Mastodon

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. ||

5 perc az emlékeknek

A tegnapi meccs a szokott kispestgyőr-lélekrombolás mellett azért 5 perc erejéig mégis hozott valami katarzis-közeli – na jó, inkább katarikus emlékeket haloványan, de határozottan megidéző- pillanatokat. Megmondom őszintén, én egész hétvégén, ha eszembe jutott a közelgő meccs, ezt vártam a legjobban, a szünetet, mikor megünnepeljük a 20 évvel ezelőtti bajnokcsapatunkat.

És bár az egész dolog olyan magyarnarancs lett, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, mint vártam, hisz a 18-as keretből ha a fele volt itt a srácoknak, az egykori idoljaimnak, a nézőszám pedig – oké, tudjuk, itt elég is most egy lemondó „pfff…”-t elereszteni. Mégis, akik eljöttek, és akik megtapsoltuk őket ebben a szakadó esőben, ami helyett ők is gondolom szívesebben ültek volna a meleg lakásban, szóval mégis azért ez nagy érzés volt, és remélem az egykori bajnokcsapat itt lévő tagjai és éreztek valamit ebből a szeretetből, bármennyire is szánalmas, hogy nem 3-4000 torok döngte a „baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat” kórust, hanem alig pár száz.

De nem hiszem, hogy Pistának nem esett jól a legnagyobb király kórus, a Durcinak a neve alatt felerősödő vastaps, amivel megalkuvás nélküli középpályás-játékát honorálta ennyi év után is a lelátó, a Hamart fogadó ováció, a nehézbombázó Plókai Attit élető kántálás…  Részemről a legnagyobb taps Csehi Tibinek szólt, aki amúgy pont e bajnokcsapatnak nem volt tagja, a szpíker által emlegetett MTK elleni gól is két évvel korábban történt, de nem bántuk, hogy itt van, dehogy bántuk, hisz annyi más bajnokcsapatunknak volt ő kulcsembere, és hát nálam máig nagy kedvenc, de jó volt látni Fareszt, aki később volt meghatározó ékünk, ekkor még csak csereifi, Csábi Józsit, Árki Gábort… és sajnáltuk, hogy Vincze Pilu, Orosz Feri, Fischer, a jó öreg kárpáti medve Ádi, Márton, vagy az általam legjobban várt Kovács Ervin nem voltak itt… és a kapusok, Brocki, Tarlósi, a beugró Vezér, vagy épp Szabados. Még Ivanicsnak is örültünk volna, hehe.

Visszaemlékező sorozatunkban már írtunk erről az idényről, így most emlékidézésre nincs is szükség, az ott van a szívünkben. Maros Józsi mondta a végén a megemlékezésnek, azt hiszem Trezinek, hogy „Pista, hát mi Kispest szurkolók még ma is ebből a bajnoki címből, az emlékéből élünk” – és ez amilyen igaz, anniyra szomorú valahol, de maga az emlék az nem szomorú, az szép, mint a napsütés azokban az 1993 május-júniusi hetekben, amikor 5 gólokat gurítva álltunk a bajnokság végén a tabella élére, behúzva máig utolsó aranyunkat.

Jó lenne újraélni ezeket a pillanatokat, de valahol már annak is örülök, hogy egyszer megélhettem – ez sem kis dolog. Boldog évfordulót a bajnokscapatunknak és nekünk is.

Fotó: 1909foto.hu

Esős, nyúlós, ázott iksz, ahogy vártuk – de majdnem megvolt….

Igen, ez a meccs pont olyan lett, kell-e írnom egyáltalán valamit erről többet? Hanta emlékezetes beharangjában már pedzegette, hogy mindig unalmas, mindig tré és mindig iksz, és ez tényleg így van, hát pont az első csakblogos meccsbeszámolónk a legjobb példája ennek, nómen est gólem, de az elmúlt hetek győzelmei, a tavaszi 2:1 emléke persze hogy arra sarkallta vörös-fekete szemüveggel és csőlátással elvert elméinket, hogy bízzunk egy sikerben! És a sors furcsa játéka miatt egy ideig úgy is tűnt, fohászaink meghallgattatnak. No de azért Honvéd-Győr a Honvéd-Győr, hogy koppanjunk – az axiómák ezért axiómák, a novemberi eső ezért hideg (nem csak Axl Rose óta) és egy random Martinez ezért érkezik a 84. percben. Így megy ez.

