Mastodon Mastodon

Kategória: Archiv.népsport

Ami VAN

2 nap van még hátra a Vojvo elleni EL-visszavágónkig, és miközben ezt a posztot írom, már itt van a kanyarban a Győr BL-selejtező visszavágója is Izraelben. Drukkolunk persze innen messziről a győrieknek, de valahogy az ember agya mégsem rezeg azon a fordulatszámon, mint teszi majd azt csütörtök este. Szóval a gondolatok már most a fénypászmákban úszó Bozsikban repkednek képzeletünkben és várjuk, de nagyon várjuk ezt az egyszerre félve-félt és mélységesen kívánt estét.

Mert itt a lényeg, amit már a múlt heti meccs-beharangban leírtam: szeretjük ezt a csapatot. És hiába volt kiábrándító a „játékunk” múlt héten, hiába ült magába roskadva a meccsen nem is annyira jól meccselő Rossi a sajttájon, hiába volt mentes mindenféle nézhetőségtől a csütörtök esti teljesítményünk, ez a csapat nem szidható. És ez jó. Persze ez a kegyelmi állapot nem tart örökké, a legendásan empatikus kispesti közönség is előbb utóbb hisztizni kezd, de hogy még nem teszi, az is már nagy eredmény. És ez a jelentősen megfiatalított, saját tehetségekkel teletömött keretnek köszönhető. Meg annak, hogy a melléjük érkező legionárok is valahogy a kedvelhető típusok (csak kisManciót tudnám feledni). Van köztük magyar szinten kiemelkedő ász, akit nem nehéz imádni (Ignja, Tandi – ha ő még itt van persze…), és van csöndes, szerény, hajtós koma (Zsivány, kicsiKing – és bizony az ilyen szürke de hajtós srácok nekünk többet érnek, mint egy megsértődött, valamikor jó bal lábbal bíró, manapság csak sértettségében a csapattársait cinkelő kiégett bohócliger…), + a blog által egyedül elismert Diaby. Szóval ha szerethető csapatot keres Egervári Sankó bácsi, akkor a szemléltető ppt-jéhez a mi csapatképünket teheti be nyugodtan a következő telki szeánszon.

Persze az a felvetés is jogos lehet: RW ne nyáladdzon itt, mi továbbjutást és sikereket akarunk látni, inkább 10 unszimpatikus gyökeret ide, semmint egy kezdőcsapatnyi fantáziátlan szerencsétlent – csakhogy pont a tavasz a bizonyítéka, hogy nem fantáziátlan szerencsétlenekkel van tele a keret, mert egy Vécsei Bálintban, egy Lőrinczy Attiban, egy rafkós Vernes Ricsiben már ott van a finesz, egy Bobál Geri lábában a sok gól, Holender Filipről nem is beszélve, ráadásul az övéből már ki is gurult néhány… csak hát basszus, kéne melléjük még 1-2 évig egy-két olyan húzónév akire ők is felnéznek, aki löki őket előre a pályán és nem engedi elszállni az öltözőben, hogy aztán észre se vegyük és már Vernesen feszüljön a karszalag, és Attis kenje a zelenkai zsugákat a 20-szoros válogatott Holendernek, aki nyugdíjba küldte Dzsudzsit.

Viszont egy dolgot sürgősen változtatni kell a múlt héthez képest. Hinni kell, srácok! Legalább abban higgyetek, hogy ez a szerb gárda semmivel sem különb mint ti. Higgyetek abban, hogy lehet keresnivaló. Amikor jöttünk egy hete haza Újvidékről, elkeserített a benzinkutas találkozónk: Kemi azt ecseteli, hogy egy gól itthon, és végünk, a fiatalok olyan lógó orral mászkálnak körülötte, mint Balaskó Iván a Lövér körúton, mikor bezárt a kedvenc soproni tékája, szóval mindenki maga alatt, szinte csak azt nem mondják a srácok, hogy inkább hagyjuk is ezt a visszavágót… NEM! A tavaszi elszántságot kérjük! Ott se mi voltunk a favoritok a Győr vagy a Fradi ellen, Újpesten évek óta roller a jussunk, de most ott sem voltatok beszarva! Hát most se legyetek! Kemenes Szabi, te pedig űzzed, hajtsad őket, mint Lilákiában! Gyerünk srácok, higgyetek magatokban, könyörgöm, ha már mi hiszünk…!

Na, most viszont már kezdek rohadt éhes lenni, és e poszt cunamim 3. epizódja előtt, meg Pinyőék tel-avivi vendégjátékát megelőzően összeütök magamnak némi vacsorát, szóval folyt köv.

 

Ami VOLT

Régi adósságunk pótoljuk e kis poszttal most, hisz többen is reklamáltátok már itt a Vojvodina meccsbeszámolót. Hanta már jelezte másutt, hogy havazódás van, erőst, és ezt csak alá tudom támasztani. Persze majd’ egy héttel a meccs után sok értelme nincs beszámolgatni, mindenki olvasta már a különböző fórumokon, ultra blogokon vagy Gács úr levelében a történéseket, vagy épp a helyszínen élte meg azokat. A most következő írás így inkább a blogarchívumnak szól, ha már kinn voltunk, ha már rommá aszalódtunk a konvojban a kisbusz hátsó ülésén, ha már szomjaztunk 6 órán keresztül, ha már élőben végigszenvedtük a kreativitásmentes játékunkat, akkor basszus, legyen fönn a blogon ennek a rövid emlékezete.

