Mastodon

A helyzetet senki sem tekinti át, zavartan szívjuk a Symphoniát

Néha nem posztot, hanem esszét írunk. Mint például most.

Én már pont nem lettem úttörő. Nekem nagyjából tíz év jutott a létező szocializmusból. Félig kertvárosi, félig panel-gyerekként, két tanárszülővel és a húgommal hoztuk a czeizeli és egyben rendszerkonform családmodellt.

Nem volt meg mindenünk, de azt sem mondhatom, hogy unatkoztam volna. Pedig valójában igen. Csak az idő ment. A lőrinci szomszédságban néhány hónapon belül születtünk páran gyerekek, nyomasztóan hasonló körülmények közé, hasonló Kádár-kockákká bővített házakba. A legtöbb játékkal közösen játszottunk, mert nem mindenkinek, hanem csak valakinek volt meg. Egy csillagküllős BMX maga volt a csoda, és G-nek ilyenje volt. Elvált szülők gyermeke, úgy könnyű – értelmeztük tízévesen a születésnapitól a karácsonyi ajándékig nyúló horizontunkon a valóságot.

“A helyzetet senki sem tekinti át, zavartan szívjuk a Symphoniát” bővebben

nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok

Nagyjából így és ezért vagyok Kispest-drukker.

szerintem amióta az eszemet tudom, talán ha egy-két vállalható, sőt, mondjuk ki, egyáltalán nézhető honvéd-győrre, vagy győr-honvédra emlékszem. egyszerűen ezek hagyományosan ordenáré unalmas nullnullák, de ha mondjuk épp nem, akkor csak szimplán nézhetetlenek, sörrel is csak épphogy fogyaszhatók.

nincs is jobb máshogy lezárni ezt a hetet, pedig pont nem ezt érdemelné.

“nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok” bővebben