Valószínűleg az idei év utolsó „jóidős” túrája bélyeg ég majd rá a tegnapi fehérvári kalandra, hisz a vánasszonyok nyara jó 30 nappal megkésett „támadása” eredményeképp szépre sikerülő októbervég adta az időjárási kereteit a bajnoki cím fő esélyesének tekinthető koronázóvárosi alakulatnál tett látogatásunknak (mert valljuk meg, a szezonvégi, szombat este 8-as pápai vizit jó eséllyel a szétfagyott kezeinkről és lábainkról marad majd emlékezetes). Ha jó idő, akkor pedig általában a csapat is megadja a módját az utóbbi években (debreceni túráink, kaposvári őszi szonettünk vagy épp a szintén kaposparti idei tavaszi jelenésünk mind eklatáns példái ennek). Erre most olyan sok esély azért nem mutatkozott, optimista beharangunk ide, hantai számmisztika oda. Sebaj, a nap csodásan süt, nekünk pedig menni kell, játszik a Kispest, így ebéd után már indulunk is Öccsel a kispesti panelalji találkozóhelyre, a tardicionál indulóhelyre, ha a Babar Tours-szal megyünk, és nem saját szervezésben, ráadásul a hívogató napsütés arra csábít, hogy ne is szálljunk villamosra, úgyis időben vagyunk, legyalogoljuk a lakótelep parkjain át a Wekerlét a célponttől elválasztó távot, s Hanta már ott áll egy kapubeállóban, Ábel is csorog be a másik útiautóval, lassan tényleg indulhatunk.
Lefele nagy az optimizmus, bár inkább csak bohóckodás ez, Tesóm pl. 5:0-át jósol ide, Perea triplával, de a többiek is vallják: három pontért jövünk, különben kár is elindulni… idősb Babar úr Kemivel való hétközi beszélgetését idézi, mely szerint Szabi is győzni indul a csapattal az állami klubhoz, hát akkor mi tényleg mit szöttyögjünk… komolyra fordítva a szót, belül azért mind tartunk az otthon szárnyaló Videotontól, de ezt nem mondja ki hangosan senki. Mit is írtunk a beharangban? Javíthatalanok, álmodozók a szurkolók? Hát, igen, de csak így lehet.
Pont kezdésre esünk be, a főlelátó rendesen megtelve, elégedett hazai drukkerek pásztázzák a míves légiósokkal felhízlalt csapatukat, a magabiztos mosolyok, bigyesztett ajkak egyértelműen sugallják: laza győzelemre készülnek. Nálunk a szokásos kezdő, mínusz Boti, aki helyett Alci kezd a szélen, Hanta szerint az előrejátékban hasznosabb(nak vélt) olasz a felfutásai miatt került be a defenzívebb Boti helyett, kérdés, mi lesz a legendás labdavesztéseiből? Középpályán a szokott Hidi-Nagy Geri- (és a meccset ismét térdelő imával nyitó) Godoy fémjelezte megerősített komplett szűrősor, ismét 7 védő 3 támadó, Rossi alapvetése ez idénre. A maródiak közül Job már padon, és a papírok szerint Perea is, Öccs örvendez is nagyon, ő úgy várja a kolumbiai golyót, mint én anno Zelenkát – hát, ha úgy bejön ez a pályaív is, mint a cseh sörfazonszabászé, akkor tényleg jó hónapokl jöhetnek. De bejön-e a remény?
A kezdésünk sajnos olyan, ahogy jósoltuk negatív hangulatunkban… a Vidi megindítja az álmosító fárasztását, őrölnek, őrölnek, kisKovács fickándozik és rendre a bírónál hőzöng, Nikolics lopakszik, a védelmük áttörhetetlen. Elöl haloványak is vagyunk, csak Vécsei húz szokott formájában, Daud fakó, Holender sokszor eltűnik, viszont ha villan, az remek. A Vidi nyom, nyomogat, előbb Nikolics ver mellé egy űberziccert – mi már bent láttuk, nem lesz ez így jó… majd Kleinheisler villan, betör a jó szokása szerint egyszer bealvó védelmünk vonalán a büntetőterületre, centerez, Nikolics érkezik, 1:0. Addig optimista Öcsém szája legörbed, „na ezért jöttünk le, gyufáért” szomorkodik, Hanta rezignált, és hát én is, ez van, tudtuk, sejtettük, de hát bízzunk a csodában, más nem marad.
