Letelt a türelmi idő, és mivel 2020 szökőév, még rá is húztunk egy napot.
Az új tulajok – állításuk szerint – hosszasan készültek a Honvéd átvételére, hónapokon át tárgyaltak az Öreggel, mire egymás tenyerébe csaptak, vagyis az nem lehet érv, hogy még csak egy éve vannak házon belül, nem volt semmire idejük. Ha én hónapokig tárgyalnék egy klub átvételéről, majd kerítenék rá irgalmatlan sok pénzt, hogy kifizessem, akkor ott valami erős akaratot feltételezhetünk, valami célt, amit el szeretnék érni, valami tervet, amit meg szeretnék valósítani.
Egyelőre nem úgy tűnik, hogy megérkezett volna az egyenes vonalú, egyenletes mozgást biztosító pálya Kispestre, inkább valamiféle lejtős felületről beszélhetünk, amin vannak kisebb buckák, és ahogy gurulunk tehetetlenül lefelé, néha fennakadunk valamelyiken, az kitérít egy kicsit, lelassít, majd zuhanunk tovább. Ahogy az egyenes vonalú, egyenletes mozgás, úgy a lejtő is egy lehetőség, hogy A-ból B-be eljussunk, a különbség mindössze annyi, hogy az egyik esetben pontosan meghatározható a pillanatnyi B, ami felé tartunk, a másik esetben viszont mindig van lejjebb.
A fekete Volga felrúgja a status quo-t
Tudtuk, hogy el fog jönni értünk, mert el kellett jönnie. A közeg logikája ezt diktálja. Ahhoz túl nagyok, túl eredményesek és legfőképp túl hangosak voltunk, hogy partnerként, versenytársként kezeljenek minket. A szabadsággal nem tudott, és most sem tud mit kezdeni a közeg, és amíg lesz bőven elég tapsikolója az apró kis szabadságjogok eltörléséhez, addig gátlástalanul meg is fogja tenni.
Az Öreg olyan volt, amilyen. A végére kialakult egyfajta status quo, valamiféle élni és élni hagyni, ahol a klub visszaszorult a klub üzemeltetésébe, részben kivonult a narratíva gyártásából, és azt átengedte a szurkoló közösségnek. Faramuci módon nem feltétlen az eredményesség, vagy az Öreg hozzállásának változása hozta el a helyzetet, hanem a közeg kényszerítette bele mindkét oldalt.
Az Öreg látványosan kiállt a közeg logikája mellett, miközben volt, hogy egyes alrendszereit erős kritikával illetett, a Nagy Rendező Elvekkel rendre egyetértett. Azonban hiába az erős jelenléte a sajtóban, hiába könyvelték el táborhoz tartozónak, igazán nem tudott körön belül kerülni, és talán nem is akart, így a klubján sem tudott ilyen módon segíteni.
Az utolsó évek nagyjából arról szóltak, hogy van egy klub az országban, amelyiknek nagyrészt saját magát kell eltartania, amelyik nem feküdt le a rendszernek, nem dobta oda habtestét az első szóra, hanem kiáll valamiféle piacszerű rendezési elvek mellett. Miközben eredményes.
A Kispest hirtelen szimpatikus lett.
Nyilván, azt mindenki tudta, hogy a lehetőségekhez képest viszonylag idilli állapot nem tartható fenn sokáig. A közeg szépen, lassan kicsinál, belekényszerít egy olyan pókerjátszmába, ahol nem nyerhetsz, viszont egy korlátozott ideig meghagyja a lehetőségét, hogy pénzzel szállj ki belőle. 2019 tavasza egy ilyen pillanat volt. Hiába volt relatíve jó a leosztásod, a valószínűségi törvények szerint hiába nyertél volna a legtöbb asztalnál, neked pont ahhoz kellett leülni, ahogy folyamatosan változó szabályok szerint játszanak, ellenben van egy pont, ami fix: a végén mindig a bank nyer.
