Ugye azzal fejeztük be egy hete a sztorit, hogy Újpesten bizony jó lenne nyerni, mert de régen is volt már, hogy oda-vissza elkentük az orcájukat, satöbbi, satöbbi. Hát a heti történések azóta mindezt az érzést csak erősíthették bennünk: Újpesten kisebbfajta káosz van eluralkodóban, a lila köd már nem csak a kemény mag szektorából szálló füstbombákból gomolyog, de a vezetőség szemeit is kezdi megülni, legalábbis a 4 órával az MK -elődöntő előtti edzőváltás kapkodása erre utal. Nálunk viszont csend honol, ki-ki nyugalomba’ és szelíden bólogat az eperfa lombja- bólogatna, ha eperfa, és nem egy sor jegenye szegélyezné a centerpályát. Szóval most, vagy soha.
Pedig nálunk sem minden fenékig yankee hotdog tejfel, ezt tudjuk. A tavasz visszásságairól írtunk már éppen eleget, ezeken (csatárínség, távozott kulcsemberek, besülő igazolások, sérülések, elveszített arc) fölösleges most részleteiben ismét végigmenni. A lényeg, hogy kisebb sebekből vérezve, de állunk, és eddig tartjuk az elmúlt évtizedek helyezéseihez képest olümposzi magasságot jelentő 4. helyet – igaz, ez nagyban köszönhető a botladozó üldözőknek (Pécs, DVTK) is. No, de pont a Kecsó tavaszi rájdját nézve, most már alólunk is indul az ostrom, jó lesz figyelni.
Újpesten viszont gáz van, ezen nincs mit szépíteni. A szerkesztőségünk által (is) elismert munkát végző, a fiatalok beépítésével remekül haladó kisMészölyt hamar kipenderítették (4 forduló), hogy jöjjön a Herczeg András eszeként beharangozott Szpisljak. Szegény Zorannal aztán többször úgy festett, beindul a lila szekér, aztán mégsem, lehet, hogy a jó öreg főcívis Herczeg Bandi volt mégis az igazi ász a Loki kispadon? (Persze hogy.) Ettől még szerintem Szpisljak nem rossz edző, de ez a szezonja amolyan máléPölős lett a Megyeri úton: se íze se bűze. Na de hogy 4 órával az MK-elődöntő előtt kapja meg a selyemzsinórt… ezt nem csak, hogy nem érdemelte, de nagy öngól is a vezetés részéről. A hírek persze arról szóltak: a délvidéki tréner maga kérte a szerződésbontást – gondolom úgy, mint Dolcetti 2006 őszén, vagy Sisa 2009 októberében – még jó, hogy mindkét esetben már kanyarban állt az utód.
Ami nekünk jó lehet e káoszban, az a hangulat: az most nagyon karcos Újpesten. A korábban elirigyelt, tehetséges fiatalok sorát felvonultató, szurkolói által tenyerükön hordozott keretet már ősszel ki-kikezdegették, pl. az ősújpesti Havas Henrik is nagy erőkkel cinkelte az övéit egy őszi Harmadik Félidőben. Aztán a fiatalok egy része a Vasashoz került kölcsönbe erre a tavaszra, de játékukban ott sem volt sok köszönet, Urbán Floresz egyenesen a lila kölcsönklikk Vasas-sorsrontó aknamunkájáról beszélt. A maradó srácokkal sem volt jobb a helyzet Újpesten: bukdácsol a csapat, a korábban még éltetett aranylábúak a szurkolói fórumokon „belőtthajú zselématyikká„, „öntelt sztárocskákká nulla tudással” aposztrofáltattak. S ha a közönség nincs a csapat mögött…
Tévedés ne essék, ellenünk ott lesznek mögöttük, hisz mi vagyunk az ősellenség. De ha a meccs elejét okosan hozzuk le, előbb-utóbb elfogy a lila türelem, ha nem jön az eredmény. Főleg, ha rúgnánk egy gólt (vagy kettőt – ez úgyis megy nekünk tavasszal az első félidők közepén…). Ilyenkor sokat számít a közönség-csapat kohézió, ez Újpesten mindig igen jó, mostanság tán repedezik, elő hát a vörös-fekete vésőkkel, és feszegessük tovább ügyesen a lassan feltáruló hasadásokat.