Szóval néhány szóban Újvidékről, inkább gondolatfoszlányokban.

Amit már 1000-szer leírtak,

azt most nem ismételjük meg. Igen, szarok voltak a körülmények. Igen, kamuztak a jugó yardok a határon. Igen, állatok módjára meghugyoztattak minket az autópálya közepén. Igen, büfé nem, vagy alig volt (kiscsoportos kiengedéssel). Szóval ilyen árnyak vetültek az amúgy szokás szerint hangulatos kisbusz-utunkra, de tény, legnagyobb veszteségünk idősb Babar úr félig üres Kozelje és Faterom még hideg Starója volt, mondjuk az utóbbi miatt volt egy kis bajuszhervadás, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Hangulatilag tehát ott volt a túra, és még jobb lehetett volna, ha nem reagálja túl a szerepét a szerb rendfenntartás. A többit ez ügyben lássátok Hanta recens posztjaiban. Viszont szomorú tanulsága a meccsnek, hogy

…bekalva nem megy…

…soha, senki ellen. Sajnos már a csapatbusz befutásakor éreztük, hogy valami nem stimmel. Ahogy szálltak le a srácok, faarccal. A melegítésnél dettó. Aztán a meccskezdés mindezt még jobban aláhúzta. Kétszeres nadrágba zrityózás esete forgott fenn: konkrétan a Vojvodinától (az első 20 percben úgy beszorultunk, mint a jövő hétvégén visszavonuló Csehi Tibi bármelyik dugója egy aktuális hálótartó vasba), másodsorban pedig bizony kreativitásban. A már sokszor félve megénekelt vezérnélküliségünk most jött ki igazán: emberelőnyben is tanácstalan adogatás volt a maximum, amit kihozott a támadószekció magából. Nem volt kit keresni a labdákkal, nem csoda, hogy jellemzően a valamely védőnk –> Zsiva –> Hidi –> NagyGeri –> Hidi–> Vécsei –> Zsiva körök mentek le, néha egy-egy elbaszott Alcibiade labdaérintéssel, máskor pedig a bántóan lassú Testardi besüléssel lezárva. Amikor a derék talján megpróbált megkerülős csellel elmenni az egyik jugó szélsővédő mellett, szerintem még a rác kollega is röhögőgörcsöt kapott a colos olasz pörformanszától. Egy értékelhető 5 percünk volt támadásban, a második félidő eleje (pont egy Testardi lökettel koronaékszerként), aztán slussz. Ami igazán bántó volt, az a csapat kishitűsége. Mert ezek a srácok nem beleszartak a meccsbe, nem szabotálták el az esélyeink, hanem egyszerűen megállt a tudomány. Csak ez azért fájó, mert bár megértjük az ifjonti rutinhiányt, hogyne értenénk, hisz bírunk titetket srácok és szorítunk nektek, csak most fáj igazán, hogy egy, akárhogy is nézzük, de egy Anzsihoz képest jóval verhetőbb Vojvo ellen sem sikerül a bravúr, mert 1-2 kulcsember eligazolt a keretből, a leendő kulcsembereink pedig 2-3 év múlva gyaláznák ezt a Vojvodinát… akkor Baráth Boti nem csúszna be, hanem talpról szorítaná ki az afro sztárt, ahogy Kemi is ordítva kérlelte, akkor Vécsei nem bátortalanul lőne messziről hanem úgy tömné zsugával Nagy Gerit és Testardi helyett Bobált, hogy sírnánk a gyönyörűségtől.

De ma ma van,

és azzal kell főzni amink van. Rossi mester pedig (áldassék a neve a tavaszunkért) most bizony kissé belealudt a milánói makaróni kifőzésébe. Már a kezdő sem volt egy telitalálat (4-4-2 szerűség… nem ez az ő sikerreceptje, anno mikor Gegével próbálkozott álcsatárként, voltak ilyen borzalmasabb meccseink), aztán a bántóan kreativitásdeficites csapatból Nagy Geri majd Vécsei lekapása, bármíly haloványak is voltak, és a küzdő, de nem igazán labdaeszes Déllel és méginkább az atomszürke Diarrával való felváltásuk, hát nem voltak az év ötletei, mister! Holendert is sajnáltuk, de ő sajna szintén látványosan nem találta a fonalat, buta sárgájáért is kár. De hát…

…fiatalság, bolondság.

Fiatalság, boldogság?

Abban is volt részünk idén, nem is kevésben. Várjuk hát a csütörtök estét, mást nem tehetünk és reménykedünk.

És még néhány szó…

…a hangulatról. Mert akármennyire nem a mi esténk volt ez, azért köszönjük a csapatnak és tavaszi menetelésüknek, hogy itt lehettünk Novi Sadban, hogy cidrizve kellett kiküzdeni egy plusz szabinapot a melóban, hogy a kisbuszban végigröhöghettük a csüti délutánt majd éjszakát, hogy Fater végre elkísért minket egy ilyen nemzetközi túrára is, remélem még sok ilyenben lesz részünk, és örülök hogy ilyen Faterom van, és jó volt ismét egy új stadiont megismerni, ezt a fura tipice balkáni képződményt, amit Karadjordje stadionnak hívnak, és amelyik a Rohonci úti és a Széktói stadionok szerelemgyereke, ahol a nászba a Celik Niksic stadionja is beszállt egy gangbang erejéig… Milyen volt már a ’20-as éveket idéző fűrésztelep feelingű favázas építmény, ami a stadion déli betonkanyarjából nőtt ki? Szóval nagy hangulatkirály dolgok ezek, ezek a túrák, amikre jó lesz emlékezni öregkorunkban. És a hab a tortáról ugyan hiányzik, hisz simán kaptunk ki egy megkockáztatom, döntetlenre simán hozható, jobb napjainkon vagy a tavaszi kerettel pedig még be is húzható meccsen, a hangsúly ezúttal az emlékekre került, és ez se nagy baj.

