robwarzycha

Gondűző győri túra. Győr-Kispest beszámoló.

Régi kívánalmam teljesült a mostani hétvégén, hisz végre valahára nem nekem kellett felvállalnom a vezetés ődiumát a győri autós kaland során. Az már a sors pikantériája, hogy az egészésgügyi megfáradás eredményezte önkéntes alkoholfogyasztási moratóriumom pont mostanság éli „virágkorát” így csak az ökölbe szorított kézzel valő szenvelgés és a Hanta kezében feltűnő sörösdoboz irányába küldözgetett sanda pillantások maradtak nekem. Hát nem egy örömteli indítás, mondjuk ki – szerencsére a csapat kárpótolt e kimaradt élvezetekért.

Ugyanis e győri túránk igazán remek is trippé avanzsált: a tömött kisbuszban való Honvéd-related emlékidézések Öcsémmel; a győri stadion környékén a Honvéd-tábor szórványainak felfedezése; az ETO Park decensen kihalt plázájában az építmény specialitásának számító két egymással szembeni fémcsúszdából a földre huppanó 1-1 kispesti és győri fanatikus szócsatája és a véget nem érő sztorizgatások – hát ennek van egy hangulata szombat délután. Jól megy idén a csapatnak, nő is a kedv a meccsnézéshez, nem a kötelező jellegú „megyek mert mennem kell” attitűd dominál, hanem jóérzésű izgalom bizserget az adott forduló előtt. Ilyenkor jó Kispest drukkernek lenni. (Ilyenkor is – közölné pikírten Hanta, ha látná hogy mit írok, és nem az esti pörköltözéséről ábránozna itt a kisbusz hátsó ülésén).

Nos, e délután-este Debrecenhez hasonlóan ismét úgy alakult, hogy a kezdő sípszó a sajtópáholyban talált minket, néhány budapesti, valamint egy adag kisalföldi kollegával, no és egy echte körkapcsolás-arculattal a rádióból. A közvetítés zaja mellett így csendben elszeparáltuk magunkat a tömött páholy sarkában, várva a kezdő sípszót, megilletődötten sutyorogva az esélyekről. Vajon Supka optimizmusa -melyet a hétközi interjúja sugallt – jogosnak bizonyul-é?

Jelentem, igen – gépelhettem be az adekvát választ a laptopba, hisz úgy kezdtük a meccset ahogy kell. Szigorú védekezés hátul, a kezdetektől jól teljesítő Sorinnal és Debreceni Művész Úrral, illetve 5-10 perces fáziskéséssel ugyan, de azért csak felpörgő Lovriccsal és Hajdúval. Hidi ugyan szokásos „tétova óda” jellegű performanszával riogatott a startnál, ám Sanyi elöl szintén a megszokott formát hozta. Szélsőink, Tchami és Abass rendre megfutották a győri védelmet – rögvest az első ilyen akciót Danilo pedig gólra is váltotta. Na, így kell ezt.

A folytatás mindenesetre néhány visszasságra is ráirányította a figyelmet. Egyrészt bosszantó volt látni, mennyire nem használjuk ki a tompa győri védelmet alázgató Dieng és Hervé sporik gyorsasága adta lehetőségeinket. Másrészt aggódva figyeltük a sommás értékű győri taktikát, melynek lényege Sanyi kiiktatása volt: eleinte a lerugdosásával, majd a CsertőiMortalKombat Level 2-es pályáján ékünk kiállíttatásának kísérletével borzolta idegeinket a kisalföldi csapat. Szerencsére Sándorunk a sérülést is megúszta (nagy csoda) és a kiállítást is (kisebb csoda), viszont a 30. perc körüli balhét követően tudatosan visszabb kellet vegyen a besárgulás okán, ami kihatott a saját és ezen keresztül az egész csapat veszélyességére. Szerencsére ez az állapot csak a második félidő elejéig tartott…