Hosszú és pihenős-fürdőzős hétvégén voltunk túl, melynek egy csodás lezárását adta volna egy Győr elleni siker, de az amúgy is hangulatdeficites Bozsikot sajnos még inkább megnyomta a több órás esőfüggöny által távol tartott, még kitartó szurkolók hiánya, és mindez bizony nem a feledhetetlen katlan-élmény irányában hatott. Én magam azért nem voltam rossz kedvű, velünk tartott ugyanis a már e blogon is többször emlegetett Doki, aki 1-2 évente kijön megnézni második kedvenc hazai csapatát, meg úgy anblokk jól érezni magát másfél órára barátokkal, borzalmas hazai ipari sörrel és fékezett habzású korzós beszólásokkal dúsított estét kérve, amit rendszerint meg is kap. Most ráadásul bejósolt egy 1:1-et is, hát fene a nagy ráérzőképességét.

Hanta tehát már szombaton prejudikált egy ultimatívan nézhetetlen futballélményt (összetett szavunk utótagjához tegyünk hozzá egy erős idézőjelet), és valóban, az első negyvenöt perc során csak annak örülhettünk, hogy Szabi többször is jól jött ki a kapuból, uralva a légteret, így van, ez a Kemenes Szabi az, akit piedesztálra helyeztünk tavasszal… ráadásul az első 45 percben egy, a másodikban pedig még egy bravúrt is bemutatott hálóőrünk, így a szokásos, ezúttal a 60. perc körül érkező „hihetetlen_nyugalommal_nézek_egy_felettem_átszálló_majdnemgól_labdát” jelenését is megbocsátottuk. Szóval Szabi az eddigi idei legjobbat hozta, de igazából rajta és a megszokott minőséget toló Ignján, és az ezúttal nem csak jól szűrő, de többször remekül indító és egy gólt erő suvasztást is prezentáló Hidin kívül nem nagyon indukált tapsot a csapat a lelátóról. (Még Nagy Gerit sorolom azért a jó teljesítmények közé, ő ezúttal is hozta a szépen, finoman, de egyre fejlődő formáját, illetve a valami hihetetlen formában kerülni látszó csöppnyi Uralkodó, aki pedáns szerelések sokaságával kergette őrületbe a vendégtámadókat).

A meccs első fele így inkább saját szórakoztatásunkkal telt, abban pedig sosincs hiány, ezért szeretek a srácokkal meccsre járni, mert egyik se normális, hol egyikükből, hol másikukból jön a pikírt hülyeség, és még egy iszonyat tré meccset is elviselhetővé tesz mindez, hogy az ember társasági életet él a korlátnál, és visszaidézi a tinédzserkor „annyira jó egy kicsit tét nélkül hülyülni” életérzését.

A második félidőre aztán Rossi menetrendszerű cseréivel (Job, majd Perea Czukk) hirtelen a csapatot is mintha valami áramütés érte volna, Job mester remek felfutások sorozatát kezdte meg a jobb szélen, és ezekből  második egy ihletett  Perea-labdaátlépést követően Daud elé került, aki szépen passzolt a kapuba. „Abszolút feledteti a gyerek Martinezt” -örvendeztünk egymás közt, mire Pinyő rögvest pályára is küldte  az emlegetett argento-olasz oriundit, Doki barátom pedig gondterhelten jegyezte meg 5 perc elteltével, hogy Leo folytonosan üresen áll, ebből baj lesz. Előbb azonban egy újabb remek kombináció az ETO tizenhatosánál, Perea ismét főszereplő, végül mellédurrantunk, ezért nagy kár, pedig a játék már több, mint bíztató…

…de mit érünk ezzel, ha előbb egy szabadrúgást még megúszunk, azonban rögvest utána a helyzet nélküli Győr helyzet nélkül találja meg egy lecsorgó labdával Martinezt és exünk a léc alá heggeszti a remit eredményező gólt. Nálunk már Vernes is pályán, talán ha Rossi kivár és inkább Godoyt küldi be, jobban levédekezzük a zöld-fehéreket, de fociban sincs ha, marad az iksz, noha a végén még Hidi vagy Bálint melléver egy egészséges lövést. Kár.

