár úr nem tudott csodát tenni, a szintén extrapopuláris Aldo Dolcetti (magam is kedveltem szó se róla) is fél év után már nem tudott megújuni. Ezzel szemben a kevésbé „bratyizósabb” Morales valamilyen szinten sikeres volt s ez igaz Supkára is (nem is csak valamilyen szinten- a 2007-es év határozottan szép emlék).

Csak egyvalamiről nehéz megfeledkezni: Supka első és mostani érkezése között ég és föld a különbség az alapszitut tekintve. 2006 őszén egy lelkes tulajdonos mindent megadott a téli átigazolási időszakhoz, kicsinosodott a stadion, szurkolók és csapat egymásra találtak, egyfajta friss szellő fújta be a megújhodott szentélyünket. Most a hangulat egyre inkább szellemkastélyt idéz, eltűnőben a drukkerek, a konkrét felnőttkeret valamivel gyengébb alapképességű, a fiatalokra kellene hangsúlyozottan építkezni jelen játékosanyag megmaradó tagjai mellett. Nem lesz könnyű.

Ugyanakkor a foci nem kívánságműsor. Ha rajtam múlna nyilván egy Pisont-Csábi páros vezetné bajnoki címre a Németh Norberttel, Torghellével, Genitóval, azaz az összes régi kedvenccel teletűzdelt és saját nevelésekkel kiegészített csapatunkat míg a lelátón végigszakérteném a meccseket gyerekkorom kedvenc CS betűs idoljaival –  de ez csak álom. Ráadásul az álomszerű dolgok sose jönnek be, valljuk meg – ezért álmok. Anno 2006-ban is mindenki fújt Supkára és egy megsüvegelendő tavaszt követően MK sikert értünk el. Most ismét  Supka Attila ül a padunkon, és amíg valami visszavonhatatlan tanújelét nem adja annak, hogy a csapatot nem tudja kimozdítani a kátyúból vagy, hogy a szurkolókat most már nem egy szükséges rossznak gondolja akik vagy harsogják hogy „Csak a Kispest” vagy húzzanak haza, de kritikát ne fogalmazzanak meg, addig mellette kell állni (nem Supka Attila, hanem a Honvéd edzője mellett) és szurkolni a Kispestnek. Igen. A KISPESTNEK. Én is így teszek.

A képek forrása: hrmadvice.com és nso.hu.