Sokadik sorsfordító jelentőségű meccsünkre került sor szombat este Kispesten ezen a tavaszon. A táblázaton 2 ponttal előttünk nyomuló Hali érkezett a Bozsikba, nyilván nem feltartott kézzel, mi pedig abban az egyben bízhattunk: annyira ellenünk szól minden (biztató Hali forma, sok sérült nálunk, meccset eldönteni képes harcosok sora a szombathelyi istállóban, béka segge alatti hangulat Kispesten, multilevel-konfliktusok csapatunk környékén), hogy egyszer már pontosan ezért kell, hogy elsüljön a vörös-fekete ágyú. Na ez most elsült. Háromszor.
Az alaphang-megadással ezúttal nem volt gond: híresen pesszimista fateromtól elválva a meccs előtt (ő ugye korzó, jómagam a fotósrészlegbe) az „Öreg” egy laza háromgólos hazai sikert tippelt – csóváltam is a fejem, mi van, megártott neki a Zete elleni meccsünk 3-szori visszanézése a sport1-en? Hogy a jókedv-faktor is ki legyen elégítve, arról a kivonulásra váró játékosok körül nyüzsgő ifjú ifista legénykék gondoskodtak: sorra köszöntötték a kezdőcsapatunk tagjait az én 1992 körüli lelkesedésemet idézve („Szia Gegeeeee”, „Szia Debrőőő”), Sadjo-t egyszerűen leakassou-zva, amit a műfelháborodást színlelő kameruni védő- és b-win ajatolla bősz barackokkal jutalmazott széles mosoly kíséretében. Remélem, a jó hangulat kitart a meccsen is- ráncoltam ekkor a szemöldököm, de szerencsére úgy alakult: nem kellett izgulni.
Na azért az elején igen. Az első játékrész első 30 perce egyértelműen az elmúlt fordulók kínszenvedésére emlékeztető produkciót hozott: Halmosi a kapufát kínálta meg, és Kemensnek egy nagy védésére is szüksége volt rövidesen. Karcos indulás, karcos, nem kicsit. Mi pedig csak kínlódunk a középpályán…. Mi lesz itt?
A félidő végén aztán előbb egy szoftosabb helyzetféleség, majd egy szabadrúgás következett, mely mögé Zelenka állt oda. Gondolatban gól esetére itt már felajánlottam a derék csehnek egy grátisz korsó Nezny Barbar-t a frissen nyílt Puskin utcai Hrabal sörözőben, s úgy látszik a telepátia működött: Lukas barátunk korszakos beívelését Lovric bólintotta a hálóba. A horvát hátvéd ezzel egyértelműen „a tél igazolása” cím büszke birtokosává avanzsált a szememben: rendre megbízható játékát most másodszor fejelte meg góllal. Csak nehogy olyan legyen a folytatás, mint az MTK elleni tavaszi nyitányon… A gól láthatóan nagy örömet váltott ki a játékosainkból és M.József stadionszpíker is különösen bepörgött, bokszközvetítéseket idéző kikiáltó onemanshow-val ünnepelte a jeles eseményt. Hiába, utoljára a Győrnek lőttünk itthon bajnokin gólt, vezetni is akkor vezettünk valaki ellen utolsó alkalommal, az meg nem most volt – hanem 2010 őszének végén.
Percekkel később Zeli duplázott beívelés tekintetében, és kisebb kavarodást követően Bright lőtt fölé alig pá méterről. Ezt egy Kenő szabadrúgás követte, ami fölészállt, így végre a „már megint a 44. percben kapunk gólt” produkciónk nélkül abszolváltunk egy félidőt. A bakit tehát elkerültük. 