Solymosi rengeteg szidást kapott a meccsen, és bár hozta a szokásos érthetetlen ítéletekkel tarkított átlagformáját, nem őt kell ekézni (magához képest nem vezetett rosszul, mindkét oldalra tévedett). Itt nekünk kellett volna jobban felmérni az erőnket: ha enyit bírtunk, akkor védekezzünk ezerrel a 80. perc után, ha viszont még van szufla, akkor viszont határozottabban támadjunk, a helyzeteket pedig rúgjuk be. Nem örülök az iksznek, hisz az MTK ellen rendszeresen rollerezünk, utána a DVSC is lutri, és bár persze akár mindkét meccset behúzhatjuk, az is lehet, hogy… hogy nem, akkor meg méginkább hiányzik az itt elhullajtott kettő. Mert bár a bajnok ellen (lehet, hogy gyenge ez a Győr, aktuálformáját tekintve, de azért itthon erős csapatnak számít, bárennyire is bullshit ezzel takarózni) szereztünk egy pontot, ez a meccs nyerve volt a második félidőben. Vagy egy jel volt ez, hogy ne szálljunk el várakozásainkban sem az elmúlt hetek eredményeitől? Meglehet, ebben is van valami – a focisors mindent kiegyenlít, minden csapatot helyére tesz. Nem tudom. Kíváncsi leszek az MTK ellen, nagyon igaz, hogy az a meccs az évvégi helyezésünk szempontjából fontos értékmérő lesz.

A meccs végén a sajtón még meghallgathattam Pinyőt, amint kifejti, hogy volt egy gyenge 15 percük az első félidőben, de ezt leszámítva végig domináltak, sok helyzettel, hát nem tudom, Rossi a végén kérdezte is, mit mondott a kollega, majd válaszomra csak annyit jegyzett meg: más meccset nézett a győri mester. Ezzel nem tudok vitatkozni. Ezek után már csak a csuromvizes kabátos, ázott hazaút volt hátra, egy vidám Dokival, akinek a korlátmenti hangulat ismét tetszett, a még mindig Pintért szidó Faterral, és a csöndben elköszönő kellemes fociidővel, mely helyett idén előszőr jött be a későőszi-koratéli ótvarság, mintegy ráfordítva minket a Bohóc őszének célegyenesére, a gyapjúzoknik, kesztyűk, forraltborok és gőzölgő ajkak világára, mielőtt téli álomra küldjük a csapatot.

Addig viszont még van négy bajnoki. Hogy megalapozzunk a reménybeli extra tavaszt, most nem szabad idejekorán kezdeni ezt a téli álmot.

Fotó: 1909foto.hu

nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok

Nagyjából így és ezért vagyok Kispest-drukker.

szerintem amióta az eszemet tudom, talán ha egy-két vállalható, sőt, mondjuk ki, egyáltalán nézhető honvéd-győrre, vagy győr-honvédra emlékszem. egyszerűen ezek hagyományosan ordenáré unalmas nullnullák, de ha mondjuk épp nem, akkor csak szimplán nézhetetlenek, sörrel is csak épphogy fogyaszhatók.

nincs is jobb máshogy lezárni ezt a hetet, pedig pont nem ezt érdemelné.

„nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok” bővebben

nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok

szerintem amióta az eszemet tudom, talán ha egy-két vállalható, sőt, mondjuk ki, egyáltalán nézhető honvéd-győrre, vagy győr-honvédra emlékszem. egyszerűen ezek hagyományosan ordenáré unalmas nullnullák, de ha mondjuk épp nem, akkor csak szimplán nézhetetlenek, sörrel is csak épphogy fogyaszhatók.

nincs is jobb máshogy lezárni ezt a hetet, pedig pont nem ezt érdemelné.

az stimmt, hogy a meccs előtt kilátogatok a kispesti temetőbe, a stadion falához igen közel lévő faterhoz és nagyfaterhoz (ketten együtt olyan 120 évet töltöttek a lelátón), és a kicsit távolabb lévő dédihez (dédmama, már kilencvenplussz volt, de kötelességének érezte, hogy a kis nyolcéves én márpedig ideje lenne megtanuljon snapszerozni; és azok a csodálatos rakottkrumplijai, a tetején szinte porhanyós szalonnával, a lecsorgó, barnás-vöröses szafttal, sosem megégett tojásszélekkel). régi liptáktelepi család. a benedek elek utcai ház hátsó kertjében lévő hatalmas fák még most is látszanak a korzóról.

ahogy marika fagyija (marx és vörös hadsereg sarkánál, ma darányi és üllői) is itt van még a nyelvemen, bár később kénytelenek voltunk lesétálni a piros iskoláig és a balaton fagyizóig, mert marika egyszercsak nem volt többet. a fórumban (egykor mozi, ma lakópark) láttuk az első james bond filmünket (kém, aki szeretett engem), a sokadik bud spencert (báppenszert), és lógtunk be jócskán korhatár alatt a freddy valahányra.

