Korzó és csakblog come home

2018 őszén sétáltunk ki utoljára Öcsémmel a régi Bozsikból azon a bizonyos avarillatú estén, amikor a lódenkabátos Orosz Feri baktatott át előttünk a vágányokon a sorompónál. Eleve fájó szívvel engedtem el akkor ütött-kopott, de jól megszokott kis fociotthonunkat, de ha tudom, hogy 3 hosszú évnyi cigányélet jön, akkor még szomorkásabb lettem volna. Aztán 3 év lett, MTK pályás, eleinte vállalható, majd unalomba fulladó meccsekkel, később már vírushelyzet sújtotta zárt kapukkal, mindeközben kellemesen megosztottá vált szurkolótáborral, értelmezhetetlen szakmai döntésekkel. 2003 óta most voltam a legközelebb ahhoz, hogy a különböző okokból hosszúra nyúló „kinemjárás” véglegessé váljon, és én is kikopjak a kispesti sorompó környékéről. Aztán csak eljött a tegnap, és valamit visszahozott az elveszettnek hitt hangulatból. Kíváncsian, de még rezignáltan várom a folytatást.

Villareal ügyben azokkal értek egyet, akiket nem nagyon ütött meg a hír, inkább csak keserűen mosolyogtak, az Ábel úr molinóját idézve „TipikusKispesten”. Kiknek ne jöjjön össze rendesen az avatóellenfél, ha nem nekünk (tegyük hozzá, ez csak félig igaz, az MTK Covid nélkül is Sporting C-t kapott 4 éve)? Mondjuk én eleve a DVSC ellenit tettem volna nyitómeccsnek, 2007-ben sem volt szarakodás a Bozsik ráncfelvarrásakor, jött sorsolás szerint a Vác, és az egész napos, február végi előrehozott majálisban rúgtunk is egy hatost. Sokkal jobb megoldás volt az, mint tingli-tangli gálameccsen torzulni. Anno Hemy is idehozta a Panathinaikost, a Galatát, mindkettő jó kis fölösleges fingfűrészelés volt, és nekem a tegnapi is, a meccset nézve. Igen, itt a lényeg az új stadion, a lelátók szimbolikus elfoglalása volt, ez oké, de ha ehhez valami izgalom is jön a pályán, téttel, az sosem árt. Na de hát más a divat, minden NER stadiont ilyen esztráddal avattak, akkor minket is így kell, nehogy kilógjunk, ezt a receptet ismerik. Ehhez képest, hogy Villa A helyett Villa B lett, nem osztott, nem szorzott, max a konkrét meccs lett várhatóan még érdektelenebb.

Az esztrádrészt így skippeltem is, és a Guriga felé vettem az irányt, ami legalább kellemesen félkihalt volt most, hogy nyílt állandó saját törzshely a magnak és ideiglenes fesztiválprogram a 20 évente egyszer kilátogatóknak a stadionnál. A Gurcsi nekünk viszont kb annyira a kijárás része, mint másoknak a Corleone volt, szóval ha fel akartam venni a hangulatot, ez volt a megfelelő helyszín, gondoltam, és igazam lett. Mire befutottam, Ábelbébi úr, Salvatore és Tesóm már ott vártak, hűvös söreiket kortyolgatva, aztán érkezett Gyuri és Fanta, utóbbi egy csodálatosan ide nem illő, így zseniálisan hantás, valószerűtlenül kék nyárisapiban („Faterom, a legnemesebb bolgár sapka Neszebárból”), aztán wekerlei csatolmányaink, egy  apuka és és gyermeke, utóbbi akkorát nőtt a Covid alatt, mint Mezey György a szemeben 1990 és 1991 nyara között. És kezdődött az a sztenderd csakblogos dumálás, ami, mint most sokadjára világos lett, nekem elviselhetővé, sőt szerethetővé teszi a magyarfocit, értelmessé a meccsrejárást, kibírhatóvá a kispesti örök szenvedéstörténetet: szurkolásról, klubethoszól, sörről, kajáról, nemsörről, válogatottról, vállalhatatlan performanszokról, exkispesti legendákról, és még inkább antilegendákról. Igazából iszonyat rég nem találkoztunk, személyesen talán ősszel 1-2 alkalommal, és akkor sem az egész csapat, most pedig mindenki itt volt, és ez jó volt.

