Szerző: vh

Legalább az eső elállt estére… ennyi.

Ennél azért valamivel többre számoltunk, mint amit végül is kaptunk tegnap – úgy összességében. Mert egyes alkotóelemeit tekintve minden tegnapi történésnek megvan a maga magyarázata, nem is éppenséggel valami ördöngős dolog – de ezek ez egyenként érhető és logikus negatívumok együtt egy olyan konstellációban alkottak negatív szinergiát, hogy szerzőnk is csak ilyen idegen szavak sorjázásával próbálja valahogy eladhatóvá tenni a szombat estét.

Tudjuk, tudtuk hogy a tavalyi bronz jó eséllyel egyszeri csoda, hogy az idei, elviekben már a fiatalok húzóerején alapuló keret a csikócsapatok összes gyermekbetegségét hordozni fogja magában: a hullámzó teljesítményt, a gyakori formaingadozásokat, a „nincs két ugyanazon tónusban lenyomott egymást követő meccsünk” jelenséget, a lelátói, szinuszgörbéket idéző hangulathullámzásokat. Mert akárhogy magyarázzuk magunknak az alaptézist, a korzó az korzó marad, és miután Kaposvárott rommádícsértük a srácokat, tegnap este egy gyengébb meccs elég volt a soron következő dehonesztáláshoz. Még ha ennek jelentős részét a tényleg év eleje óta halovány olaszok is kapták, és ha valahol érthető is a lelátói elkeseredés, hisz itt mindenki a klubért aggódik, csak épp nem úgy fejezi ki, ahogy azt várná… mondjuk Rossi. Aki posszant a sajtón, úgy üvöltve a „ha a szurkolóknak baja van az olaszokkal és az olasz edzővel aki beteszi őket, menjenek Mr Hemingwayhez, oké, én lemondok, elmegyek, van ajánlatom máshonnan, más országból„, hogy én inkább elhúzódtam egy méternyit, nehogy engem is tarkón somjon a hadonászó talján. Szóval neki is igaza van, ők mindent megtesznek, a lelátónak is igaza van, ők nem rakás szerencsétlenségeket akarnak nézni Kispest-mezben, ugyanaz a helyzet, mint a tegnapi beharangban: mindenkinek igaza van, senkinek sincs igaza. A szurkoló azért van, hogy szurkoljon ÉS kritizáljon, az edző azért van hogy csöndben dolgozzon a vörös fekete színekért, viszont anyatigrisként védje is a játékosait. Alapesetben nem is kellene ez ügynek akkora feneket keríteni, Rossi úgyis lehiggad hétfő reggelenként, és egy következő győzelmünk után megint nagypapájáról regél, aki miatt Honvéd edző lett és az oly mértékű szurkolói szeretetről, amit még sose kapott másutt. Alapesetben – de a mostani hetek nem annyira „alapeset”.

Mert nem tudunk semmit. Pár hete úgy festett, kiegyenesedik a keret: Tandia befogva, Dél hosszabbít, jön 2 új, ígéretes pedigréjű légiós. Tandi Pakson beáll, minőségi változás a védelemben. Dél is felveszi a kesztyűt. Na. Erre ma ott tartunk, hogy Tandia a fácsén búcsúzgat Pandúr szertárostól („sose felejtelek el”), Dél Pakson („rosszul éreztem magam Kispesten”) a Kaposvárott remekül bekezdő Godoy hova lett a válogatott meccsei után, ki tudja, Daud sérült, persze. És megkoronázva a történéseket, persze menetrend szerint érkezik a Boss-Ultras csörte újabb felvonása, nyilván, most már hangulat se legyen a stadionban, ez biztos segít.

És akkor megint jön egy ilyen borzalmasan gyenge ellenfél, mint volt a Kecsó, aki a rajt óta szopóágon van, vagy a Pápa, ahol egyre múlik Tóth Bálint mágikus klottgatyájának hatása, szóval a ‘kövesd, és az utóbbi évek fájdalmasabb hazai forgatókönyv-változata: egykapuzunk, de meddőn, beh’ kár, majd egy észveszejtő hiba (Szabi, bakker, ideje lenne felébredni idén), a második félidőben ugyanez, küzdünk, majd talál egy gólt a Tállai-team, és vége, nincs a padon húzóember, mit a padon, a kezdőben sem, hiába játszott tegnap kiválóan Nagy Geri, ha Vécsei a kaposvári álommeccse után most csak fogcsikorgatva küzd szegény, de nem megy neki, Vernes tompa, inkább csak az ellenoldali lábakra csúszik rá, neki se megy pedig nagyon kéne a Ricsi-fikcsi… Ignja ugyan császár hátul nagyrészt, de Kemenes megint az álommanóval randevúzott… és ez erre elég, sajnos, a semmiből  nyer semmi taktikával a Mezőkövesd, Véber Gyuri megdicsőül, és meg van sértve mikor Rossi azt mondja, az első félidőben felbillent a pálya. Pedig de. És ezzel mit sem érünk.