Ugyanis a második 45 perc az első gól lemásolásával (Abass elhúz, Dani beveri) indult, a Győr pedig előbb potenciálját, majd kedvét is elvesztette. Dudás indiszponált volt, Ahjupera eltűnt, Ji-Paraná besült, mint egy országhatárt átlépő Tököli. Reli dühöng, Supka nyugodtan áll, a tábor újabb és újabb mutációit zenésíti meg a Sanyit dicsőítő anagrammáknak, a győri érdekeltségű újságírók mellettem pedig permanensen szidják csapatukat és a napi bűnbak balhátvédet, utóbbi kapja is rendesen az ívet, már-már azt idézve fel bennem, amikor Benjamint fumigálta egy emberként a korzó és a kanyar az ébenfekete szűrő agyfaszos időszakai során. Ideges tehát a győri futballközeg a Kispest vendégkjátékakor – azért ezt az érzést el lehet viselni.

Ekkorra már az első félidőbeli megilletődött magaviseletünk is oldódni kezd, és egyre jobban kiengedjük a hangunkat. Gyakoribbá válnak az ideges felhorkanások, ha Sántának kell hárítani, és az öblös „UHHHH”-ok mikor Sanyi fölédurrant ballal… A 65. percben vörösesszőke csatárunk szóló kilépésénél pedig akkorát sikerült káromkodnom, hogy azt hittem, kivezetnek… hiába, ez történik, ha valaki drukker marad a VIP-ben is.

Egyedül Supka védekező jellegű cseréin húzzuk a szánkat. Nem értjük: addig sokkal jobban tartottuk, magunk míg elöl kreatívkodtunk a győri térfélen…Danilo és Abass lekapásával a gyors és ötletes támadójáték sérül, hisz Hore nem a szeme-van-passzok mestere és Délczeg is inkább csak keresi formáját. Ám ezen az estén ez sem okoz gondolt.

Hanta közben egy Staróval tér vissza a büféből -itt sajnáltam csak igazán megfáradó gyomrom miatti önkéntes sörszünetemet. A hazai stadionbüfék nagy tudora elégedett is a győri intézménnyel, s jelzi: meccs végén egy tejeskávéra is be kell ugranunk. 2:0, ünnep van, persze hogy megyünk kávézni, döntünk, mire a Segafredo márka egy másik nagy barátja, Gege is bever egy dugót Sztevanovicsnak, szépségdíjas akció végén. Fiesta lesz, gyerekek? Mi van itt?

Hát ha az nem is -egy győri gól belerondít- öröm azért akad. Rangadót nyertünk már-már az év eleji periódusunk jó formáit idézve. A meccs utolsó negyedére szinte Zalaegerszegen éreztem magam: néhol kreatív játék, biztos védekezés- csak most nem egy szétesett seregható, henem az egyik bajnokesélyes otthonában. Nem volt rossz érzés, mit mondjak… A 2. és 3. gólunk bizony minden volt, csak fércmunka nem.

Hármas sípszó, szedelődzködés, irány haza. A büfében még útitársaim letolják az obligát tejeskávét, miközben mellettünk Mátyus Jani és Vincze Ottó tart családi találkozót, feltűnik egy megsápadt Nicsenko és Hanta még egy jó Jäkl Antalt is látni vél. Megelevenednek a legendás ’90-es évek és ezt mi sose bánjuk, ifjúság, emlékek, Bohócliga. Aztán ez is lecseng, sajtótáj, elégedett Supka, sporszerűen gratuláló Csertői, busz mellett elkapott Danilo, majd diktafon a zsebbe és indulhatunk a kisbusz felé.

Most pedig, mire e sorokat írom, már Budapest fényei köszöntenek. Irtó szar hetem volt a mostani, egy adag túlórával, meg hasonló nyalánkságokkal – és ennyi kellett, egy jó Kispest, egy győzelem, és már töltődnek is azok a megfáradt cellák, legjobb. Győr tehát megmarad kedves helyszínnek: látogatásaim 3/4-e ért itt győzelemmel véget. S ha múltkor Debrecenre azt írtuk: keretbe foglalta 2011-es Honvédos utazás-évünket, akkor a mai meccs az idei őszünkre szűkítve tette ugyanezt: mely szezont ‘egerszegen kezdtünk (a Hali esküvői vendégeskedés miatt kimaradt) jó játékkal és gólzáporral – s most ugyanez Győrben is megvolt. A házigadánk először volt kénytelen kapitulálni otthon e szezonban. Szép volt, srácok.

