Iszonyat hangulatosan indult a mai napom, hogy aztán iszonyatosan szarrá ázzak, de legalább megvan a továbbjutás (és remélem nincs meg egy remek megfázás). Bevezetőnek ennyi elég is, akit érdekel a “Régi idők jellegű pesti focikalandjaink” sorozatunk, az ne habozzon, lapozzon.
Az a nagy igazság, hogy akkor szeretek a legjobban beszámolót írni, ha az aznapi meccs valami hangulati extrát, többletet hozott, és már otthon, begépelve a történéseket is bizsereg valahol a szívem mélyén egy kis Honvéd-csakra, hogy basszus, ez egy nagyon helyre kis nap volt! Egy ilyen bizsergést beindíthat egy gasztro-élmény, egy jó sör (régi szép idők), manapság pedig egy pálya menti hangulattolulás, egy meccs előtti kártyaparti, esetleg valami ordenáré lelátói beszólás-cunami. És ha ilyen napon vagyok túl, és vidáman írom a beszámolót, na az ilyenek szokták aratni a legnagyobb tetszést olvasói körben, nyilván… véletlenül sem a rinyálósabb RW-posztok. A mai írás egy átmenet lesz asszem.
Történt, hogy a 2011. őszi, Szigetszentmiklós elleni csepeli szopórollerhez és a tavalyi BKV Előre pályás élvezkedésnek a nyomdokain ismét egy főnöki jófejségnek köszönhetően abszolválni tudtam a szokásos őszközepi kupaköri pesti jelenést, ezúttal Soroksáron. Tudom, menjek a ….ba, hogy a melóhelyen vagy sulin szivolázó sorstársakkal ellentétben én ki tudtam osonkodni a meccsre, de az van, hogy szívtam én annyit és még fogok is szerintem, hogy évi egy jószolgálati cselekmény belefér az aktuális bossok részéről felém. Mondjuk ez a mai volt az idei évi.
Szóval, némi csütörtöki és pénteki túlmeló ellenében a mai délután szabad lett, így reggel-délelőtt még tudálékos részvétel a főváros egyik grandiózus rendezvényközpontjában, majd 12-kor kilövés, végig a kedvenc borús időmben az igazi őszi még-épphogy-zöld színorgiát produkáló parkon, kihalt terek, üres padok, tobzódok, tudom, fura arc vagyok, de én akkor vagyok boldog, ha borús az idő és Paradise Lostot meg Pink Floydot meg Anathemát hallgatok, nemnormális, haladjunk… Futva elérve a busz, irány a metró, majd Kispest, a Határ útról gyorsan haza, zakó le, fancy naci le, vízhatlan dzseki és kapucnis pulcsi föl, gyorskajálás 2 perc alatt, majd futás az Agip kúthoz, ahol már vár Fater és Laci úr, s repesztünk is ki Soroksárra. Jó nap, RW, jó nap ez, nem is eshet meg még egyszer a csepeli csúfság.
Az nem esik meg…ellenben a csapadékról ezt már nem lehet elmondani. A dél-pesti külvárosba kiérve már masszívan szitál a genyó eső, így inkább a pálya menti korlát helyett a stadion oldalához forrasztott kocsmában készítjük fel magunkat az időjárási viszontagságokra.
A hely nyilván egy csoda, akinek van erre affinitása, nagyokat élvezkedhet itt időutazásilag. Eleve a falak alu-burkolata a legszebb ’80-as évekbeli virágos üzleteket és újságos standokat idézi, még a kispesti Kapitánysággal szemben állt egy ilyen külsejű virágos butik régen (a mai SpeedBike-kal szemben), meg a Kóson (akkor Petőfi tér) a rokkant újságos srác, Zoli bódéja, akihez Nagypapám mindig borravalóval küldött ki a pénteki Népszaváért, mondván “megérdemli a Zoli szegény, az egy komoly gyerek, egy úriember”…
Belül adekvátan szűk sörkínálat, Ászok és Gösser (utóbbi 0,33-mas kisüvegben az urizálóknak), az Ásóka szigorúan 280/üveg, még nem vidék, de már nem belváros, nyilván ez a legnépszerűbb választás a közönség körében.
Szépen sorjáznak közben a szurkerek, 1909-es kapucnisok, egy khaki kabát, rajta a régi Kispest-Honvéd címerünk felvarrva, a fickó odajön hozzánk és köszönti Hantát, ez persze nem lep meg, Hanta már kisebbfajta celeb lett a drukkeri körökben, mondjuk elnézve mai Rejtő Jenői hős díjas outfitjét, ebben semmi meglepő nincs. Érkeznek sorban a marconább arcok és a helyiérdekű Kispest-czukkok, fiatalabb és nyugdíjas arcok is, a szokásos kör. Valahogy otthon érzem magam.