Azonban a Vidi elköveti a Fradi hibáját, visszaáll, megnyugszik ez ellen a lomha Honvéd ellen – noha ez a Honvéd annyira nem is lomha, nem is tompa, mint mutatja. A zöldek ellen 20-25 perc kellett az ébredéshez, most a gól után 5-10 perccel már mi kezdeményezünk, no nem nagyon dominánsan, de annyira épphogy, hogy középpályán átvesszük az irányítást, bár alig észrevehetően. Aztán Alci iramlik a baloldalon, hogy megy el, a csele is jó, és nem esztelenül bombáz, hanem Filipnek adja, aki végre nem önző, hanem leheletfinoman készít le a hátulról, kb Várpalota felől érkező Nagy Gerinek, a csöpp középpályás pedig zsínóron húzott gólt rajzol a bal alsóba, ez milyen támadás volt, aztaqrva No#1… ilyen bizony, gyönyörű, le is ülteti ez a Vidit, a félidőben már csak halovány próbálkozások jönnek, majd szünet.
A második 45 percet változatlan felállásban kezdjük, mi is, a Vidi is, és jönnek tovább a hazai helyzetek, Kokó durrant fölé hihetetlen helyzetben, és jön számtalan beívelés, közben elszórtan mi is jelentkezünk, a legszebb momentum Hidi remek lövése messziről, amit a pipából kap ki Catalyaud. Bálintot közben lerúgja a néhol túl agresszorba váltó fehérvári védelem, a sérülésébe belefáradó karmesterünket így Job váltja. Később érkezik Diarra a tompuló Godoy helyére, majd a szépen faragott, és görcsöt is kapó, látványosan fáradó Holender is lejön, és az Öcsém által egész meccsen félig brahiból, félig vakhitből bekövetelt Perea gurul a pályára. A kolumbiai czukk kissé lomhának tetszik elsőre, de ha ugrania vagy fordulnia kell, meglepően fürge, állapítjuk meg, s a labdát is jól fedezi, csak a gyorsaság nem a sklillje így első blikkre. Viszont majdnem leesünk székeinkről, mikor gyakorlatilag első labdába éréséből a kinn álló spanyol cerberus felett ívelve mepróbálja zárójelbe tenni Alexis Sanchez el clásicós zseniálgólját, nem sok hiányzik Edixon 1 perc alatti megdicsőüléséhez.
A percek csorognak, a Vidi egyre idegesebb, akárcsak a hazai drukkerek alattunk, egyre több a megposszanó szimpatizáns, a Kispest lassan szitokszóvá érik a lelátón, de a csapatuknak ez nem használ: egyre görcsösebb a piros-kék alakulat. Nikolicsot szerencsére megkésve közben Sancika váltja, egymaga több gondot okozva Lovricsnak és Ignjának, mint gólja óta kisNemanja (ahogy m.sámán bohócliger animgif guru nevezi a fehárvári éket), meleg helyzetek, de tartjuk magunkat, meglesz tán az iksz, nem semmi pontszerzés lenne, hajrá… és akkor letelik a 90 perc.
Utoljára ilyen időperiódusban a Pécs elleni hazai Sanyikás-extázisos pontmentés idején voltunk hatékonyak, és Sándor most már a Vidi színekben építi le kispesti szobrát. És mégis, most újabb csodaszellő libben át a sóstói katlan felett. King barátunk érzi úgy a szélen, hogy neki most meg kell indulni, és így tesz. 3 embert hagy le, az utolsónál megkerülős csellel próbálkozva, ilyenkor szokta elveszteni a fonalat és a labdát, most is…no várjunk, nem, nála marad, betör a 16-oson belülre, Perea belül már csendben lopakszik centerbe, nyakán Vinicius-szal, a csöppnyi uralkodó még egy cselt megenged és talán először kispesti pályája során nem rontja el a legfontosabb utolsó passzt, sőt, zseniálisan tálal középre, és ott Perea áll, aki, hát nem Délczeg, hát nem Diaby, ő még a passz előtt elmozdul, leválva védőjéről az üres területre, kapja is tisztán, és mint a reklámvideóin, szépen berakja a kapu közepébe, olyan természetességgel, mintha a Digi brazil fordulóösszefoglalóját nézném és ott valamelyik villanást – aztán fáradt átugrás a reklámtáblákon és széles mosollyal futás a szurkerekhez…ez meg végképp milyen támadás volt, aztaqrva No#2…. Öcsém mellettem a fellegekben, hát én is, egyszerre ordítunk gólt, egy felajzott pubertás fehérvári fel akar jönni hozzánk, hogy jövünk ehhez, itt ünnepelni?!, rohadjunk meg, de hát az van, hogy acsarkodsa csak emeli az gól fényét…
…még egy infarktusos 4 perc, egy Gyurcsó szabi az égbe lőve, és kész, vége, katarzis Fehérváron, fegyelmezett, taktikailag remekül lehozott meccsen, nem szépen játszva, jó adag szerencsével legyőztünk egy jobb csapatot, mégis megérdemelten, mert sokat tettünk érte. És 10-ből 8-szor, vagy 9-szer itt kikaptunk volna, de szerencséje annak van, aki tesz érte, ahogy az ordas közhely mondja, mi tettünk, és ezért nem kérünk elnézést, azt hiszem, jogosan! A helyiérdekű hőzöngő még felszól nekünk: „azért idén bennmaradtok?„, mi ignoráljuk, nem kell a balhé, de Tesóm azért megjegyzi nekem csöndben, mosolyogva: „hát, így igen…”.