Negyed nyolckor aztán útnak indultunk az új stadi felé: Hanta visszacsullankodott a FutballHázba útisörökért, Ábel tolta az új, piros-fekete bringáját, elégedetten fejtve ki tesómnak, hogy azért választotta ezt a márkát, mert ezzel a magyar ipart támogatja, hiába, Ábel úr elvek szerint él, már amikor nem hajtja csapágyasra a troll-rollert. Fantával megint gondterheltkedünk egy kicsit, minden szar, de nem szar, minden jó, semmi sem jó, nihil van, elmegy az ember kedve ettől, nekem is, jah, áh, a francba, mindegy, bérlet megvan? meg, persze, megvan, neked? én is vettem, persze.

Közben csorog el a lábunk alatt az Ady Endre út, villamosra nem szálltunk mert Ábel cangát tol, meg különben arra a 4 megállóra minek is, fogy a Ciuc és a Hargita, valaki ezt hozott Hantáéknak, tesóm meg van lepve, milyen élvezhető a Hargita, ja, mondom, hétfőn kivételesen én is ittam egyet Zeteváralján, mert székelyföldi kiküldetés volt és a projektpartnertől ezt kaptunk és pár havonta egy üvegtől talán nem lesz bajom, és nekem is ízlett, bár kukorica ordít belőle bántóan de olyan ritkán iszom már sajnos sört, hogy már ennek is örültem, és valahogy összeállt a kép, hogy miért isznak kinn még sokan Hargitát a kamutiltott Csiki mellett, és tesóm is csettint, Hanta persze közli, hogy „a Hargita vállalhatatlan, nagyon rossz sör, és a Ciuc is, de egyébként a Ciuc a legjobb Kárpát-medencei ivósör, kedveli” (itt már nem tudom követni a mestert).

Megérkezünk a stadionhoz. Utoljára 2017-ben volt itt ekkora tömeg, de az akkori vibrálás megismételhetetlen, nyilván, nem is ez a mai este funkciója. Azért mindig jó látni a szokásos kavalkádot: a Kós térről kiköltöző Fábi-bolt lakókocsiját, és még inkább a tömeget. Utóbbiban vintage mezek, új pólók, régi sálak, új, mostani meccssálak, kifestett arcú gyerekek, aszottabb arcú régi veteránok, ismerős korzó- és ultraarcok, új talpasok, designolt hajú új divathonvédosok, tanácstalanul nézelődve, hogy hol kell bemenni, van itt mindenki.

Végre meglátom KLTE Elnök urat, aki megörül nekünk, ezek szerint nem számított rá, hogy mi is jövünk, Fater felől érdeklődik, de ő még most nem jött, nem is engedtem, szegény a kínai szuperoltásból a hatástalan üveget kapta, majd ha rendeződnek a dolgok, visszatérhet ő is, ha addig nem lesz negyedik hullám. Jattolunk hát elnök úrral, beérünk a lelátó alá, az egykori korzónak megfelelő lépcsőfeljáró-tetőn egy futó pillanatra meglátom Apuval közös kedves ismerősünket, Józsi urat Salgótarjánból, de be kell várnom a barátnőmet a megbeszélt helyszínen, és mire ő megérkezik, nagy bánatomra elvesztem a derék palóc korzókollegát szem elől, no majd a Debrecen ellen átadom neki Apu üdvözletét. Közben egy-egy pillantás erejéig meglesznek Pinokkió és Gumó urak, majd a lelátóra felérve felettünk a Trógerek, összefutunk Pabloval és Magyesszel, itt kezd végre visszatérni belém az élet és az itthon-vagyunk itthon-vagyunk érzésvilág. Ez az, ami hiányzott, RW, basszus. Meg az, amikor a meccs szünetében a Bagossy Testvérek Zrt. koncertje alatt a szakállvokál énekessrác terceli a „Nézd, ez az érzés más! Ugye te is akarod? Ez a rendbontás…” refrént, mire a Bozsikba visszatérés örömétől (és a büfé új Horizont sörétől) megrészegült Ábel úr helyi kobzosunkként üvöltözi, hogy „csak a rendbontás, csak a rendbontáááááás”, Salvatore már menekül mellőle, csodálatos pillanatok.