Közben a kollégák oltani kezdenek hogy megint annyit írok hogy nem lesz aki elolvassa – be is fejezem. Hali ellen folytatjuk a sztorinkat…

Fotók: Babar (1909foto.hu).

CSAK egy év…

Csak egy? Pedig hosszabbnak tűnik az időszak, legalábbis nekem. Pontosan egy éve, november 4.-én dobta ki Hanta az első posztot a CSAK blogra és indította útjára a Kispest mindennapjait, szurkolóinak életérzéseit, fájdalmait és örömeit, szép és borzalmas emlékeit egyaránt rögzíteni hivatott oldalunkat.

Emlékszem arra péntekre, reggel volt és igen rosszkedvűen ültem benn a monitor előtt, borús idő, sok meló, mindenszar, mindenkimenjenafaxba hangulat, mikor jött Babar levele, hogy te, a Népsportnál indítanak ilyen magyar fociblogokat, keresnek arcokat az egyes csapatokhoz, a Honvédnak még nincs, nem írsz, neked biztos menne, úgyis annyi hülyeséget dumálsz az oldalvonal mellett a meccsek alatt…? Az ötlet rögtön megmozgatott, nyilván. Megmozgatott? Aznapra annyi volt a melónak… jöhetett minisztériumi megbízás vagy határidős kutatómunka, az én fejemben már az ötletek cikáztak, hogy kéne beszámolókat írni, honnan legyenek a fotók, hogyan vegyük bele a gyerekkor emlékeit… végre nem csak passzívan lenyomom a riportokat a honvedfc.hu-nak hanem tolhatom a véleményt is. Mer’ az mindig van. Aztán írtam a címre, ami meg volt adva, verebesmagus, hát ez milyen ismerős, hogy azt ne mondjam gyanús – és persze hogy a labdabiztos blogról virtuálisan régóta ismert Hanta lapul a levesláda mögött. Ő pedig örömmel fogadta a jelentkezést, este már Honvéd-Győr beszámolót írtam, másnap elindult a visszaemlékező sorozat, és azóta itt vagyok.

Szép, fokozatosan fejlődő sztorit hozott ez az egy év. Tévedés ne essék, ez most nem egy öntömjénező poszt lesz, nem a dicsőségünket zengem, mert az még nincs is. Ma sem mi vagyunk a legolvasottabb fociblog és nem mondom hogy a vizuális megjelenésért osztogatott Trifon Ivanov nagydíjat is a mi innovatív outfitünk nyeri majd el idén. De csak megszépült a design, hála a formatervező Öccsnek. Bővült a stáb, mert az egyre pörgősebbé váló megjelenési szükséglet miatt az X más fronton is pörgő Hanta és a munkahelyi túlórákba néha belefulladó RobW bizony új állandó társat igényelt. És szépen kiderült hogy Babar kollega a fotók csöndes prezentálása mellett ha olyanja van, kommentárt ír, ha meg olyanja, akkor verset elemez, de beharangozó terén sem jön zavarba. És persze voltak vendégszerzőink más blogokról, más Honvédos arcok, popp Döméről, BlackLotus Robert Warzycháról emlékezett, zeckyboy pedig a miért lettem Honvédos kérdéskört boncolgatta.

Szóval eltelt egy év, és szépen azon vettem észre magam hogy ez a blog beépült az életembe – de teljesen. Meccsmásnapokon addig valami kaparja a belsőm, addig valami nem hagy nyugodni, amíg nem kerülnek ki a posztok, a retro-sorozatom minden egyes darabjánál izgatottan vártam a kommenteket, véleményeket, hogy Ti hogy láttátok azokat a régi meccseket, idényeket – néha még irodaértekezletről is visszaosonkodtam a monitor elé, meglesni, hogy jött-e már észrevétel. És jött, nem is kevés, szerencsére!