Aztán itt jön még a csütörtök este. Rossiék akár meg is spékelhetik a tortánkat a sokat emlegetett habbal. De ez már egy másik poszt sztorija.

Fotó: Lovi (1909foto.hu)

Ami VOLT

Régi adósságunk pótoljuk e kis poszttal most, hisz többen is reklamáltátok már itt a Vojvodina meccsbeszámolót. Hanta már jelezte másutt, hogy havazódás van, erőst, és ezt csak alá tudom támasztani. Persze majd’ egy héttel a meccs után sok értelme nincs beszámolgatni, mindenki olvasta már a különböző fórumokon, ultra blogokon vagy Gács úr levelében a történéseket, vagy épp a helyszínen élte meg azokat. A most következő írás így inkább a blogarchívumnak szól, ha már kinn voltunk, ha már rommá aszalódtunk a konvojban a kisbusz hátsó ülésén, ha már szomjaztunk 6 órán keresztül, ha már élőben végigszenvedtük a kreativitásmentes játékunkat, akkor basszus, legyen fönn a blogon ennek a rövid emlékezete.

Szóval néhány szóban Újvidékről, inkább gondolatfoszlányokban.

Amit már 1000-szer leírtak,

azt most nem ismételjük meg. Igen, szarok voltak a körülmények. Igen, kamuztak a jugó yardok a határon. Igen, állatok módjára meghugyoztattak minket az autópálya közepén. Igen, büfé nem, vagy alig volt (kiscsoportos kiengedéssel). Szóval ilyen árnyak vetültek az amúgy szokás szerint hangulatos kisbusz-utunkra, de tény, legnagyobb veszteségünk idősb Babar úr félig üres Kozelje és Faterom még hideg Starója volt, mondjuk az utóbbi miatt volt egy kis bajuszhervadás, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Hangulatilag tehát ott volt a túra, és még jobb lehetett volna, ha nem reagálja túl a szerepét a szerb rendfenntartás. A többit ez ügyben lássátok Hanta recens posztjaiban. Viszont szomorú tanulsága a meccsnek, hogy

…bekalva nem megy…

…soha, senki ellen. Sajnos már a csapatbusz befutásakor éreztük, hogy valami nem stimmel. Ahogy szálltak le a srácok, faarccal. A melegítésnél dettó. Aztán a meccskezdés mindezt még jobban aláhúzta. Kétszeres nadrágba zrityózás esete forgott fenn: konkrétan a Vojvodinától (az első 20 percben úgy beszorultunk, mint a jövő hétvégén visszavonuló Csehi Tibi bármelyik dugója egy aktuális hálótartó vasba), másodsorban pedig bizony kreativitásban. A már sokszor félve megénekelt vezérnélküliségünk most jött ki igazán: emberelőnyben is tanácstalan adogatás volt a maximum, amit kihozott a támadószekció magából. Nem volt kit keresni a labdákkal, nem csoda, hogy jellemzően a valamely védőnk –> Zsiva –> Hidi –> NagyGeri –> Hidi–> Vécsei –> Zsiva körök mentek le, néha egy-egy elbaszott Alcibiade labdaérintéssel, máskor pedig a bántóan lassú Testardi besüléssel lezárva. Amikor a derék talján megpróbált megkerülős csellel elmenni az egyik jugó szélsővédő mellett, szerintem még a rác kollega is röhögőgörcsöt kapott a colos olasz pörformanszától. Egy értékelhető 5 percünk volt támadásban, a második félidő eleje (pont egy Testardi lökettel koronaékszerként), aztán slussz. Ami igazán bántó volt, az a csapat kishitűsége. Mert ezek a srácok nem beleszartak a meccsbe, nem szabotálták el az esélyeink, hanem egyszerűen megállt a tudomány. Csak ez azért fájó, mert bár megértjük az ifjonti rutinhiányt, hogyne értenénk, hisz bírunk titetket srácok és szorítunk nektek, csak most fáj igazán, hogy egy, akárhogy is nézzük, de egy Anzsihoz képest jóval verhetőbb Vojvo ellen sem sikerül a bravúr, mert 1-2 kulcsember eligazolt a keretből, a leendő kulcsembereink pedig 2-3 év múlva gyaláznák ezt a Vojvodinát… akkor Baráth Boti nem csúszna be, hanem talpról szorítaná ki az afro sztárt, ahogy Kemi is ordítva kérlelte, akkor Vécsei nem bátortalanul lőne messziről hanem úgy tömné zsugával Nagy Gerit és Testardi helyett Bobált, hogy sírnánk a gyönyörűségtől.