A beharangban búfelejtő Kispestet kértem – kövesdi kokit kaptam. A meccs végére az idő is tejesen lehűlt, társaságunk egyik tagja jelzi is, még 2-3 hét és a nézhetetlen játék mellé megkapjuk a szétfagyós időjárást is az elgémberedett lábujjakkal, lila kézfejekkel, mit ne mondjak, várjuk. Valahogy varázsütésre megint 2009 lett ismét, Pölős, Sisás nemtudjukmerretartunk feeling a lelátón, ahol a csúcspont sajnos nem egy Hidi dugó vagy Vernes csel, Vécsei álomassziszt vagy egy kedvelt légiósunk remeklése, hanem az, amikor szünetben egy bekapcsolt mikrofonból Maros szpíker elhaló hangja jelentkezik be az éterben „Kálmán szóljatok az oroszlánnak, jöjjön már fől…„, vagy a találkozó eleji mintapárbeszéd, a bemelegítés során szóló Hendrix – All along the Watchtower” alatt, mikor Faterom beközölte, hogy ez a kedvenc száma Jimmytől, mire Hanta rögvest kontrázott, hogy neki meg a „Nézz le rám, Istenem„. Ezek egy győztes meccsen, egy jó éránkban megkoronázzák a hétvégét, de így, hogy a legsivárabb szakaszainkat idézően ezek jelentik a fénypontot, kissé sovány.

Reméljük a hullámzás olyan téren folytatódik, hogy Miskolcon ismét a jobbik arcunkat mutatjuk. Különben az esős tájképeket defalultból linkelhetem az összes idei beharangozónk elé…

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Lehetett akármilyen harmatos a Prukner-legénység, azért amellett ne menjünk el szó nélkül, hogy most nagyot játszottunk. Nyilván a ló túlsó oldalára sem kell átesnünk, és egyből az „évtized kerete” jellegű jelzőket aggatni a csapatra, de mértéktartással fogalmazva, a biztató jelekből most nem volt kevés. Kérdés, mire lesz elég, illetve hogy jön ki ez a tartalom belőlünk a félszezonvégi flúgos futam idején, mikor az élcsapatokkal találkozunk? Jó kérdés. Addig is viszont jöjjenek a dicséretek, amikért tegnap megdolgoztak a „gyerekek”.

A kapuban Kemenes Szabinak sok dolga nem volt, talán két komolyabb kifutást ha kellett produkálnia… ami viszont kicsit aggaszt minket, az a showman-i skilleken talán már kissé túlnövő sztoikus nyugalom. Ugyan nagyot röhögtünk a kapufás-ölbe visszapattanós produkciónál – ilyen epic fejjel ezt csak Szabi tudja lereagálni, az biztos – viszont másik oldalról az, hogy sokszor el sem indul az ilyen labdákra, picit ijesztő.  Két ilyen szitu volt most is, ezeket leszámítva viszont magabiztos volt hősünk, szóval reméljük, csak én parázom túl a dolgot.

A hátsó alakzat ezúttal rendben volt, igaz, a somogyiak sem késztették életük harcára a defenzív arcainkat. Védelmünkből a Pakson már visszatérni látszó Tandia ismét hiányzott, talán Rossi még mindig érezteti vele a tüskét, vagy hét közben nem pörgött az edzéseken? Mindenesetre most a „B-védelem” is elég volt. A csöppnyi Király nagyot harcolt, rendre jó (sőt, a tanári jelző sem túlzás) szerelésekkel, rendesen kifutva magát. Ignja egyszerűen professzor hátul, pont Hanta boncolgatta, hogy alig-huszonévesen hoz rendre botis-i, szmicsói játékintelligenciát és nyugalmat. Most is. Baráth Boti nem belsővédő, de ezúttal ő sem hibázott, viszont továbbra is tartjuk: a szélen igazán hasznos ő, és most, hogy van Ignja, Tandi, Kovács, Lovrics, kisBobi, talán nem az értelmes szélsőhátvédet kellene bent pazarolni, mikor azokból meg hiány mutatkozik… Alci barátunk szokása szerint sok kis hibával játszott, az ellenfél minősége miatt ezek most szerencsére nem döntők, csak bosszantó nüanszok maradtak, de a Damoklészkard ott lebeg a teljesítménye felett… A hajrára ebbe a szekcióba beálló Csábi Misu számomra biztatóan mutatkozott be, bátor szerepválallásokkal és elfutásokkal, a végére kicsit beüléssel, amolyan tipikus akadémiker kezdéssel, amiből recens tapasztalataink szerint nem kevés jó szokott kisülni. Hajrá, Misu! A sérült Botit váltó Lovrics a kispadról beszállva némi mozgáskoordinációban manifesztálódó bizonytalanságot leszámítva hozta a szokott Lovrics küzdést, ráadásul fejelt is egy gólt, úgyhogy az ő vállát is lehet lapogatni. Az ilyen légiósainkat mindig is csipáztuk, nincs ez másként a horvát cárral sem.