Tavaly a tulajdonosok bemutatkozó sajtótájékoztatójáról szóló posztot ezzel a kérdéssel zártam:
Ha nagyon le akarom csupaszítani a mondandómat, akkor az valahogy így hangzik: rendben, nevezzük NER-nek, de nézzük meg, hogy a NER tud-e jó gazda lenni?
Eltelt egy év, a nagy fekete Volga már a múlté, itt az ideje megmérni a mérhetőt.
Mérleg
Magyarország egyik legnagyobb futballklubjaként a múlt arra kötelez bennünket, hogy továbbra is sikeresek legyünk. A Budapest Honvédnak minden évben a bajnoki dobogóért, a kupagyőzelemért és ezen keresztül a nemzetközi kupaszereplés jogáért kell harcolnia. Mi ehhez biztosítani fogjuk a feltételeket. A klub gazdálkodása és pénzügyi helyzete stabil. A feltételek továbbra is adottak lesznek.
idézet a tulajdonosok bemutatkozó leveléből
Szerencsés helyzetben vagyunk, mert az áprilisi tulajdonosváltási évforduló nagyjából egybeesik az éves céges beszámolók publikálási időpontjával, vagyis úgy mondhatunk véleményt az első évről, hogy abban nyolc hónap saját gazdálkodás adatait is össze tudjuk vetni a korábbi évekével.
A grafikonon jól látható, hogy miközben a bevételek érdemben nem nőttek, addig a kiadások drasztikusan. Ha 2017-et tekintjük bázisévnek, akkor a bevételek 6, a kiadások 40,5 százalékkal, ha 2018-at, akkor pedig a bevételek 16, a kiadások 43% százalékkal emelkedtek.
Mivel a bevételnövekedés nem tudta ellensúlyozni a kiadások növekedését, ezért a klub mögött álló kft. eredménye 2013-at követően először negatívba fordult. Sőt, 2003, vagyis amióta mi rögzítjük a Honvéd FC Kft. beszámolóinak fontosabb adatait, a cég saját tőkéje először negatív. Utóbbi nem feltétlen azért probléma, mert tavaly még plusz 314 millió volt, idén pedig mínusz 109 millió, hanem mert az NB I-es nevezéshez szükséges klublicenc egyik legfontosabb feltétele, hogy a nevező gazdasági társaságok saját tőkéje két egymást követő évben nem lehet negatív. Az első évet követően máris egynél tartunk a kettőből.
A mindennapokban eközben csak a közelmúlt felélését látjuk, mert látványos új szponzorok nem érkeztek, valamint komolyabb tulajdonosi apportra sem látunk bizonyítékot, és más klubokkal ellentétben, még a közlönyben sem tűnünk fel, mint valamelyik minisztérium patronáltja.
Ha valaki azzal hitegette magát, hogy pusztán egyedöl az Öreg az akadálya a pénzcsapok megnyílásának, a közpénzfürdőnek, akkor így, egy évet követően érdemes kicsit átgondolni a helyzetet. A közeg logikája nem változott, mindössze mi kerültünk a helyünkre a rendszeren belül, és egyelőre úgy tűnik, nyíltan megmutatják a helyünket – valahol az outsiderek között.
Legyünk őszinték, ha nagy klubot akartak volna belőlünk csinálni, akkor nagy oligarchát ültettek volna az élére. És nem lenézve, vagy minősítve a tulajdonosi kört, egyszerűen sokadvonalbeliek ahhoz, hogy képesek legyenek egy Honvédot versenyeztetni a Fradival, Vidivel, Felcsúttal. Se az anyagi lehetőségük, se a kellő kapcsolati beágyazottságuk nincs meg a komolyabb célokhoz. Egyszerű a képlet: ebben a közegben nem elég a pályán nyerni.
Céltalan bolyongás, útkeresés, vagy ez maga az út?
Tavaly az átláthatóságot jelöltük meg, mint legfontosabb területet, ami segíthet az embereknek megérteni a tulajdonosváltást. Sajnos, az elmúlt hónapok a csendbe burkolózásról szóltak, ráadásul voltak egyéb árulkodó jelek is, amik inkább a fejetlenség képét vetítették előre.
