Legendát lehet lopni, csak nem érdemes

Két meccs, 7 rúgott, 0 kapott gól, ennyi lett a mérlegünk 2013-2014-ben a Felcsút ellen, és ha valaki évekkel korábban azt mondja nekem, hogy ez a párosítás fontosságában sokunknál már-már el fogja érni a Fradi vagy UTE elleni meccsekét, megmosolygom. Nos, tegnap délután is széles mosoly ült az arcunkon, de ezúttal egész más okból. A csapat Marco Rossi jóslatának megfelelően tényleg fél-háromnegyed gőzzel is simán verte le a legenda-elsíbolók klubját, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy mondjuk a kora kilencvenesekben tettük helyre évente a Bp Volánt vagy a kiesőjelölt Zalaegerszeget. Prosser Dani gólja pedig arra is méltó választ adott, hogy Puskás öröksége hol is él igazán tovább – nem mintha ez igazi kérdés lett volna valaha is.

Egész héten készültünk lélekben erre a meccsre, elég csak megnézni a kispesti szurkolói oldalakat, vagy nálunk Hanta szokatlanul erős érzelmi töltettel megpakolt új posztjait, én is betippeltem a győzelmet szóban a beharangban, és a különböző honalpok bohócliger tippjátékain. Én, aki mindig babona-szerűségből max döntetlent vagy vereséget tippelek magunknak, hisz ha én valahol is fennen hangoztatom, hogy nyerünk, mindig 0 pont a vége. De most nem bírtam leírni, még tippként sem, hogy a kék-sárgába öltöztetett, Öcsi bácsi futballhagyatékának csúfolt egyesület legyőzze a Kispestet. Az ál az igazit. A wannabe az originált. Nem, egyszerűen nem ment!

Mikor pénteken az ankéton Rossi meglepő nyugalommal arról beszélt: „ha 70%-át hozzuk annak, amit tudunk, megnyerjük a meccset a Felcsút ellen„, csóváltam a fejem magamban. Maestro, ez nem ilyen egyszerű. Nézzük csak a ‘csút „akadémiai” kezdő középpályássorát: Gallardo, Czvitkovics, Polonkai. Szűrőben Tóth Balázs. Hát igen, csupa ismeretlen, tapasztalatlan, olcsó hazai játékos. (OFF: Az általam régebben igencsak kultivált jelenlegi trénere a Felcsútnak pedig csak mantrázza, hogy milyen tapasztalatlan az ő csapatuk, tele vannak még bizonytalankodó fiatalokkal.Ehhh.) A védelem közepében exválogatott center back, elöl ha akarom, Lencse, ha akarom, Tischler. Szóval nem lesz ez könnyű, Marco. Erre eljön a szombat, a 13. percben egy mintaakció után már vezetünk is, aztán a félidő derekán Ignja bólint, aztán, mikor a második szakasz elején az addig szinte csak hajmeresztéseket prezentáló Lovresz is beheggeszti a saját löketét Hajdúchnak, már nem marad kérdés. És nem játszunk jól, sok a hiba, a csapat bár koncentrált, azért egy Vidi, egy Fradi nagyobb erőkifejtésre kényszerítene minket, úgy érzem. Sokszor csak lassan, megfontoltan járatjuk a labdát. És itt és most ez is elég. A Sors keze? A Száguldó Őrnagy tényleg néz minket föntről? Persze hogy néz, és persze hogy így rendezi a meccset az égi direktori székből, csibészes mosolyával a szájsarkában, és csak ingatva fejét, mikor a nevét a gyakadémiai címerben véli felfedezni…

…és bármilyen szépen is alakul eddig a délután, a csúcs csak most jön. Lelátói rimánkodásunk végre meghallgatásra talál, és Rossi Holender után Prosserért küldet, csere, Daudot váltja a felkészülési időszak hősévé előlépő új reménység. Nem sokkal később egy remek indítással lódul meg a jobb oldal közepén a kapu felé, középen a védőktől kicsit lemaradva zárkózik Holender és Job vagy Vécsei, Proszi fölnéz a tizenhatos sarkánál, én már várom a visszagurítást az érkezők felé, de nem, ő inkább a kapu felé fordítja a fejét…ne…a büntetőterületen belül csak Hajdúch és a hazai védők, miért kapkodsz, Dani, miért vagy önző? De Dani nem kapkod, és ha önző, akkor most de jó, hogy önző, de maradjunk inkább a bátor kifejezésnél. Külsővel megsuhintja a labdát, ami száll, száll, és csalódott arckifejezésem egyre inkább lefagy, te jó ég, ez egyre jobban csapódik le…és az már a pipa…és a kapufáról bevágódik a labda a hálóba, Hajdúch a földön, a Felcsút a padlón, mi egyszerre ordítunk az online tudósító kollegával a lelátón, mert ez több volt, mint egy gól, több, mint egy szép gól, persze a forduló gólja, történjen bármi is a hátralevő meccseken, de még ennél is több ez, Öcsi bácsi most egy pillanatra alászállt az égi stadionból, és egy pillanatra beköltözött Prosser Dani lábába, mert ezen a délutánon nem Czvitkovics, Polonkai vagy valamelyik ‘csúti reménység varázsolt, hanem a kispesti legenda egy kispesti mozdulatban éledt újra, és ez annyira a helyén van, hogy nem is kell többet mondani…

A hátralevő percek újabb izgalmakat már nem hoztak, a lebukó nap miatt lassan lehűlő tavaszi délután így a vártál sokkalta simább kispesti sikerrel búcsúzott a kongó Sóstói-stadiontól. Mi pedig ebben a szezonban másodszor indulhattunk boldogan haza a koronázóvárosból, az őszi hősies Vidiverő siker után ezúttal nem annyira egy hőstett, mint inkább a dolgoknak a helyére kerülése felett érzett örömünkben. Mert lehet saját legendát gyártani, lehet finom, a laikusoknak alig feltűnő csúsztatásokkal operálni, lehet a vendégdrukkeri drapériát szánalmas indokokra hivatkozva, gyomorforgató kicsinyességből nem beengedni, lehet a stadionnévadást giccsig fokozó erkölcsi mocsárban fertezni, egyvalami örök tanulságul szolgálat a regnapi délutánról is.

Történelmet, legendát lehet lopni, csak nem érdemes. Mert bármilyen patetikusan hangzik is, az igazságot nem lehet sokáig elrejteni. Az mindig felszínre bukik, tegnap épp Prosser lövésében és az eredményjelzőn álló 0:4-ben manifesztálódva.

Fotó: Babar – 1909foto.hu.