Kecsóra járni Kispest-drukkerként, azon kívül, hogy hangulatos a stadion meg a város, nem egy népünnepély. Túráink élvezeti értéke körülbelül kimeríti a 2003 tavaszi Őze-éra mámor-faktorát, az pedig tudjuk mit jelent. Egyszerűen hihetetlen, hogy ide csak furulyázni járunk évek óta. Babar kollégával épp azon tanakodtunk kifelé jövet a sajtótájról, hogy legközelebb a fotósmellények kikérése után nem a pályára megyünk, hanem előbb az alagsorba, ahol a helyi szertárostól a láthatósági kabátkáink mellé az előre odakészített szopellinó álarcokat is vételezhetjük. Hogy latex, vagy gumi verziót, azt majd a hírös készlet eldönti…
Valahogy már az előérzet sem stimmelt. Supkával még sem az első itteni érájában, sem a legutóbbi tavaszon nem tudtunk zsinórban négynél többször nyerni, ráadásul ugye említettük, hogy a kecskeméti kirándulások nem arról híresek, hogy peckesen alázzuk a lila-fehéreket. Jó egy órával a meccskezdés előtt a helyszínre érve még minden szépnek tűnt: jó idő, könnyed lejutás, összefutás a fotós és sajtós kollegákkal – aztán a rossz ómenek erősödtek fel megint, hisz a bemelegítésnél Debrecenit hiába kerestük a keretben: kiderült, megsérült az utolsó pillanatban. Én pedig annak sem örvendtem, hogy a kezdőcsapattól külön melegítgetett ismét Zelenka, akit önjelölt edzőként én most kezdettem volna.
A találkozó első 10 perce mégis úgy alakult mint egy jó álom. Előbb Kemi megint ziccert fogott, átmenteni látszva a Fradi elleni formáját, majd az egyik kecsói ámok-harcos szállt bele Danilóba a 16-osukon belül, tizi, az pedig tudjuk, hogy a Cirilo de Oliveira-i álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér az adott ellenfélnek. Ezúttal Németh Gabit ültette rá arra a bizonyos rollerre Dani barátunk, 1:0 ide, Danilo 6 meccsen 5 gólnál trat, csak büntetőkből, micsoda Bohócliger eposz…! Hát annyira szép, hogy ez még a kecsói villanyújság kezelőjét is megzavarta, aki Dani neve helyett gólszerzőként a következő, matematikalilag minimum érdekesnek minősülő axiómát írta ki az eredményjelzőre: „Gól: 19, de 8.”
Ezt a remek startot még egy eltékozolt helyzetecske követte részünkről, majd sajnos jött a jól ismert „hírös forgatókönyv”: a lilák elkezdtek jönni, a megszokott elánnal, gyorsan és ellenállhatatlanul. Azaz egy darabig ment az ellenállás, köszönhetően a védelmet önfeláldozóan irányító Botisnak, akinek sokszor az új fiú, a meglehetősen bizonytalan Bjelkanovics helyett is oda kellett tennie magát. Mellette még a középütt szűrögető Akassou volt ekkor a kulcsemberünk. Aztán mire úgy festett volna, hogy megússzuk a nyomást és a Kecsó hite alábbhagy, jön a házimumus Gyurcsó, aki a Vidi színeiben is vert nekünk egy megalázót a tavalyi MK-búcsúnkon, most meg egy nagy átlövést heggesztett be Szabi kapujába. 
Ez előtt, meg után is jött még 1-1 kecskeméti kapufa, szóval örültünk a szünetnek. Meg Zelenka kissé megfáradt léptű bratyójának szerepkörében feszítő arculatnak, aki a széktói pálya gyepmestereként csapatott végig a játéktéren. A hasonlóság epic.
A szünetnek, mely után megnyugvás helyett azzal kezdtünk, hogy Kemenes egy rosszul kiszámított labdábanyúlással ajándékozott egy gólt Litsinginek. Kényszerhelyzet, futhatunk az eredmény után, aminek a vége Kecskeméten mindig gyufa… Hiába cserét Supka, indiszponált Tchamit ezúttal ügyes Hidire, majd (kissé késve) Németh Norbit Zelenkára, hiába adta zsugáit a cseh, nem sikerült az egyenlítés. Sajna nem nagyon tudtuk kihasználni Zelit aki nem nagyon kapott labdát, amikor pedig kapott, és pl. álompasszal indította Abasst, hát, a szenegáli koma megint hozta a hihetetlent, ezúttal a kapust is lecselezte, majd üres kapu mellé durrantott. Hihetetlen csóka a mi Abassunk: lehetetlen pozícióból betalál (Zete), ám ha ziccert kap, üres kaput vagy csak a kapussal szembenállós szitut, akkor megáll a tudomány.
Supka cseréi tegnap sajna megkésve vagy kevéssé eltalálva érkeztek – Szekulics balszélre hozása (illetve Abass ottani erőltetése a váltás előtt) nem voltak főnyeremény húzások. Tompa volt valahogy az egész csapat egész este, hajtottak, küzdöttek a srácok, de a Győr elleni kezdeti, vagy a Zete ellen mutatott fantáziadús momentumok ezúttal nem köszöntek vissza. A srácokat azért így is megtapsolta a leutazó 200 fő körüli szimpatizánssereg, tart még hát a szeretet-lendület, remélem a Vidi ellen újfent valami kisebb csodával hálálja meg mindezt a a pályán a gárda.
A hármas sípszót követően így rezignáltan mentünk sajtótájra ahol érthetően Supka sem szárnyaló hangulatban üldögélt, a vele készült beszélgetésünket hétfő/kedd magasságában várjátok a hivatalos klubhonlapon (vagy itt, ha oda nem kerül fel). Aztán irány a kocsihoz, a parkolóba tartva mellettem épp két hírösi szesztestvér- és ülőhelyi arculat csoszogott hazafele szoftosan bemátézva a fütyülős baracktól és lila sikertől mámoros kecsói éjszakában.
„Te, ööö…Sanyi, ki is lőtte a második gólt? Nem is emlékszem…”
” Hát hogyhogy nem emlékszel? Az volt, az a francia licingi.”
Fotók: babar (1909foto.hu).
Még egy hét. Ennyit kell kihúzni, és végre vége az idei átigazolási szezonnak. Szeptembertől már csak szerződés nélküli, illetve amatőr játékosokat lehet beszerezni, illetve az október táján menetrendszerűen próbajátékra érkező Szili Attilát.