Középpályánk elsőre meglepő módon most három védekezőbb jellegű kollegával állt fel, még nagyobb meglepetésünkre pedig az elmúlt év legjobb játékát hozta le. Hidit évek óta sikk szidni, és most is volt egy-két hajmeresztő megmozdulása de egyik sem döntő helyzetben, viszont sok-sok labdaszerzés, jó szerelések…Patrik szép lassan beért, és ez egy-két éven belül még sokaknak le fog esni. A nap meglepetése viszont egyértelműen Anibal Godoy. A panamai skac olyan természetességgel ízesült a Rossi-féle gépezetbe, hogy csak csettinthettünk a posszant somogyiak között a lelátón. Mintha 3 hónapja itt játszana… Noha védekezőközépnek törzskönyvezték, nem az Akassou/Marshal Mufi/Hidi féle „labdát szerzek, és rögvest továbbadom, jellemzően hátra” jelszót a mellkasára tetováltató változat, sokkal inkább a Benjamin/Genito/Vadócz jellegű „esze van” szűrőjátékot hozta, jól megjátszott labdákkal és youtube-videóiból már ismert pontos hosszú labdáival. Persze ne essünk hanyatt, ez még csak egy meccs volt, várjuk a folytatást is. Ha azonban az ezen a látott  nyomvonalon megy tovább, akkor ismét megdicsérhetjük az igazoló szekciónkat, és ugyanakkor feltehetjük a kérdést: miért nem lehetett már az EL-selejtezőkre is így készülni? Nagy Gergő végre teljes meccset kapott, nem is érdemtelenül (nekem eddig se volt vele bajom, de Rossi mindig cserélte őt mostanság). A kis középpályás ütközött, csípett, rúgott, harapott, persze a szabályok adta kereteken belül, és nem sok párharcot vesztett. Továbbra is egy árnyalattal támadóbb verzióban látnám szívesen, de lehet, csak idő kell neki, és Godoy mintájára ő is többet mer majd vállalni.

Csatársorunk ezúttal is vegytiszta kispesti nevelésű sor volt, és hogy a három kezdőember hinti is az első három gólunkat, hát körülbelül ezek azok a képek, amikről egy valamirevaló Honvédos álmodik. Holender érdekes meccse volt ez. Az első félidőben a kapufáját leszámítva nem játszott jól Filip: labdakezelési hibák, rossz passzok, lassú döntések jellemezték játékát, a szünetben cseréltük volna… de az edző nem a Hanta-RW duó, hanem Marco Rossi, aki valamit nagyon érez Holendernél, és ennek most a forduló gólja lett a jutalma, mondhatott bármit is a léc alatt számolatlanul szálló Puhl-sutkáktól megfáradt Nyíl a Harmadik félidőben. Rossz játék és csodagól – ezzel szezon végéig kiegyezhetünk meccsenként, mondhatjuk viccesen, de Filipnél tudjuk, hogy nem ez a cél…és messze a végállomás. Vernes Ricsi a legkellemetlenebb tagja a csatárszekciónknak az ellenfél szemszögéből, küzdős, fifikás és jól cselező támadó, akinek a szeme sem áll jól. Most kevesebb vernesi trükköt, ellenben a védelmet folyamatosan stresszelő jelenlétet hozott le, büntetőgóllal koronázva meg játékát. Jó volt, de benne is még több van, nem lepne meg, ha a következő fordulók valamelyikében egy duplával jelentkezne… Vécsei pedig az ász. Nagyon él, mióta előrébb tette őt Rossi, korai gólja mestermunka volt, lövőerő, helyezés, helyzetfelismerés – semmire nem lehet szavunk. Meccs végére kicsit eltűnt, ekkor például jöhetett volna Lőrinczy váltótársként, de nem… kár. Ez az év Bálint éve lesz, már most hosszabbítanék vele 2022-ig. A cserepadról beszálló birodalmi lépegető Testardi semmi meglepővel nem állt elő, csetlett, botlott, lassan fordult és szarul helyezkedett. Nem tudom lesz-e ebből formajavulás. Gyanítom, télen sok sikert kívánunk a további pályafutásához, hacsak Rossiban nem éled fel a nacionál-szolidaritás.