Mint ahogy -ha nem is több százas nagyságrendben, de- azért érkeznek a kommentek a posztjainkhoz, olvassátok és véleményezitek, kritizáljátok és dícséritek és ez jó. Jó, hogy lassan van már kis törzstáborunk, jó tudni, hogy 1-1 meccsbeszámoló után h.s. biztos kifejti a tutit a taktikáról, áfonyabácsi voluntarista módon alternatív osztályozókönyvet ír, medvepuszi és player egy-egy beszúrt megjegyzése nélkül már szinte üres a poszt – és lassanként azért jönnek újak is. És ami külön öröm, az a hangvétel. 1-2 trollt leszámítva nincs anyázás, értelmesek a véleménycserék, jó ide feljárni.

Úgyhogy bizony nem rossz érzés úgy ráfordulni a második évünkre, hogy érdemes csinálni, mert kíváncsiak vagytok a gondolatainkra, arra, hogy Hanta hány forintért tol le 3 perc alatt egy ászok-melegszenya kombót a Magyar Kupa legjobb 256 közé jutásért vívott első júliusi selejtezőkörén a Füzesabonyi Petőfi MGTSZ ellen, hogy RobW szerint melyik volt a legsúlyosabb arcszőrzetekkel elátott kezdőtizenegy 1991 és 1995 között a Bozsikban, és hogy szerinte miért a cseh sör az árpalevek Kispestje, vagy hogy Babar milyen away-mezeket álmodik meg egy nyugtalanabb éjszakáján. És amíg van érdeklődés, addig ez a kis blog is szépen pöfög majd tovább a maga útján.

Van jóbarátom aki vasút-fotózásban éli ki magát és képes ezért 2-300 kilométereket utazgatni hétvégente, más kajaköltemények készítése kapcsán posszan örömében, van aki fotóz és van aki hegyet mász. Mi pedig követjük a csapatunkat, a Bozsikba és idegenbe, nagy átlagban 10-ből 9 alkalommal ordas nagy szopóálarccal a fejünkön térjünk haza, olyan latex maszkban, aminek a zippzárja is beragadt, jól becsípve a borostánkat is, de mégis csináljuk. Miért? Babar még fiatal és lelkes, én magam sajna lábon kihordtam a gyermekágyi Honvédlázat, Hantának meg a Bozsik a kedvenc krimója, ahol a sör mellé még élő meccset is kap, ahogy mindig mondja. De azért van bennünk egy közös pont is. Egy dolog miatt csináljuk- egy dolog van, ami erre ráveszi az embert.

Csak egy dolog- csak a Kispest. Csak egy év volt eddig – de úgy fest lesz ez még több is. Maradjatok velünk továbbra is!

Egy (haza)igazolás margójára

Amikor még a tavalyi bajnokság vége felé beröppentek az első hírek More barátunk távozásáról, Babar kollega egy igazán helyre kis elbocsájtó szép üzenettel fejezte ki mindannyiunk őszinte fájdalmát a kis brászil kerékkötő kispesti fészekből való kirepülése kapcsán. Az a cikk remekül reprezentálta az átlag Kispest-drukker gondolatait és életérzését: pikírt volt, szarkasztikus és ironikus – pontosan azokat a hangulatokat-érzéseket koncentrálta, amikkel mi, egyszeri Honvédosok próbáljuk átvészelni az 1996 óta datálódó mélyrepülést, melyet ugyan a Hemingway-éra kezdete megakasztott, de az igazi eufória, a bajnokesélyes csapat gyors visszatérte elmaradt. Hanta már többször emlegette kettős klubidentitásos, sok igazságot tartalmazó téziseit amiről egyszer talán posztot is ír, itt most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ma végre történt valami olyasmi, ami egy más hangulatú posztra késztet. Nem pikírtre. Nem szarkasztikusra. Csak szimplán örömtelire. Kicsit bizakodóra. Kicsit vakon optimistára. Azért óvatosra. De mindenképp örömtelire. Németh Norbert hazatért.