Amit a csapattól és Supkától várunk, az tehát egy egyszerű, ám okos játék, ahol a kulcsszó a nem beszariság. Nem a Fradi pályás sündisznózás megismétlése kell hát, (max a meccs első harmadában), időben kell felismerni, hogy ez az Újpest csak nevében „a félelmetes” Újpest, ha az igazán veszélyes arcok (Vasziljevics és a két nyugger csatár) kikapcsolására figyelünk, akkor azért nem kell a nadrágba csokizni a maradéktól. Kabát, Rajczi elöl nagy nevek, de ők egyre inkább itteni múltjukból élnek, s bár 1-1 villanás mindig bennük van, főleg a harkovi bódéborogatóban, ha kérhetjük: ne tiszteljük-féljük annyira a lilákat, mint a Fradit. Ennél az Újpestnél, kritizált fiataljaival, csúcsról lefele tartó öregeivel, tapasztalatlan ideiglenes edzőjével (aki az eredmény kedvezőtlen alakulása esetén bizton számíthat egy jó kis vé-ber-gyuri, vé-ber-gyuri kórusra) és megposszanó közönségével együtt, tehát ennél a lila-fehér klubnál most még mi is jobb passzban vagyunk, használjuk ki. Nem lesz könnyű. Semmi sem az, sosem az. Mégis, csináljuk meg.
Összeállításunk? Ki tudja. Supkát lassan kiismerve, gyanítjuk, marad az utóbbi két meccs 4-5-1-e, elöl a konstans sérült Hadzics helyett továbbra is Déllel. Vécsei ismét ott lehet a kezdőben szerintünk, és a padon a hírek szerint Németh Norbi, akit akár egy félidőre is bedobnék, ha Gege ismét az utóbbi hetek nihiljét hozza a középpályán.
Szóval vasárnap este, fordulózáró pesti rangadó. Rég nem látott lehetőséggel előttünk.
Éljünk vele!
Fotóalapok: ujpestfc.hu és cybergame.hu
Napsütéses délután, otthon váró húsvéti kajaözön, ilyenkormindignyerünk effektus, és tényleg, 2:0, hm, sima ez, mint Hornyák Vendel koponyája, összegezhet az, aki csak a hírekből értesül a végkifejletről. S bár győzelem után oktalan, aki sír, mi sem ezt tesszük, csak csöndben megjegyezzük: a tegnapi délután napfénye azért bizony kissé fakónak tetszett, ez a 2:0 lehetett volna 2:2 is, igaz, 5:2 is ide, szóval csak az eredmény sima, fordulatok azért voltak. No és, az igazság az, hogy maga a meccs minden volt, csak korzókorlát mellől nyugodtan végignézhető valami nem, bizony szorultak a markok azon a piros korláton, szorult a hantai kéz a borsodis műanyagpoháron, és szorult a hurok többször is Kemi kapuja körül. De nyertünk, pont úgy, ahogy egy éve ilyenkor nyertük a meccseinket áprilisban: szenvedve, nyökögve, de azért csak.
A korzó hangulata ma -a létszámnak megfelelően- elég halovány volt. Kisebb mosolyra csak akkor húzódott orcánk, mikor a kezdőrúgást elvégző helyiérdekű lelátólegenda „Jani” egy szép íveléssel szakított azzal a hagyománnyal, hogy a kezdőrúgás csak kis csökött gurítás lehet (ezúton amúgy boldog születésnapot kívánunk a szurkerkollegának). Haverjai közül be is kiáltott neki valaki: „Ne csináld ezt, Jani, mert a Bozovics sírva fakad!„. Nos, Bozsó nem könnyezte meg a szitut, nem úgy, mint mi az ő pályára lépését bő egy óra múlva.
Notórius olvasóinknak akár ismerős is lehet posztunk címe, ugyanis 1 éve, egy Paks elleni derbi beharangját hasonló felütéssel nyitottuk meg. Mégsem ihletvesztéssel súlyosbított önismétlés hibájába estünk (illetve dehogyisnem, önismétlés, persze), inkább fennkölten úgy mondanám, stilisztikai elemként, mintegy toposzként tekintünk a Húsvét mantrázására, az ünnepre, mely minden évben visszatér, ahogy az idénynek ebben az szakaszában évről-évre visszatér a kispesti hazai győzelem. A nagy számok törvénye alapján eddig legalábbis fociszurker-éveim nagy részében állt ez az axióma – nagyon bízom benne, hogy vasárnap sem szakad meg a dicső széria.