Az NSO információi szerint Supka Attila Pécsre igazolt.
Ajjaj. Ez volt az első gondolatom, amikor először megláttalak néhány éve Csepelen a pálya szélén. Új tulaj, lesz majd szép stadion, akadémia a fiataloknak, ütőképes csapat, és edző. Erre kineveztek téged. Hogy lesz itt újabb aranykor, érmek tömkelege, teltházas meccsek?
A békéscsabai korszakodban kifejezetten nem kedveltelek, ha finoman akarok fogalmazni. Egy exkispesti, aki benntartja a Csabát, miközben – története során először – kiejti a Honvédot. Nyilván nem volt szándékod, te győzni akartál, és másokat megelőzni, mindegy kit. Én persze tudtalak hibáztatni, de tudod, így működik egy szurkoló lelke.
Debrecenben bajnok lettél, horvát nagymenőket aláztatok, én pedig értetlenkedtem, hogy ez vajon ugyanaz a Supka? Miért téged nézett ki a Loki, mit láttak benned? Aztán hoztad az eredményeket.
És hiába az itthon bőven parádés pedigréd, amikor megláttalak Csepelen a pálya szélén, mégis csak egy ajjaj jött ki belőlem. Fene tudja már miért, de nem vártam sokat tőled.
Gyenge volt az ősz, nem láttam mitől vagy több Dolcettinél, akit a relatív eredménytelensége ellenére valamiért mindannyian kedveltünk. Télen igazoltál, igazoltatok, majd jött egy olyan év, amire akkor már másfél évtizede nem volt példa Kispesten. A naptári évben az MTK mögött másodiknak futottunk be! Elképesztő.
Dobáltunk a Megyerin. Magasra, nagyon magasra. Címet nyertél nekünk!
Közben nyáron valamit nagyon összeraktál, és a következő bajnokság első körében hosszasan vezettük a tabellát. Mit vezettük, úgy tűnt, tizenháromról tizennégyre léphetünk végre, bennünk van az arany. Újra az volt Kispest-szurkolónak lenni, mint volt a nyolcvanas években, a kilencvenes elején, hogy csak az általam megéltekig menjek vissza. Nem simán egy csodálatos és semmihez sem fogható érzés, hanem olyan, amikor nem csak a magunk vállát verdessük, és mondogatjuk a jól betanult mantrát (néha magunk sem hiszünk benne, de), nagycsapat, igazi nagycsapat vagyunk, az eredmények ekkor minket igazoltak. És közben eltűnt az a jellegzetes fülbevaló is.
Tatabánya.
Tavaszra megfordult minden. Te álltál a kispad mellett, széttártad a karod, a sorozatos egygólos vereségekkel nem tudtál mit kezdeni. Kezdtek helyetted mások. Akkoriban azt hittük, minden a te hibád, mára úgy hisszük, az a széttárt kar mást jelentett. Csendben voltál, pedig tudtál valamit?
Nem vártad meg az év végét, mentél, és bevallom, nem fájt nagyon és érted a szívem.
Mielőtt visszatértél volna, volt itt egy máléPölő, aki hiába menetelt az Intertoto-kupában, a bajnokságra összeomlott a csapata. Volt itt egy Sisa tréner, a világ talán legszerethetőbb embereinek egyike, de a csapat vele sem működött. Ahogy nálad és akkor, úgy náluk is lassan fel-feltesszünk magunknak a kérdést: valóban az ő hibájukból? Morales bemondta a terített betlit, lecserélte szinte a teljes csapatot, hozta a saját embereit – és az eredményeket. Foci ugyan nem volt, legfeljebb pontok egy olyan gárdától, amelyiket nagyon nem szerettünk nézni.
Tavaly januártól újra te következtél. Elsőre egy szokásos ajjaj (már csak reflexből is) azért ismét elhagyta a számat, de annyit addigra már tudtunk, talán te vagy az egyetlen, aki képes (viszonylag) normálisan összedolgozni a tulajjal. Ha más nem, ez érdemszerű dolog manapság Kispesten.
Ahogy jöttek a meccsek, látszott, te itt bizony akarsz valamit. Szinte nem volt cserepadod, mégis volt valami játéka a Honvédodnak, és tizenegynéhány játékossal csináltál egy korrekt tavaszt, miközben az utolsó fordulók környékén már lehetett hallani, ősszel itt több lesz, jobb lesz, játékosok fognak érkezni.