De ma ma van,

és azzal kell főzni amink van. Rossi mester pedig (áldassék a neve a tavaszunkért) most bizony kissé belealudt a milánói makaróni kifőzésébe. Már a kezdő sem volt egy telitalálat (4-4-2 szerűség… nem ez az ő sikerreceptje, anno mikor Gegével próbálkozott álcsatárként, voltak ilyen borzalmasabb meccseink), aztán a bántóan kreativitásdeficites csapatból Nagy Geri majd Vécsei lekapása, bármíly haloványak is voltak, és a küzdő, de nem igazán labdaeszes Déllel és méginkább az atomszürke Diarrával való felváltásuk, hát nem voltak az év ötletei, mister! Holendert is sajnáltuk, de ő sajna szintén látványosan nem találta a fonalat, buta sárgájáért is kár. De hát…

…fiatalság, bolondság.

Fiatalság, boldogság?

Abban is volt részünk idén, nem is kevésben. Várjuk hát a csütörtök estét, mást nem tehetünk és reménykedünk.

És még néhány szó…

…a hangulatról. Mert akármennyire nem a mi esténk volt ez, azért köszönjük a csapatnak és tavaszi menetelésüknek, hogy itt lehettünk Novi Sadban, hogy cidrizve kellett kiküzdeni egy plusz szabinapot a melóban, hogy a kisbuszban végigröhöghettük a csüti délutánt majd éjszakát, hogy Fater végre elkísért minket egy ilyen nemzetközi túrára is, remélem még sok ilyenben lesz részünk, és örülök hogy ilyen Faterom van, és jó volt ismét egy új stadiont megismerni, ezt a fura tipice balkáni képződményt, amit Karadjordje stadionnak hívnak, és amelyik a Rohonci úti és a Széktói stadionok szerelemgyereke, ahol a nászba a Celik Niksic stadionja is beszállt egy gangbang erejéig… Milyen volt már a ’20-as éveket idéző fűrésztelep feelingű favázas építmény, ami a stadion déli betonkanyarjából nőtt ki? Szóval nagy hangulatkirály dolgok ezek, ezek a túrák, amikre jó lesz emlékezni öregkorunkban. És a hab a tortáról ugyan hiányzik, hisz simán kaptunk ki egy megkockáztatom, döntetlenre simán hozható, jobb napjainkon vagy a tavaszi kerettel pedig még be is húzható meccsen, a hangsúly ezúttal az emlékekre került, és ez se nagy baj.

Aztán itt jön még a csütörtök este. Rossiék akár meg is spékelhetik a tortánkat a sokat emlegetett habbal. De ez már egy másik poszt sztorija.

Fotó: Lovi (1909foto.hu)

Az megvolt, hogy a kazincbarcikai hős, a Csató-testvéreket megelőző korok bajuszkirálya, Csehi Tibor még csak most búcsúzik?!!?!

honvéd 1988-89

Augusztus 4.-én (vasárnap) édesapámat, Csehi Tibort búcsúztatjuk a nagypályás futballtól egy Géder-Kispest öregfiúk meccs keretében (17h) Géderlakon, ahol az elmúlt években játszott.
A meccsen részt vesznek a géderieken kívül a Kispest-Honvéd régi nagyjai is. Szép számmal jelen leszünk Pestről is, Géderlakon aznap falunap lesz, úgyhogy jó bulinak ígérkezik.
Minden Kispestit szívesen látunk aki arra jár vagy lakik és eltöltene pár órát a régiekkel. És persze másokat is :) Pár km-re található a Szelidi tó, úgyhogy egy fürdés is belefér :) CS.A.K.

További információ a facebookon.

Elvárom,

… hogy a Vojvodina szurkolóit Magyarországon az európai normáknak megfelelő fogadtatásban részesítsék mind a magyar hatóságok, mind a Bp. Honvéd, mint rendező egyesület.

… hogy a Magyarországra látogató szerbiai szurkolók útvonalát a magyar hatóságok biztosítsák úgy, hogy közben nem akadályozzák a szerb állampolgárok szabad mozgását.

… hogy a magyar hatóságok a legjobbakat feltételezzék a Szeribából érkező szurkolókról, jelenlétük egyetlen indoka a bűncselekmények közvetlen megelőzése legyen.

… hogy a Bp. Honvéd a vendégek számára ugyanolyan ellátást biztosítson a Bozsik-stadionban, amilyet a saját szurkolói számára is. A stadionba érkező vendégek között az egyetlen szelekció a szektorok szerinti eloszlás lehet.

… hogy a magyar hatóságok és a Bp. Honvéd előzetesen tájékoztassa a szerb hatóságokat és a Vojvodina egyesületét a Budapesten szokásos rendezési sajátosságokról, kérve őket, informálják a Magyarországra látogató szurkolókat.

… hogy a kispesti szurkolók – bizonyítva a saját magukra sűrűn és bőszen használt európai jelzőt, szemben a Vojvodina szurkolóira, a szerb hatóságokra, valamint az egész Szerb Köztársaságra használt balkánival – úgy is viselkedjenek, ahogy azt magukról állítják, feltételezik. Az európaiság nem azt jelenti, hogy balkánozunk a facebookon, miközben habzó szájú kommentekben ugyanazt, vagy többet várunk el a magyar hatóságoktól, mint amiket szóvá teszünk másoknál.

… hogy a Vojvodina szurkolói, vezetői, kísérete, a szerb hatóságok jelen lévő alkalmazottai, Szerbia Magyaroszágra delegált tisztviselői saját szemükkel láthassák, Magyarország és a Bp. Honvéd alkalmas megrendezni egy magas presztízsű labdarúgó-mérkőzést európai módon.