Nem úgy az új ledfal, illetve a friss reklámtáblasor. A tribünnel szembeni oldal jobb esetben meglehetősen sajátos nyelvezetben elővezetett hirdetés-szövegeket, rosszabb esetben kialvó-kihúnyó fényújságot produkáló szenvedése, illetve az eredményjelző „Hajrá Kispest” szövege, mely csillagos kivitelezésében gyerekkorom házi gombfoci-bajnokságainak garázsbuher-fényújságját idézte, mikor a számítógép-monitorra írtuk ki a lehető legósdibb word-verzióban az aktuális meccs eredményét a haverokkal, egyetlen ismert designelemként a „*” karakter számolatlan kiírását alkalmazva. Hát, nem hittem volna, hogy ezt a megoldást a Bozsik új ledfalán látom viszont. Szóval van még mit csiszolni a technikán, pl. a gólszerzők nevének szövegdobozba vésését nem biztos, hogy a közönség szeme láttára kéne lemenedzselni. Persze lényeg az új, designosabb eredményjelző, de az apróságokra is figyeljünk, az ördög a részletekben lakozik.
A második játékrészben szerencsére az első félidő végi teljesítménnyel folytattuk: a Hali kezdő 30 perces mezőnyfölénye elenyészett, biztosan tartottuk a vezetést. Az elmúlt hetek fékezettebb habzású teljesítményei után ez több, mint üdvös fejleményként csapódott le bennem, s amikor a játékrész közepén Ivancsics újabb szöglethez készült, nem minden alap nélkül jósoltam be egy újabb Lovric gólt. Nos, Nostradamus-i teljesítményem előtt kalapot emelhetünk: Ivan a szögletből érkező lepattanót verte a léc alá védhetetlenül. A csapat második gólörömét rendezhette le tehát a szombati koraestén, és jó volt látni az extázisban egymásra ugráló csapattagokat – szinte hallható volt a lelkekről legördülő kőrengeteg robaja, ha költői fordulattal karok élni…
Halmosi percekkel később még ránk ijesztett: az est hőse, Lovric csúszott el a 16-osunk előtt, a Hull Cityből haza migráló (mondhatni: a szigetországi fociból kiHULLó… – bocsánat) szombathelyi ikon pedig köszönte szépen és Kemenes kapujába zúdította a szépítést. Mielőtt azonban a para úrrá lett volna a játékosokon és rajtunk, nézőkön, szabadrúgáshoz jutottunk a Hali büntetőzóna és a partvonal közt. Ivancsics állt a labda mögé, én pedig még egy jóskísérletet téve „ezt érintés nélkül verd rá Gege” javaslatot mormoltam el – nyilván inkább csak magamnak, de ezen az estén a kispesti éter, úgy látszik, kiemelkedő szorgalommal közvetítette a gondolathullámaimat spílereink agya felé, ugyanis Gellértünk tényleg érintés nélkül küldte a bogyót a szombathelyiek kapujának távolabbi sarkába. Extázis, játékosok egymás nyakában, 10 perccel a lefújás előtt 3:1, itt már semmiféle Honvédos Murphy-törvény nem szólhat közbe…
Gege ráadásul annyira felpörgött a góltól hogy 4 percre rá koronás forintos labdát kent Zelenkának. Én már első félidei felajánlásom megfejelésén gondolkoztam egy Cerna Hora-i mézes sör bedobásával a vörösesszőke irányító lelkesedését tovább tüzelendő, és bizony a futósebességével általában a Komjáti Malac meccsértékelő nyilatkozatainak ütemét idéző, rendesen belassult bohémiai karmester meglepő módon el is jutott a 16-os vonaláig, mielőtt beérettetett volna védője által. Sajna gyönyörű lövése azonban ha épphogy is, de kimaradt – a kapufa csattant. Nagy kár, ő is megérdemelne már egy bajnoki gólt.