Haza, igen, nem mentegetőzöm a patetikusság miatt. Kevés olyan játékos van a Bohócban akire még nyugodt szívvel húzhatjuk rá a jelzőt hogy a mi kutyánk kölyke. Akihez eligazolása óta sem kötődik semmi folt, aki sosem tett dehonesztáló megnyilatkozásokat, véleményes megnyilvánulásokat excsapata felé. Felénk. Németh ilyen, ráadásul pályafutásának első kispesti szakasza bizony nem is rossz emlékű. Korosztályából egyenesen a legjobbak közt tartottuk számon. A Reszeli által 1999 őszén a kerethez felhozott 3 ifjonc (NN, Torghelle Sanyi, Kozarek) közül ma is tartom ,hogy Norbi volt a leglabdaügyesebb, bár az is igaz, Sanyink nagyobb karriert futott be, megjegyzem megalkuvás nélkülisége folytán abszolút megérdemelten. De a 2000-2002 közti, NN által is fémjelzett kispesti évek azért ha nagy sikerekben nem is, kisebb szép emlékekben gazdagok (Szuri bás őrült tavasz 2001-ben, 2001 őszi Fradiverések, Détáris kis menetelés stb.). És ennek Németh Norbi is része volt.

Hemingway érkezése óta voltak már bíztató kísérletek igazolások terén. Örömtelinek véltem anno Bárányos és főleg Tóth Misi hazahozatalát. Más kérdés hogy egyik sztori sem úgy zárult ahogy annak kellett volna. A mai gyökértelen világunkban igen is szükség van a kapaszkodókra, így Némethnek kicsit önmagán túlmutató jelentősége lehet: a sok tucatlégiós mellett végre egy a „mi fiaink” közül is újra itt van, egy játékos akinek a Honvéd nem pusztán az udvariassági formulák halmozása miatt fontos klub, hanem akinek jelent is valamit. Aki itt nevelkedett. Aki a Bozsikban mutatkozhatott be az NB1-ben. És aki most úgy fogalmaz: hazatértem.

No nem kell elszállni, ezt én is vallom. Sokat vitáztam -vitáztunk Németh Norbi ügyén az utóbbi hetekben. Volt, aki meg is fedett, hogy NN nem megváltó. Nos, tényleg nem az. Még csak különösen jó formában sincs mostanság, a Tomszk kaland óta. De ne feledjük, hogy anno nálunk, vagy 2006-07 táján a Vasasnál azért emlékezeteset produkált. Nagyon bízom benne, hogy a hazai környezet és egy türelmes hazai közönség ezt előhozhatja belőle. Vagy nem. Akkor sincs tragédia. Viszont akkor is szükség van rá. Kell, mert jelenléte üzenet végre a szurkolók felé, egy tényleg szerethető csapat kialakítása felé, és ha Norbi nem is a legnagyobb vezéregyéniség arculat, azért mégis értelmesebb focisztorikat tud mesélni a fiatal akadémistáknak a jövőjük esetleges menedzseléséről vagy saját tapasztalataiból mint 1-1 pár hónapja itt élő külhoni (nem pejoratíven értve de) zsoldosjátékos, vagy épp…. s itt most nem írok le neveket inkább.

Németh Norbi tehát hazatért, ennek pedig végre örülhetünk. Örülhetünk mint télen a Zelenka-igazolásnak, örülhetünk, mint a fiatal MFA-s srácok közt a tehetségesebbek feltűnésének és örülhetünk, hogy most nem az utolsó pillanatban beeső 10 próbázóval szerződünk. Örüljünk egy kicsit, mert ránk fér. Üdv újra itthon Norbi. Már vártunk.

Fotó: honvedfc.hu

Véd – elemzés. Szezonértékelés, 4. fejezet.