És akkor az ősz, a második olyan őszöd, amikor – és csak akkor, csak veled – eredményeket tudott felmutatni a legújabbkori történelmét megélő Honvéd. Néhány éve még a csapatot ajnároztuk, most viszont te lettél a valaki, aki miatt működni véltük a rendszert. Kinőtted magad, és a mindig kritikus kispesti közönség végleg elfogadott, elfogadta, hogy nekünk az nagy dolog, ha egy Supka Attila ül a kispadunkon.
Lehet, az elmúlt hónapokban kaptál hideget-meleget, tudd be a szurkolók lelkének, de tudd azt is, a többség mindvégig kitartott melletted. Ahogy te is, mi is tudtuk, az eredményesség fenntartásához nem elég darabra meglenni, ha egy melegvérű organizmusnak kitépik a gerincét, az nem lesz több, mint egy vízzel teli lufi, tartás nélkül, a legkisebb ellenállás felé elfolyva. Mégsem adtad fel, csináltad tovább, és mi láttuk rajtad, baromira elment a kedved az egésztől, sőt, úgy gondoltuk, elvették a kedved az egésztől. Téged itt ünnepelni, de legalább megbecsülni kéne, azért kellene dolgozni, hogy aládtegyenek egy olyan csapatot, amivel lépésenkét tudsz majd előrehaladni. Helyette azonban mit kaptál? Egy határait feszegető költségvetést, lyukak tömködését a játékoseladásokból, esetlegességet, és egy halom játékost, akit vélhetően sosem kértél. Ígértek neked koncepciót? Ha igen, megszívattak. Sajnáljuk. (Ha itt most továbbmennék, talán az lenne a következő gondolat, hogy te voltál az, akiben a tulaj és a klubmodell működésének minden hibájára, nyűgére, általunk képzelt hülyeségére a magunk válaszát megtaláltuk, aki a mi emberünk volt az elemekkel szemben, és aki úgyanúgy kevés lesz egyszer, mint mi.)
Ajjaj – de ezúttal teljesen más ajjaj. Én megtanultam tisztelni, kedvelni Supka Attilát az elmúlt másfél évben! Így ez az ajjaj most a bánat hangja, mert félő, újabb ajjajok jönnek, de azok már nem a te gondjaid lesznek. (Nehogy félreértés legyen, nem Winston Smith-i értelemben vettem észre magamon, hogy szeretem Supka Attilát, hanem olyan érvek mentén, amik egy szurkolónak fontosak igazán.)
Lettél valaki a szememben – és talán mondhatom: a szemünkben. Olykor ha vidékre követtük a csapatot egy-egy idgenbeli meccsre, a kocsiban te voltál az egyik, akit rendszeresen parodizáltunk, és ha valakit parodizálnak, az tényleg valaki. Volt, hogy lenémítottam a tévét, miközben nyilatkoztál, mondtam magamban a mondataidat, majd másnap láttam ugyanazt leírva. Bármi változott a csapat környékén, általában előre bemondtuk szinte a teljes várható kezdődet, mert felfedezni véltünk benned valami szándékot. És akkor még Horét is behoztad mindig a nyolcvanadik perc környékén. A vajszínű öltönytől (szigorúan mellénnyel) fokozatosan eltolódtál a farmer-zakó irányába, és bár hülyeség, de mi ezt is figyeltük, mert érdekeltél minket.
Nekem hiányozni fogsz, mert nekem te lettél a legutóbbi évek kispesti mestere. További sok sikert, és várunk vissza!
Ajjaj.
(Természetesen Supka Attila távozásával fogunk még foglalkozni, ez a poszt csak veghhanta és a hirtelenség okán született meg.)
Tegnap két etapban búcsúztunk el játékosoktól (délelőtt, délután), hogy mára kissé lenyugodjuk, vagy legalább aludjunk egyet a történtekre. Jelentem aludtunk, de nyugodtabbak sokkal nem lettünk, inkább újabb kérdések fogalmazódtak meg bennünk. Kertelés nélkül ezekből néhányat:
Alig három órája, hogy 