Eleve ott kezdődött a fejünk kapkodása, amikor az átvételkor kinevezett ügyvezető helyére, már a nyáron érkezett egy másik ügyvezető. Később exponenciálisan emelkedni kezdett az igazgatók, managerek és egyéb posztok száma, hirtelen azt sem tudtuk, hogy ki miért van egyáltalán a klubnál, mi a konkrét feladata. Van olyan szereplő is a rendszerben, akit legalább három különböző titulussal illettek az utóbbi hónapokban.
Az egész látszólagos (és vélhetően valós) fejetlenséget Urbányi Pista sportigazgatói posztra történő kinevezése tetézte be. Történt mindez egy olyan pillanatban, amikor már nagyon érett Sannino elmozdítása a kispadról, azonban jól érzékelhető volt, hogy valahol megakadt a döntés, nincs aki kézbe vegye a sportszakmai dolgokat.
A korai sportiplomáciai fiaskókat (Vilnius, Craiova, etc) még fel lehetett írni rutintalanságnak, bár ehhez is erős önmérsékletre volt szükség, azonban a későbbi hónapok anyátlanságával egyre nehezebb mit kezdeni. A tulajdonosi kör látványosan visszalépett, a várt (elvárt?) források nem jelentek meg a klub környékén, miközben a mindenféle posztokra helyezett emberek képtelenek lettek úrrá lenni a relatív pénzhiányon és a sportszakmai problémákon.
Az egyetlen, amit pozitívumként ki lehet emelni – az Ikonikus Mobilapplikáció ellenére is -, az a klubnarratíva egyes elemeinek visszaemelése a klubházba, vagyis a Honvéd elkezdte a saját brandjét építeni, értelmezni magát a sportmezőben. Látható a közeledés az egykori anyaegyesület felé (l. az Aranyoroszlánok tévés műsor állandó blokkjait), a játékosok fokozatos felépítése, néhány gondosan megszűrt és alkalmasnak talált legenda felépítése, vagyis létrejött valamiféle minimum, ami a XXI. században elvárható egy olyan egyesülettől, mint a Honvéd. Plusz a Lángoló Leguánok.
A Honvéd tehát az egyszeri megfigyelő számára létező klubnak tűnik, ahol vannak remek igazolások, valamiféle relatív eredményesség, azonban ha csak egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, és ehhez még éles tárgyra sincs szükségünk, akkor máris egy jóval árnyaltabb képet kapunk.
Eltelt egy év
és nem úgy tűnik, hogy előre léptünk volna. Az egyik oldalon megszabadultunk nem kevés olyan meghatározottságtól, amit Hemingway személye kényszerített rá a klubra, azonban átkerültünk egy másik béklyórendszerbe, ahol a szakmaiatlanság, a piaci viszonyok valamilyen szintű tagadása ha nem is alapnorma, de létező jelenség, és ahol vagy még nincs kijelölve a pontos helyünk, vagy ha mégis, akkor az nagyjából ott lehet, ahol jelenleg állunk: a középcsapat.
Amikor egy éve feltettem a kérdés, hogy “nézzük meg, hogy a NER tud-e jó gazda lenni?”, akkor feltételeztem, 2020 áprilisában választ tudok adni saját magamnak. Még egy évet nem vagyok hajlandó várni, ennyi idő elégséges kellett legyen, hogy felálljon a működés, hogy megvillantsák, milyen klubot képzelnek el.
Most azt kell mondjam magamnak, kevés, nagyon kevés, amit látunk, és egyáltalán nem biztató a jövőképem. Ahogy Sámán barátom fogalmazott minap egy nagyon erős képpel:
nagy svunggal, álló f*sszal mentünk le a diszkóba, majd leültünk egyedül egy homályos asztalhoz elszürcsölni a kólánkat.
Valahogy így.
Találkozunk 2021. április 8-án a következő évértékelő posztban.