A többiek tubákéhsége hamar felszínre tör, és találnak egy kis fedett kerthelyiséget a kricsmi mögött, hát ez kolosszális, komolyan, a fali könyöklőtől kezdve a helyi lapokkal telezsúfolt asztalokon át a csoffadt focilabdákkal és leharcolt székekkel teleszórt kis alkóvig minden van itt. Kár, hogy kezdődik a meccs, jó lenne még maradni.
De a meccs nem marad el ki kell menni. Alig foglaljuk el helyünket az általam csak a basildon.hu képeiről ismert vendégszektorban, indul is a találkozó.
Nyomunk, kavargatunk, presszionálunk elöl, edzőmeccs jellegű a cucc, mint a téli felkészülési szenvelgések… “A Hali közben már vezet” – dobja be egy jólértesült arc a közösbe. “Ja, mert tegnap játszottak” – kontráz egy korzó-legenda harcos, majd tovább majszolja tábla Milkáját. Imádom a táborunkat.
Aztán Ignja ad egy forintos passzt… az ellenfélnek, 1:0. WTF? Semmi gáz, folytatjuk, mintha mi sem történt volna, nemsokára Dél húz el ügyesen, visszacenterez az alapvonalról, Holender érkezik, 1:1. Ezt most jól csinálta Dél is. Nos, az izgalmak nem hagynak alább, Hidi senkitől sem zavartatva öngólt vét. Újabb kínos percek. nyomunk tovább. A Sori szakállvokál kapusa hevesen reklamál a bírónál, felajzott szektorunk nyilván betalálja, és ezen rózsaszín kapuskesztyűje sem segít. Főleg, miután Hidi ver neki egyet 20-ról. Sorra jönnek az engem is mosolyra késztető évődések, végül megkoronázva egy egyszerűbb kollega által: “te szakállas köcsög“. Itt már erősen fittyed a cerberus szája… A 45. percig, amikor is szögiből megint betalálnak. Mi a tökömet csinálunk?
Az öltöző, gondolom, zeng a Cazzó-któl, Rossi legalábbis eléggé tolja a homokot kaparó bika-járását a pauza után. Innentől jött egy katasztrófa második félidő eleji meddősködés, mígnem beküldjük Gyula bát, aki nyom egy cselsorozat utáni gólpasszt Vaszkének (apropó, Vaszke, volt két nagyon veszélyes, csak bravúrral mentett fejese, és két, komolyan nívódíjas lövése, ha ez végre NB1-ben is menni fog, királycsászár lesz a csávó), meg még egy adag másik cselsorozat, jó volt. Csak nem elég. X a vége.
Itt már a nap eleji remek hangulatom a játék és a közben masszív függönybe váltó eső miatt messzebbre került mint Vadócz valamikori hazatérése Kispestre, és mélyebbre süllyedt, mint Papa H. népszerűségi indexe a Kanyarban egy random felkérdezős posztja után bármikor. Undorító, párás és nyálkás idő, igazi tele-van-a-sípod-mindennel hangulat. A csapat meg szenved. Itt már komolyan féltünk egy véletlen blamától.
Aztán Gyula fejelt egy szemfüles gólt, majd a végén Rikárdó adott a sok eltolt ziccer- vagy ziccerpassz után egy szeme-van-labdát az erejével elkészült Sori-védelmen át Botinak, aki beverte a mindent eldöntőt, 2 perccel a vége előtt. Meglett a továbbjutás. Aztán hétvégén fejbe grátisz jön az új edzős Vidi, a kvázi A-csapatunkat valszeg megnyomó hosszabbításos, felázott talajú kupameccs után. Gyerekek… le kellett volna ezt rendezni a rendes játékidőben… nagy kár ezért.
Szidhatok valakit? Nem. Hajtás volt megint, kreativitás nem, csak Gyula és Kamber érkeztével. A B-sorból játszatott Szilágyiról mindent elmond, hogy Rossi lekapta a szünetben és beküldte a pihentetett kisBobit. Hát, így.
Amikor a Wekerle sarkán kiszálltam Laci úr kocsijából, már nem a reggeli borús idős hangulat, nem a budai szép park-kép és nem a soroksári krimó járt az eszemben, csak egy forró fürdő. Fura egy nap lett ez így, remek indulással, kora délutáni klimax-szal, majd az eső által romba döntött hangulati elem-pillérekkel.
De legalább a továbbjutás meglett.
Jó volt: Boti, Bobál, Nagy Geri, Gyula, Kamber.