… hogy a kontraszt szemmel látható, kézzel tapintható legyen a két rendezési mód között.

Szánalmas, de amiről most írtam, az nem más, mint az általános norma, hihetetlen, hogy ezt jelenleg elvárni kell.

Akkor nézzük ugyanazt az ÉN nézőpontomból

Gács Pál és a Honvéd megírta levelét a Szerb Köztársaság Budapestre delegált nagykövetének, amelyben nem kevés, sokunkat érintő kérdés is feszegetésre kerül. Való igaz, az újvédik túra egyes elemei igen visszásak voltak, és ezen visszás elemek mellett nem szabad elmenni szó nélkül. A kispesti szurkolók valóban méltatlan, sőt, le merem írni, embertelen körülményekkel kellett szembesüljenek egy nagy presztízsű európai labdarúgókupa selejtezőjében.

Igen, Montenegróban is voltak visszásságok, valóban ugyanúgy nem várt minket felszerelt büfé a niksici stadionban, de ott a helyi szervek és a rendező klub mindenben megértőnek bizonyult, és amennyire módjukban állt, segítettek. Ha máshogy nem, Hemibá mögé felsorakozva, serpaként hordák szektorunkba a palackozott (fontos kiemelni, ismerve a Balkán egyes részeinek folyóvíz-ellátásának általános, vagy legalábbis magyar gyomorhoz szokott színvonalát) folyadékot.

Szerbia, a Vojvodina, a szerb rendőrség ezzel szemben egy hagyományos, sőt, európai értelemben véve is nagynak, tapasztaltnak mondható futballnemzet, amely – hihetetlen bár, de mégis úgy tűnik – jelenleg nincs felkészülve 4-500 szurkoló fogadására.

A hajtás után beidézzük a Honvéd levelét (szó szerint, elhagyva nem kevés sic!-et), és ahol a személyes tapasztalatom attól eltérő, azt jelzem.

Szerbia Köztársaság Nagykövetsége
Rade Drobac Nagykövet Úr részére!
Budapest

Tisztelt Nagykövet úr !

Alulírott Gács Pál, mint a Honvéd FC Kft ügyvezetője az alábbiakról kívánom Önt tájékoztatni:

Ahogy Ön előtt is ismert az FK Vojvodina és a Budapest Honvéd 2013. július 18. napján 20-30 órakor Újvidéken Európa Liga Kupamérkőzést játszott egymással. Csapatunkat kb. 500 fő vendégszurkoló kísérte el, az általuk szervezett buszos utazással. A magyar-szerb határt Röszkénél lépték át a drukkereink. A szurkolói csoportok elmondása szerint, amikor a szerb határhoz értek (13,30 és 14 óra között) méltánytalan bánásmódban részesültek. A határ szerb oldalán félreállították őket kb. 2 órás várakozással, ahol mindenkit egy nagy váróterembe tereltek. A buszokat átvizsgálták a szerb határőrök és szurkolóink legnagyobb megdöbbenésére az átvizsgálás után a buszon fent maradt valamennyi ételt, italt, aprópénzt, öngyújtót, fényképezőgépet és egyéb személyes tárgyakat egész egyszerűen elvették tőlük és ezek a mai napig nem kerültek vissza hozzájuk. A szerb határőrök csak hosszas alkudozás után és több órás várakozást követően engedtek csak ki bárkit is 5 fős csoportokban a mosdóba, hogy szükségleteiket elvégezzék. Tekintettel arra a tényre, hogy a buszokon nők és gyerekek is voltak, úgy gondoljuk, hogy ha igaz ez a történet, ez nem elfogadható. A szerb határőrök továbbá indokolatlanul mindenkit megmotoztak, majd hosszas alkudozás után megígérték nekik, hogy a határtól 10 km-re lévő MOL kútnál megállhatnak, mindenki felfrissülhet, az eltulajdonított ételt, italt tudják pótolni, de ebből az ígéretből sem lett semmi. Az autópályán kb. 50 km/órás sebességgel, szándékosan lassan vitték felvezetve a buszokat és a szerb részen sehol sem engedték a buszokat megállni. A stadionhoz érkezést követően egy nagy üres területre terelték össze a vendégszurkolókat, akiket elképesztő rendőri készültséggel körülvettek. A klubunk tulajdonosának George F. Hemingway tárgyalásának volt köszönhető egyáltalán, hogy az 500 főből kb. 100 fő szurkolót kb. 1 óra alatt 5 fős csoportokba, rendőri kísérettel kiengedtek a közeli büfébe.

Mi ezek szerint a második turnussal értünk a határra, amely addigra állt egy nagy- (50 fős), két közepes- (19-20 fős), egy kisbuszból, valamint néhány személyautóból. Négy óra körül, vagyis érkeztünkkor a helyzet több részletben is eltér az levélben említettől.