Folytatjuk múlt hét végén megkezdett posztelemző sorozatunkat az elmúlt szezon értékelésének bűvöletében. Nagyítónk alatt ezúttal a védelem, ahol olyan epizodistákról is megemlékezzünk, mint Cséke tanár úr vagy a legendásan míves megoldásairól híres Cuerda, de a fő hangsúly a törzsgárdistákon lesz, Taki Ákostól Sorinon és Debrőn át Hajdú Norbiig, Lovrics Ivánig (Lovrics Iván – e névvel Rejtő regénybe lehetne pályázni, mint szökött orosz legionista a Mukhtár-oázisban). Hajtás után kezdünk! „Véd – elemzés. Szezonértékelés, 4. fejezet.” bővebben

Halasztva a fieszta. Kispest-Videoton beszámoló.

Ünnepre készült Fehérvár, és személyesen 20 év után Mezey doki. Ünnepre készült a III. félidő c. médiatermék, ünnepre készült a Nemzeti Sport. Sőt, a sportsajtó által sulykolt hype alapján a fociban kevéssé járatos ember már-már azt hihette: az egész ország. Nos, az ünnepből e hétvégén még nem lett semmi – nemcsak a Paks nyerte meg a saját meccsét, de ami a LÉNYEG: a mieink is odatették magukat tegnap este: rémálomszerű kezdés után két remekbeszabott szabadrúgás nyomán döntetlenre hoztuk a kispesti mérkőzést, így a Dottorééknek még 1 hetet biztos várni kell az ünnepléssel.

Az egész napos esőbe hajló időjárást is okolhatnánk akár, ha nem ismernénk a jelenkori lelátói helyzetet a Bozsikban: de a számunkra is presztízsmeccsnek számító, Vidi elleni derbire most sem látogattak ki túlzottan sokan. A Kanyar ugyan félig megtelt és még zászlós produkciót is láthattunk a szurkolóinktól, hát, a korzó és a tribün is észbe kaphatna, mert ez lassan tényleg BVSC’98 szint lesz. Pedig az utolsó fordulókban az eredményeket kvázi hoztuk, sőt, már meccsenként 3-4 formás támadást is nyújt a csapat, szóval kár ezért a pangásért.

A találkozó így jókora Vidi HANGsúllyal, azaz hangerő-többlettel indult: a fiesztára készülő, és ezt dalba is foglaló koronázóvárosi vendégdrukkerek igazi futballhangulatot teremtettek a Bozsikban, s mikor a Kanyar is megdörrent, az ember a tavasszal a Fradi elleni után másodszor is focimeccsen érezhette magát. A vendégszektor aztán 10 perc alatt a mennybe is ment: előbb Alves majd Gosztonyi talált be védelmünk 1-1 megalázóan grundfoci jellegű lealázása után. Leforrázva álltunk a fotós kollégákkal az oldalvonalnál, orbitális verést vizionálva. Hát, nem ez történt – valami csúnyán elpattanhatott a piros-kék tér-idő kontinuumban, mert minden megváltozott!

Rémálommal felérő kezdésünk után a 10. és a 20. perc közti időszak a lelki rekreációé volt: a csapat helyreállítani igyekezett megtépázott önbizalmát. Ebben a Vidi is besegített, pöffeszkedő, úrias tempójával – részükről úgy festett, vége van a meccsnek. „Megvan a 2 gól, 3 pont a zsákban, húzzunk haza az országalmához” – gondolkozhattak Liptákék, míg nálunk az észbekapó középpályán Horváth Adrián labdaszerzéseivel, Zelenka asszisztjaival, elöl pedig Danilo magányos szélmalomharcával igyekezte menteni a menthetőt. Az első fél óra lecsorgása után aztán szabadrúgáshoz jutottunk. Hajdú szöge ez, vagy Gegéé? –tanakodtunk a pálya szélén, ám a két ballábas harcos helyett személyes favoritom oldalgott a labda mögé jellegzetes, ó-lábas gurulásával. Zeli mester ma kevesebb nagy labdával tűnt ki eddig a pillanatig, ezt érezhette is, így, hogy kiegyenlítse a számlát, egy akkora gólt csavart a jobb felsőbe, hogy lélekben már ki is utaltam neki 1 éves ellátmányt a jóféle nymburki Francinúv Ležak sörből. Mesteri tekerés volt.