Kispadunkon Mister Marco ezúttal jó kezdőt talált ki, a megerősített ütköző-középpálya, és Godoy jó indításai megteremtették a bátor összeállítású csatársornak a lehetőségeket a fickándozásra. A kötelező Testardi cserét bántuk mindössze, de hát semmi sem fenékig tejfel, így a bohócliger drukkerek élete sem… Két hete van most a tar taljánnak a további finomításokra, és ha nem jön sérülés- vagy eltiltáshullám, a tavaly őszi szintet elvárhatjuk minimumcélkitűzésként a következő hetekre. Posztzárásként ez azt hiszem elég is.

Fotó: Babar (1909foto.hu).

Védjegyes szeptemberi vasárnap, megkapó kulisszák, sok kispesti gól, emlékezetes produkciók – így foglalhatjuk össze idei második kaposvári vendégjátékunk históriáját. A hajtás után költői képekkel tarkított őszi sanzon a somogyi túráról.

Szeretem az őszt. Tudom, írtam ezt már egy évekkel korábbi posztban, de sebaj, most ismétlek – mert ez egy kedves téma. Szóval az ősz erősen kedvelt évszak, mióta már „csak” dolgozom, és nem a sulikezdés, és ezzel együtt a munka melletti pluszteher beindulása fűződik hozzá, mint ahogy tette azt a korai munkáséveimben. Azóta viszont az ősz a legjobb kirándulások, túrák, Wekerle-napok, borfesztiválok, kerti munkák ideje, és ez jó. És ami még jobb: a nyári bágyadt forróságban, idényeleji formában, szinte még tét nélkül („messze a vége!”) átporoszkált első fordulók után a hűvösebb őszi szellők elhozzák az izgalmasabb meccseket is a Bohócban. Nem, nem feltétlen színvonalban, de legalább izgalomfaktorban. Meg abban, hogy mi, drukkerek is most már tényleg elhisszük, hogy ez az új szezon, nem az előző bajnokság valami bónusztrekkje, hanem egy önálló entitás, de tényleg, és az utóbbi Honvéd-évek sajátos fícsörjeként eddigre beesnek az utolsó igazolások is, és valahogy ilyenkor lesz igazi a keret, élesednek be a játékosok és lesznek jobbak a vidéki túráink is. Hát ilyen reményekkel indultunk el Kaposvárra.

Legalábbis én, mert Hanta hívott délelőtt, hogy persze jön, de kicsit kedv-válságban van, nem kívánja annyira a vidéki túrákat, mi van, ilyen nem létezik, Hanta-válság, ami sosincs elvileg, de most már ő is, én néha megfáradok, az okés, de Hanta, hát ez mégis hogy? Persze lefele menet már nyoma sincs a fásultságnak, szóval lehet, hogy Hanta is most kapcsolt át őszi üzemmódba, ahogy én is, és még az örök pesszimista Fater is „ha most nem győzünk, akkor soha” jellegű monológokat prezentál a hátsó ülésről, kicsit a nap is szebben süt, ahogy begurulunk Kaposvárra, túl a szórvány záporokon, amik a Balatonnál szórták meg autónkat. A város hangulata igazi, kopott fényű, vidám szeptemberi, a bezárt boltok rácsain és cégérein ledéren csillog és csorog a napfény, a vasárnap délutáni sziesztáját töltő utcák csöndesek, és a platánok lombja méltóságteljes árkádot von föléjük, itt még Hrabal is szívesen sétálgatna… És ugyanakkor zizeg a város: évnyitók városszerte, fekete pantallók és ünneplő cipők és szemrevaló gimnazista és egyetemi czukkinák sorjáznak a járdákon, mindegyik vidám, mindegyik pezseg az évkezdés előtt, mint ahogy a Bohóctól is várjuk a legalább enyhe pezsgést, pláne a Kispestünktől. De hát Kaposvár, sose könnyű, itt kiszámíthatatlan minden, hol ikszelünk, hol kikapunk, nagy néha nyerünk – reméljük a futball Fortuna asszonya nem ítéli elégnek erre az évre tavaszi támogatását és most is rásegít a vendégszereplésre…