az üllőin épült otp mögötti lakóház belső parkolója nekünk maga volt a hungaroring a néhány kanyarjával, tepertünk ki csepellel, valami szovjet összecsukhatóval és gabi a csillagküllős béemikszével, amit úgy csodáltunk. ámor presszó, odafelé valamelyik keresztutcában egy korai kisbolt egy kertes házban, pattintjuk a kólát, majd vissza a biciklire, irány a traktor pályája. a betonfalon végiglóg az egykor volt kerítés maradványa, drótba kapaszkova libbenünk át rajta, mert bent már ott a döngölt földes, a környező srácok, és ha mázlink van, a füvesen is lehet játszani. a pálya sarkán kocsma, lassan feltűnnek az első szülők is a tornác árnyékában.

a kis hanta 1981 nyarán, szüleivel, és a hamarosan érkező hugival

basszameg, ezért gyűlölöm valahol a halottak napját (mindenszentek, etc, református/evangélikus ág a családban, ők nem tartják), mert minden előjön ilyenkor, hogy mennyire, de mennyire jó volt gyereknek lenni a liptákon, járni hétvégente a bozsikba, győzni, bajnoknak látni a csapatot, miközben együtt a család.

egyedül azt sajnáltam, hogy az utcából csak csabát mozgatta meg valamennyire a honvéd, ő is gyakori vendég volt a lelátón, de aztán úgy alakult a sorsa, hogy elmaradozott, és mi is elköltöztünk, a kapcsolat is megszakadt.

sőt, mintha az egészet elvágták volna. mára semmi kapcsolat sincs lőrinccel, az utcával. édesanyám és erzsi néni még névnapokkor megejt egy-egy telefont, de nekem már hatalmas a lemaradásom, azt sem tudom kivel és mi.

és a honvéd ezért fog megmaradni még nagyon sokáig. ennyi maradt az egészből, az egész gyerekkorból.

manapság már teljesen másokkal, de nagyjából ugyanott (korábban a két újságíróknak fenntartott bódé között, félpályánál, jobbra/balra, szigorúan a második sor legszélén, mert felettünk egy többgenerációs család fixen, a nagyfater biciklije a kerítésnek támasztva, melettünk a hentes – őt sem láttam évek óta -, és az öregúr, aki egy hatalmas böllérkéssel járt meccsre, hogy azzal szeljen kenyeret, gondosan magához ölelve).

a halottak napja nekem már egy jó ideje erről is szól. hogy miért vagyok kispesti, honvédos? rohadtul ideköt minden. még az emberek is jönnek-mennek az életemben, de klub az fix, minden áramlik, mindenki áramlik és mindig jó, mert kurvára kell. szerettem éveken át egyedül kijárni, bambulni a nagyvilágba, volt idő bőven gondolkodni, és szeretek a mostani arcokkal is, mert ugyanarról beszélünk, és ugyanúgy ott vannak otthon, ahol én.

igazából egyáltalán nem speciális dolog a honvéd, bármelyik lelátón elvagyok, szinte mindenhol van ismerős, akikkel ilyenkor jó eldumálgatni, miközben szinte semmit sem tudok róluk, csak annyit, hogy emtékás, vasasos, esemtékás, halista, bárki és bármi. miből él? van családja? fingom sincs, de a tudás hiánya nem akadálya egy másfél órás társalgásnak.

aki még ma ott van bármelyik lelátón, az szinte ugyanaz, mint mi. nyilván a bozsik az igazi és egyetlen szerelem, ott jó lenni igazán, vagy idegenben, de a honvéddal, de ettől még a szurkoló az szurkoló, nagyjából univerzális valami.

szóval valahogy így lesz a győr elleni meccs előtt. temető, gyertya, nosztalgia (sírni tudnék belül), majd vissza a villamospótlóra, hogy jöjjön a hagyományos guriga, mert kell a gépsor, minden pillanata kötött, hagyományaink vannak, voltak, lesznek, nélkülük csak droidok lennénk, orwelli figurákként járnánk ki – egy színházba. azt pedig gyűlölném.

és a legszebb, hogy az egész meccstől nem várok semmit. unalmas brusztolást, találunk egy gólt valahogy, lesz mondjuk döntetlen, netán szoros győzelem.