A lefújás tehát fellélegzést hozott, meglett a 3 pont. Iszonyat fontos győzelmet szereztünk, és nyilván nem kell hurráhangulatilag átesni a ló túlsó oldalára, azért most egy elismerő biccentés kijár a csapatnak. Végre voltak kiemelkedő teljesítmények (Lovric, Gege, Zelenka, Adri…bár ezt meg kell néznem még egyszer: tényleg én írtam ezt le?). Nem játszottunk zseniálisan, nem tűntek el egyszerre az eddigi gondok, de kicsit fellélegezhet a csapat (kicsit, hangsúlyozom!). A siker talán felszabadít bizonyos gátakat, a csapategységnek pedig biztos nem tesz rosszat a 3 ízben is ordítva együtt ünnepelt találat. Végre nem csak a hajtásért dicsérhetjük tehát a csapatot, hanem mindehhez eredményesség is társult – bár intő jel a jövőre nézve, hogy „csak” pontrúgásból találtunk be, és a támadásaink még mindig akadozgatnak (keményebben fogalmazva: támadójáték alig van). Pápán is minimum döntetlen (inkább győzelem) kéne ha azt akarjuk hogy a mai siker ténylegesen hozzáadott értékkel bírjon. Szóval két lábbal a földön maradi és úgy menni tovább… hosszú még az út, és rögös is!
Fotók: Babar.
„A Bp. Honvéd FC a mai napon közös megegyezéssel szerződést bontott Bajner Bálinttal.” – adja hírül a hivatalos klubhonlap. Rufino vagy Rouani még tagja a keretnek, a 2008-as U19-es EB kerettagjáról viszont lemondunk – hát, nem tudom. Bajnert még a Tréner hozta, alatta mutatkozott be a Vasas ellen először pozitív (gól) majd negatív (kiállítás) hőssé avanzsálva. Tavasszal Morales rotációjában kábé gyakran szerepet kapott, ezen az őszön már a talján is mellőzte, Supkánál enyhén szólva nem kedvenc. Én nem tartom magam elszállt fiatalítás-pártinak és a jó légiósokat is kedvelem, ha a kezemet a szívemre teszem, hát Danilo némely bohóckodásait Bajner is tudja hozni, hogy a fentebb említett 2 delikvensről ne is szóljunk. Fejlődőképes srácnak tűnt, kicsit korainak érzem a bizalommegvonást. Persze ki tudja, mi zajlik a backstage-ben.
Most vagy soha! -jósolta Ivancsics sporttárs a klubhonlapnak adott 
Túl sok szócséplést nem érdemel a tegnap este. Elmélkedhetünk mi Kispest-faktorról, feltüzelt csapatról, szerencsésen alakuló körülményekről, ha végül a legnagyobb valószínűségű forgatókönyv valósul meg. Az pedig annyit jelentett: a csúcsformáját futó Vidi félgőzzel is könnyedén helyezett el 4 db, teli rüszttel megküldött suvasztást a hátsó felünkön, hogy annyit se tudtunk mondani: „Ne…!”. Mondjuk, ha nem eleve bokafogásban és felkínált, céltábla-tetoválással ékesített farpofákkal vonulunk ki a pályára, talán máshogy alakulnak a dolgok…
Ami valahol elkeserítő, az a tendencia. Hemingway érkezésekor kb 1-1.5 évig tartott a rózsaszín, álmodozós korszakom, bízva abban, hogy végre megint oda kerülünk itthon, ahova múltunk alapján be kell soroltatnunk- az állandó bajnokesélyesek csoportjába. Igazoltunk, kurrens arcokat, épültek-szépültek a kulisszák, körvonalazódott a jövő – s a nagycsapat is szépen funkcionált. Akkoriban hihetetlenül élveztem, hogy vége az olyan meccseknek, amikor megyünk az aktuális bajnokesélyeshez és az rommá alázza az orcánkat. Amikor a keretünk épphogy egy értelmes kezdőcsapatra elég, mert a padon már nem marad olyan arc, aki beszállva érdemben tudna lendíteni a csapaton. Nos, most megint ide sikerült eljutni – hacsak a sokat hangoztatott akadémiai vonal nem üt be 2-3 év múlva. Tényleg ez marad az utolsó kapaszkodó.