Furcsa itt lenni megint. Mármint itt persze először, de hazai meccsen megint. Nézzük az új stadiont, már befele menet, a parknak ígért parkolótengeren keresztül sétálva, az „igényes” szerelőkerítés mellett (még mindig nincs ez készen, egy év késés után sem? Mint a Határ úti buszvégállomás, végül is ott is háború sújtotta állapotok voltak 2 évvel átadás után is…), majd bent, és Öcs fogalmazza meg amit érzek: „Te, nem olyan, mint amikor egy közép-európai EL meccsre megyünk valahova a régióba, és nézzük az ottani albán/bolgár/román/szlovák/cseh friss stadiont, és közben irigykedünk, hogy nálunk még nincs ilyen és most hogy van, olyan idegen…?” De, pontosan ezt érzem. Meg kell még tölteni lélekkel. Mert egy biztos: a hazai új stadionok közül a Debrecenével holtversenyben ez lett a legszebb, a színek miatt meg persze No1.

Az első félidő, mint kis összegzésemből az eddig rá szánt arányból kitűnik, szót sem ér. A már említett régi Pana és Galata meccsek színvonalában, vagy még azok alatt folyik, folydogál a meccs, a spanyol U14-esek becsülettel passzolgatnak, mi meg enerváltan próbálunk támadni. És ez megy tovább a második félidőben is. Legnagyobb helyzetünk egy olyan Eppel fejes, ami jelenlegi edzőnk Lichtenstein elleni idegenbeli, old Knézy által „jó lövés 20-ról…bedobás” klasszikussal leközvetített performanszát idézi. Gálameccs ide vagy oda, ez egy héttel a szezonkezdet előtt nem biztató. Latabár kommentelőnknek igaza van, hogy az sem ér sokat, ha már az edzőmeccsen porig gyalázzuk a csapatot, ezt adom is, de csöndben azért aggódok: a jobb idényeink (2007 tavasz, 2011-12, 2016-17, 2017-18) előtti edzőmeccseken legalább 2-4 szemrevaló támadás/találkozó feltűnt, ami meghozta a kedvet az idény tétmeccseihez is szurkerben, játékosban egyaránt. Most ilyen nem volt, a tavaszi eszetlen, enervált nihilkedés ment a pályán. A nagy dérrel-dúrral beharangozott igazolás Nono egy jó Villiam Macko /Coira /Portilla hagyományokat ápoló, se íze se bűze arcnak tűnik, felelősségvállalás nélkül; Zsótér egyre nagyobb homály szegény; Eppel még keresi azt a 2020 tavasszal Belgiumban elejtett fonalat; Szappanos úgy rúg ki mint Tujvel, de legalább szimpi gyerek. Az egész csapat szimpi. Csak hát ide nem CSAK szimpi gyerekek kellenek.

Solymosi végre hármat fúj a sípjába, vége a pályán a szenvedésnek szerencsére- és sajnos vége a lelátói üldögélésnek, dumálásnak, a hangulatnak. Nem volt itt Villareal A, de volt nyitómeccs, és ez a fő, végre ismét megtelt élettel a saját pályánk. Az este legemelkedettebb pontja a nyitó molinók (lsd a címképet) torokkaparást idéző pillanatai után Kamber búcsúja a 10. percben, majd a lefújás után: a tábor vastapssal és hosszú percek kórusával búcsúztatja a nagy bajnokot. Pedig mennyi ilyen típusú arc játszott itt az elmúlt 20 évben, Lőrincz Antal, Szmiljanics, Botis papa és Kamber Gyuri – és mégis, azt hiszem nem véletlen, hogy utóbbi kap ilyen búcsúztatást és mászott be ennyire a szívekbe és a kispesti kollektív tudatba. 3 magyar klubbal a háta mögött, közönségkedvencként Egerszegen és Győrben is, utóbbi helyen bajnokként – és idejön Kispestre 32 évesen, hogy levezetés helyett az igazi legenda itt legyen belőle. Köszönjük a beletett munkát, Gyuri. Lehet, inkább neked járt volna a falfestmény.

Hogy végképp visszatérjen belém a kispesti érzésvilág, 2 perccel lefújás után a Hector Elizondo (Micsoda nő!, Beverly Hills-i zsaru III., stb.) hollywoodi karakterszínésznek beöltöző agresszor steward czukk jön fel hozzánk, és közli, szó szerint, hogy „húzzunk haza”. Isten hozott újból a kispesti lelátón, RW és korzós drukkerek! Úgyhogy azzal a megnyugtató tudattal sorolhattunk be a kifele áramló tömegbe, hogy az elmúlt években a külcsínt leszámítva semmi sem változott: ITTHON VAGYUNK… :)