A rövid kis másfél órás városnézés (ilyet is régen csináltunk, és határozottan jól esett picit kilépni a Kispest-random vidéki stadion-Kispest szigorú végpontokhoz rögzített utak sémájából, és hát Fater nagyon rápörgött az idegenvezetésre, hisz nyomdászváros a somogyi megyeszékhely félig-meddig, ő pedig tradicionál wekerlei nyomdászfamília tagjaként -elvégre minden ős-wekerlei vagy postás, vagy nyomdász, vagy tisztviselő volt, ez már csak így ment- sok szakmai úton vett itt részt) irány a Gödör és a meccs – ami pedig megkoronázta ezt a koraőszi remek napot. Erősen kezdünk, előbb Hidi ad  álompasszt Holendernek, kár, hogy Filip melléfejeli, kár, hogy les. Nem sokkal ezután Vécsei csap le egy rossz felszabadításra, kezd befele húzni, kínálja magát a bal alsó, ahol ülök, onnan egyenesen feltárja magát Bálintnak, aki remekül lő, Ranilovics olyan ranilovicsosan (=nem rosszul de sose elég jól) eldől, de el nem érheti! Felugrunk a lelátón, a helyi erők sem bánják, elég kereszt nekik idén a saját csapatuk, és innentől elindul a két évvel ezelőtti, zalaegerszegi kalandunk reload-ja, saját csapatukat szidó hazaiakkal, és szép komótosan hengerlő Honvéddal. Mert az első félidőben ugyan „csak” egy Holender sistergős kapufára futja és annak megállapítására, hogy Anibál Godoy bizony nem lesz rossz, a második 45 percben előbb egy buta tizi, Vernes nem helyezi tökéletesen, de elég erős szerencsére a löket, Ranilovics is későn indul… Ricsinek is kijárt a gól ismét, jól játszott… aztán az általunk virtuálisan már lecserélt, az első félidőben a fonalat a kapufa ellenére nem találó Filip is varázsol, megmutatva, hogy nemcsak Kiskokó és Radó van az NB1-ben, ezért a szólóért érdemes volt leutazni Somogyországba, Fater már állva tapsol, majd a szögletünknél berendeli az újabb gólt: „Ricsi a Lovresznek íveld a hosszúra, fejre…!„, és Ricsi a Lovresznek íveli a hosszúra, fejre, benn is a fejes a hálóban, idősb Babar úr is küldi a maksziriszpekteket Ivánnak „így visszatérni betegcsiből, nem semmi” (a fura szó a mondatban jó eséllyel a maródiságra utal, a szerk.). Fieszta, minden szép, minden jó, még Lőrinczyt kérnénk, hogy teljes legyen az öröm, ehelyett Testardit kapjuk, „a kosaras gyerek” ahogy Öcsém hívja, és tényleg, mint általános hatodikban a Dani, az egyetlen arc aki utált focizni, csak a kosár, azon állt így a gatya és ő mozgott így. De most ezt se bánjuk (illetve dehogynem, de majd máskor sírunk).

Meccs végén sztending ovésön, Rossi is kiint felénk vidáman, mi pedig memorizáljuk a ruhadarabjainkat, hisz győztes szetten ne változtass… sajtón Rossi most úriemberkedik, hisz jó a kedv, rommá dicséri a hazaiakat és Prukit, nem sokan fognak itt 3 pontot így elvinni, összegez, szerintünk viszont nagy a baj a Kapos partján… Hanta  például eddigi leggyengébb látott Kaposvárjának aposztrofálta a zöldeket a meccs vége fele, és ezt nem a találkozó előtt lehúzott bőcsi sörszégyen Rákóczi utóízei mondatják vele, sokkal inkább a látvány. Prukner tanárnak itt lesz dolga bőven, ha még kap türelmet. Dolga lesz persze Rossinak is, két hetünk van tovább csiszolni a most már végleges formát öltő keretet, egy biztatóan indító Godoy-jal, egy még számunkra sötét ló Dauddal, és úgy anblokk mindenkivel. Annyi viszont biztos: bármíly gyenge is volt a Kaposvár ezen a vasárnap estén, önbizalmunknak biztos nem ártott a siker, és szurkolói elemeink is rácsatlakoztak a rég keresett töltőre. Így amikor némi autóműszaki gondok adódtak hazafele a koromsötét somogyi éjszakában, idegeskedés helyett inkább a meglepően tiszta égen kirajzolódó Tejutat csodáltuk és Holender szólóját idéztük vissza, miközben az ősz beköszöntött, és az Élet minden terét beborító természeténél fogva a Bohóciligára is rátette vörös platánlevéllel díszített névjegyét – ezúttal egy emlékezetes vasárnapot szerezve nekünk.

Fotók: Babar (1909foto.hu) és cqn.pflag.eu