A kisbuszunkból, miután az beállt a határhoz, átadtuk az útiokmányokat a szerb határőrnek, aki azokat elvitte ellenőrzésre. Ekkor egy másik, rohamfelszerelést viselő úr megkért minket, hogy egyenként szálljunk ki csomagjainkkal, majd egy kamerába belelnézést követően (tehát mindenkiről felvétel készült!) vonuljunk be egy váróterembe. A váróterembe menet mindenkit átmotoztak, a nálunk talált alkoholtartalmú termékeket pedig elkobozták. Semmi mást, csak az alkoholt, miközben annak mennyisége meg sem közelítette a határon már vámkötelesnek nevezhető mennyiség alsó határát, vagyis a két ország és az Európai Unió között érvényben lévő törvények és egyezmények értelmében gond nélkül bevihető lett volna Szerbiába.

A kiszállás pillanatában a kisbuszunk műszerfala fölött hagytam az útvonalunk rögzítésére szolgáló táblaszámítógépemet, amely a busz átvizsgálása után is ott maradt. Később a társaságunk egyik tagja behozta a váróterembe, de addigra a busz átvizsgálását már befejezték. Legjobb tudomásom szerint semmi sem tűnt el a magára hagyott belső térből, és emlékeim szerint a többi busz, vagy személyautó utasaitól is csak az alkoholtartalmú termékeket kobozták el.

Még egyszer kihangsúlyoznám, a mi konvojunk nagyjából fél négy és öt között gyülekezett a határnál.

A konvoj szerb rendőrök általi megszervezése és az Újvidékre való indulás közötti időben többen is forintot kívántak váltani a helyi fizetőeszközre, dínárra, hogy azzal majd a stadion belterületén, esetleg útközben fizetni tudjanak, amennyiben fogyasztani szeretnének. Sajnos a határon egyetlen pénzváltó volt csak, amely forintot nem fogadott el.

Több szerb rendőrtől is ígéretet kaptunk arra, hogy a határtól néhány kilométerre lévő benzinkútnál majd megállhatunk, ott lesz pénzváltó, lehet vásárolni frissítőket.

Az átvizsgálás procedúráját leszámítva a határon a hangulat oldott volt, a kivezényelt rendőrökkel kedélyesen el lehetett beszélgetni, futballról, időjárásról, bármiről, mindvégig segítőkészek voltak – vagy mint az kiderült utólag, annak tűntek.

Indulásunkat követően a határtól egészen a Vojvodina stadionjáig nem engedték megállni a konvoj egyetlen tagját sem olyan helyen, ahol mosdó, esetleg megvásárolható folyadék lett volna. Egy rendőrautó előrement, és egészen addig lezárta az út menti benzinkutak bejáratát, amíg a konvoj el nem haladt előtte. Majd az utolsó kocsi után ő is elindult, elhajtott a konvoj mellett, és lezárta a következőt, és ez ment egészen a stadionig.

Egyetlen alkalommal engedték megállni a konvojt, amikor már tarthatatlanná váltak az emberi anyagcsere-szükségletek általános viszonyai. Elképesztő módon ez is úgy történt, hogy a nyílt autópályán megállították a forgalmat (kép1, kép2), majd engedélyeztek néhány perc szünetet, amíg mindenki elvégzi dolgát a leállósávban. A hölgyek számára természetesen ez a lehetőség erősen korlátozott volt, amivel így – legjobb emlékezetem szerint – végül egyikük sem élt.

Szurkolóink egy részét beterelték a vendégszektorba, azzal a ígérettel hogy ott majd mosdó, toalett és büfé várja őket, de a vendégszektor mellett mint később kiderült semmilyen büfé nem volt.

A stadionba senki nem terelte be a szurkolókat, igaz, más lehetőséget sem biztosítottak számunkra, mint bemenni oda. Mivel kint, a stadion előtti réten, ahová leállították a járműveinket, egyáltalán nem várt minket semmilyen büfé, vagy bármi, ahol folyadékhoz juthattunk volna (ekkor a szurkolók jelentős része már órák óta nem ivott más, mint az autókban szinte felforrt ásványvizet, ha még volt készlete), többen is úgy döntöttünk, ennél csak jobb lehet bent.

Nem volt jobb.

Az most mindegy, hogy az UEFA előírásai szerint csak ülőhelyes szektorokban lehet nemzetközi kupamérkőzésen szurkolókat elhelyezni, és a Vojvodina stadionjának vendégszektora ülőhelyet csak nyomokban tartalmazott, mindegy, mert meccset úgyis állva szeretünk nézni.

Az viszont elfogadhatatlan, hogy a mi – ekkor már erősen szomjazó – konvojunkat (az elsőről nem nyilatkoznék, az ottani részleteket nem ismerem) semmi folyadék nem várta a stadionban. Nem lehet elégszer megemlíteni, hogy még mindig délután van, tűző napon álltunk a határon, tűző napon haladtunk lépésben az odaúton, majd tűző napon tikkadtunk a stadion betonlépcsőjén. Az illemhelyeken összesen hat csaptelep volt, amelyekből mindössze három működött a megérkezésünkkor (ebben biztos vagyok, ráadásul a hibásakat sem mi rontottuk el, mivel én is már úgy találtam őket, és én az elsők között léptem be a stadionba). Inni ezekből sem volt ajánlatos, esetleg tarkót, arcot mosni, azonban a szükség nagy úr.

Külön említést érdemel a beléptetés, amely során – minket még figyelmeztettek, mert kicsi volt akkor a tömeg -, hogy a helyi szokások szerint aprópénzt és öngyújtót nem lehet bevinni, ezért ezeket még vissza tudtuk vinni a kocsiba (kilencünkből ekkor már csak egy főt engedtek vissza a közben lezárt parkolóba), de tőlem még így is sikerült elkobozni a gyönyörű piros-fekete öngyújtómat. Ez legyen a legnagyobb veszteségem.