Innentől megint a mámor ereszkedik ránlk, hazafele obligát sörmegálló a kis csapatunknak, majd a sztrádán tépünk haza, Határ útnál búcsúzkodás, az utolsó langyos őszi vasárnap este pedig hazakísér minket a wekerlei platánok alatt az ágyig. Nagyot látszik fordulni a világ 3 hét alatt – a nehéz sorozatunk előtt a kiesőzónába csúszástól féltettük a csapatot, ám eddig a jól ismert Kispest-esztrádműsort látjuk: a gyengék elleni betlik után az erőseket elkezdjük ütni, Fradi és Vidi skalp már az övön, de ne higgyjük, hogy könnyebb lesz a folytatás: a győr-MTK-Loki meccstrióban ugyanúgy ott a zakópotenciál, mint eddig. Csak egy a különbség: az önbizalom és a jóhangulat-faktor most erősen ott figyel a Bozsik-beli öltözőben. Várjuk hát a folytatást, és köszönjük a tegnapi estét, srácok.
Fotó: vidi.hu.
Javíthatatlan álmodozók, igen, ezek vagyunk mi, szurkolók és köztük én is. Annyi csalódás után is az ember mindig hinni akar, hogy megint jönnek majd a sikerek, hogy egyszer visszatér huzamosabban egy jobb éra, és a drukker megy a Bozsikba, megy a csapat után vidékre, és imádja dicsérni a csapatot, imád együtt örülni a játékosokkal hazafele valamelyik IHM benzinkútnál valamelyik 1, 2 vagy 3 számjegyű utunk mentén. Most is ez van: az év elején EL-ről álmodoztunk, majd bőszen ekéztük az igazoláspolitikánkat, nihilbe taszítódtunk, jó egy hónapja kieséstől féltettük a csapatot, most meg jött 3 siker zsinórban, közte a nagyon-nem-mindegy Fradiveréssel, és máris egy még nem is látott Pereával a farzsebben arról költünk ambiciózus víziókat, hogy hogyan lesz az idei tavaszinak a lekopírozása a jövő március-májusi periódus. Nagy hülyék vagyunk mi, szurkolók, és javíthatatlan álmodozók.
Szebb és boldogabb időszakainkban az ilyen meccseket kedveltem valamiért, nem is a rangadókat. Azok előtt nagy a stressz, és bár a győzelem összehasonlíthatatlan érzés az ilyen derbiken, amíg oda eljutunk, az kínszenvedés a magamfajta ideg-szurkernek. Viszont a tipice évközi meccsek, amiket könnyen kell behúzni és könnyen be is húzunk (na jó, legalább eredményszinten, ha játékilag nem is), na azok, azok igen, ott biztosra lehet menni, ott nyugodtan lehet korlátnak dőlve nézni a három pont besöprését. Hogy miért írom ezt most? Mert nyomokban a tegnap ilyen volt. Nyomokban, mert nem volt ez egyszerű meccs, nekünk idén egy meccs sem az, és nyomokban, mert rohadtul nem nyugodtan dőltünk a korlátnak. És mégis, a 3:1-es végeredményre most visszanézve mégis valahogy ott az érzés: be kellett húzni, behúztuk. Azért ez nem rossz.