A Vidi is rájöhetett: nem lesz ez így jó, ha hagyják feljönni a Kispestet, így Alves rázta meg magát, és Mezeyék szerint önző, Öcsém szerint pazar megoldással mellé pörgetett, noha Nikolics valóban középen várta a ziccerpasszt. Nos ez a hajó elment, a 40. minuta környékén a mi egyik uszályunk viszont dokkba állt: szabadrúgáshoz jutottunk, Gege állt a labda mögé, majd Bozsovicsnak ezúttal a bal felső sarokba utalt ki egy kispesti dugót. Remekbeszabott találat volt ez is, ráadásul pont a félidő végén, hát a játékos-kijáróba való bevonuláskor Mezey mester feje bizony elég gyűrött állapotban leledzett ennek folyományaként.

A második játékrész már kevéssé volt helyzetgazdag. Ami volt, 3-4 kvázi-helyzet, az is a mi nevünkhöz fűződik, csak hát hol Zeli nem talála el rendesen a labdát, hol Akassou lövésébe léptek bele, hol Dani volt képtelen gólt fejeli elöl, hol ugyanő totojázott el egy ziccerpasszt Zelenka felé. Utóbit különösen fájlaltam: ha időben továbbít a brazil csatár, a cseh gyereknek már csak a kapus mellett kellett volna elgurítania a labdát, és azt már tudjuk, hogy ez nem lett volna sansztalan, lévén Lukasunk jóval technikásabb, mint mondjuk a Bright-Dani-Rufi-Roua csatárszekció együttvéve. Ezek a lehetőségek azonban kimaradtak, sajnos, ám így is jól esik kimondani: a játék összképe alapján a győzelem sem lett volna érdemtelen a mi oldalunkon.

Nem nagyon szoktam az ellenféllel foglalkozni de most megteszem. Ez, amit a leendő magyar bajnokcsapat nyújtott, ellenünk, bajnoki hajrában, amikor a magyar bajnokaspiránsok tradicionálisan a legjobb formájukat futják (vesd össze: Kispest ’93, Fradi ’95 és ’96, UTE ’98, Debrecen ’05 és ’06, stb. – stb.), hát finoman szólva is harmatos! Erre a Videotonra cirka 2 hónapon belül BL-selejtező vár. Nagyon nagy böjtje lesz ennek az ellenfél nélküli, langyos NB1-nek, olyan böjt, aminek a végén majd megint lehet magyarázkodni, indokokat keresni. Nem irigylem őket.

A sajtótáj papírformát hozott. Supka dicsérte a csapatot és kb. köszönetet mondott a szoftosan egyoldalú médiafelvezetésnek, amely kvázi senkiházi kiscsapatként (sem) foglalkozott a Kispesttel, ám a nagy Vidi-beharangozás a játékosaink feltüzelését is megkönnyítette. Mezey ezúttal sem ajnározott minket, aminek örültem, hiszen ő csak akkor szól elismerően rólunk, amennyiben böcsülettel kapunk egy ötöst tőlük. Ezt a szívességet ma nem tettük meg, a kispesti oroszlán, bármilyen sánta is mostanában, azért odakapott az elkényelmesedő és rátarti sóstóiaknak. A Dottore és csapata így, miközben kigurult a Bozsikból, azt kérdezgethette magában e hétvégéjük kapcsán, mint kellő humorérzékű ember a Sas-kabaré valamely adását követően: na de hol maradt a csattanó? Elrontottuk tehát a székesfehérvári hétvégi terveket, ám a jövő héten valószínűleg kinyílik majd az a pezsgő most már tényleg, Mezey pedig 20 év után ismét bajnoki címet ünnepel majd. Mit lehet erre mondani mást? Gratulálunk, viszont Gyuri bácsi legutóbbi aranyának azért jobban örültünk.

p style=”text-align: justify;”>Fotók: babar.