A negatívumok mellé itt is meg kell említeni azonban a pozitív dolgokat. Ahogy a konvojt felügyelő rendőrök, úgy több biztonsági őr is beszélt magyarul, vagyis mind a rendező sportszervezet, mind a rendező hatóság figyelt az érkező szurkolókkal való kommunikációra. Ha van kivel és hogy szót váltani, abból megértés is lehet. Nem szeretném, ha rajtuk csattanna ez az egész nonszensz hacacáré, mert – és még egyszer elmondom – a többség igen kedves, segítőkész és megértő volt velünk mindvégig. Ha valakihez normálisan közelítettünk, az normális volt velünk szemen is.

Hemingway úrnak és az UEFA delegáltjának a közös fellépésére, kb. 1 órás alkudozás után nagy nehezen különböző flakonokban vittek vizet az addig már teljesen kiszáradt vendégszurkolóknak. Az UEFA előírásával ellentétben a vendégszurkolóknak fenntartott szektor csak egy töredékén volt ülőhely, továbbá a mérkőzés ideje alatt semmilyen ellátásban nem részesültek. A mérkőzés befejezését követően a szerb oldalon sehol nem lehetett megállni és természetesen a szerb határon újabb másfél-két órás megállásban és tüzetes átvizsgálásban volt részük.

A visszaút során ismét egy másik konvojt alkottunk, mert a sajtóértekezlet zárására a szurkolók dandárja már elindult a stadiontól. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a parkolóban ekkor fura dolgok játszódtak le.

Volt egy kis kergetőzés a táborok között, való igaz. Az ilyen előfordul. Erre fel lehet készülni, például úgy, hogy a rendőrség elválasztja a szurkolókat, és nem csak úgy van valahol. Itt most ez történt.

Amikor kialakulni látszott a perpatvar, a rendőrök egy jelentős része még a stadion vendégszektora előtt, az eseményektől jó 150-200 méterre ácsorgott, hogy értesítésük után, lóhalálában rohanjon oda. Ennek lett az a következménye, hogy olyan embereket is meg-megütöttek (volt akit nem is egyszer!) gumibotjukkal, akik az útjukba eső parkolóban épp a kocsijukba szálltak be.

A rend helyreállta pillanatát is sikerült elnézniük. Már minden kispesti szurkoló a buszok környékén volt, mindenki visszatért a mókából, egyenként szálltak is fel a járművekre, de mivel azok ajtajának keresztmetszete szűkebb, mint a sorban állók összes szélessége, csak egyenként voltak erre képesek, miközben a hátrébb állókat továbbra is gumibotozták. (Utóbbit saját szememmel nem láttam, itt egy számomra hiteles személy szavára támaszkodom csupán.)

És micsoda furcsa a helyzet: eközben mi, az egésztől alig 15-20 méterre, a kisbuszunk mellett itthonról vitt szendvicseket majszoltunk, néztük, ahogy feláll közénk és a többi szurkolótársunk közé egy rendőrsorfal, akik egyszerűen – már bocsánat a kifejezésért – szartak ránk. Csak percekkel a tábor elindulása után jött oda valaki, hogy mégis mi a fenét csinálunk itt? Elmagyaráztuk, press, várunk, stb. Megértette, majd odébbállt. (További eközben: a helyi ultrákat is ekkor engedték ki a szektorukból, akiknek jelentős százaléka épp a vendégszektor és egyben a vendégcsapat számára fenntartott bejárat mellett indult hazafelé a legnagyobb nyugalomban.)

Az egy, a két tábor közti kis kergetőzést leszámítva (valamint egy tahó fotóst, aki visszaélve akkreditációjával folyamatosan bemutogatott a vendégtábornak) utólag elmondható, hogy teljesen indokolatlan és egyben teljesen szakszerűtlen volt a rendőri készültség mértéke, valamint a biztosítás módja.

Klubunk álláspontja az, hogy a szerb hatóságok, illetve a Vojvodina biztonsági vezetőjének a fellépése és hozzáállása minden, csak nem európai és nem civilizált. Nőket és gyerekeket hoztak méltánytalan, megalázó és félelmetes szituációkba. Az pedig egész egyszerűen elfogadhatatlan, amit a szerb határőrök műveltek a buszok kifosztásával.

Részemről ezek erős állítások, bár a szigorú tényeket vizsgálva, azt kell mondjam, egyet tudok érteni velük, ha az egyszerűsítés síkján szeretnénk maradni. Lehet szépíteni a dolgokat, de nincs mit tenni, el kell ismerni, valóban voltak olyan pillanatok, szervezési hiányosságok, amelyek igen, méltatlan, megalázó és egyben teljesen indokolatlan szituációknak, váratlan élethelyzeteknek tettek ki szurkolókat. (A buszos dologról újfent nem nyilatkozom, ha történt ilyen, akkor az csak az első konvojjal történhetett.)

Szeretnénk, ha Tisztelt Nagykövet úr levelünk után vizsgálatot kezdeményezne Szerbiában, hogy kik a felelősek ezekért az elfogadhatatlan és a két ország barátságát megrontó eseményekért.

Bízunk benne, hogy a vizsgálat megállapítja a felelősöket és talál sérelmeinkre valamilyen gyógymódot.

Előre is köszönjük szíves közreműködését.

Budapest, 2013. július 22.

Tisztelettel:

Gács Pál
ügyvezető igazgató

Kellemetlen ezt mondanom, mert nem ez a dolgok elintézésének a rendje, de ezt a levelet meg kellett írnia a klubnak. Ha csak részben is igazak a benne foglaltak, az teljességgel elfogadhatatlan 2013-ban, Európában. Mi, mint magyar állampolgárok elvárjuk, hogy Magyarország, valamint Szerbia tiszteletben tartsa a jogainkat, tulajdonunkat, emberi méltóságunkat.

Ezekből több is sérült múlt csütörtökön.

Vajdaságra hangolódva

Holnap folytatódik a nyári EL-kalandunk, és hogy mesésen, vagy inkább fájdalmas kijózanodással telve szövi tovább a nagy SportSors a sztorinkat, az is kiderülhet a vajdasági estében – vagy nem. És én így látatlanban az utóbbi verziónak örülnék jobban, hisz ez azt jelentené: nem dőlt el semmi, és a visszavágóra is maradt esély. Mint tavaly az Anzsi ellen. És bár erősebbnek tűnik a délvidéki ködben megbúvó Vojvodina nálunk, azért ha valamikor szeretnénk EL harmadik selejtezőkört, akkor arra sokkal inkább az idei év sorsolása kínál esélyt, semmint a Mahacskala elleni tavalyi, végül hazai vágóhídba torkolló meccsduó.

Vajdaság… eddig egyszer volt szerencsém a vidékhez, tavaly télen, amikor Totó barátommal és ismerőseinkkel autóztunk le a férfikézi-válogatott Izland elleni jelenését végigdrukkolni az EB-középdöntőben. Nem volt egyszerű élmény maga a meccs sem, sokgólos vereségünk ellenére végleg beleszerettem ebbe a kézikeretbe, legalább annyira, mint utoljára Athénban… de ami még inkább megragadó volt, az az egész Délvidék-hangulat. Ahogy Szegedet elhagyva a téli csendbe burkolózó kopár Alföld tart és egyre csak tart tovább dél fele, lustán terpeszkedve a kinti mínuszokban, árvalányhaj-szín füfélével borított tartlók, hatalmas, lepusztult betonsilók ritkán föl-föltűnő képével szakítva meg mindössze a nagy síksági monotóniát. Dél-Magyarország kissé kopárabb kivitelben – az ember előtt pedig megelevenednek a régmúlt idők, a Szabadkát, Újvidéket érintő magyar regények, a történelem minden itt élő nációt sújtó borzalmai, és úgy anblokk az egész huszadik század fordulatos és sajnos (vér)zivataros története – aminek mintegy állatorvosi lova ez a többnemzetiségű térség is.

És bizony a recens kultúrából is erősen kapcsolódik a RW-i kognitív térképen e vidékhez egy fontos elem, egy szerb-magyar zenekar munkássága, akik a Szabadka-Zenta-Szeged háromszöghez köthető székhelyeikkel és életművükkel, a balkáni háborúk által sötétre színezett szövegvilágukkal és a történelem súlyát hordozó monumentalizmusukkal számomra örökre a Délvidék megtestesítői maradnak. A jövőre 20 éves alakulat muzsikája amúgy is már jó 15 éve kísér a mindennapjaimban, így amikor tavaly januárban Újvidék felé száguldottunk Tomi kocsiján, az anyósülésen bizony kábultan meredtem ki a puszta tájat pásztázva, s lelki füleimben (hogy képzavarral éljek…) a csapat diszkográfiájának jeles momentumai szóltak.

És ez a baljós, mégis fennkölt és monumentális zenei aláfestés bizony a holnapunknak is tökéletes alapozásaként szolgálhat. Csatába megyünk holnap – a gyepen, félreértés ne essék!- és ehhez az egész csapatnak olyan elszánt, fegyelmezett, de hidegfejű (hahó Boti! :) ) teljesítményt kell lehoznia, mint tavasszal itthon Fradi ellen, mint tavaly ősszel a Vidi pályán… mint még T.Sanyival a Nagyerdőben 2011 őszén… mint a DVSC elleni kupadöntőn 2007-ben, vagy Győrött a 2009-es MK-fináléban. Nemes csatában, elszántan védve a kispesti várkaput, hogy a piros-fehér ostromlók ne találjanak utat! Szilárdan álljunk a falakon Ignja őrmester és Lovresz brigadéros úr vigyázó szemei és vezetése mellett, Kemenes várkapitány pedig tüzes szavakkal bíztassa végig Baráth, Alci és King porkolábokat!

Sokan megyünk mi is itthonról drukkolni a srácoknak, de ne feledjük, ebben az ütközetben mi csupán távoli nézők leszünk a csatamező szélén, a fő figyelem most rátok irányul, Szabi, Boti, Ignja, Ivan, Patrik és Patrick, Raffaele, Emmanuele, Dél, Dia és Filip – azaz most már Fülöp. Adjátok a maximumot – aztán meglátjuk, mire lesz elég. Egy biztos. Ha kapunk egy négyest – na bumm, attól még ugyanúgy szeretjük ezt a mostani csapatot. De ha megcsináljátok az újabb kis csodátokat, akkor ugyanaz vár rátok, mint Szombathelyről hazafelé. Azt hiszem ennél több buzdítás nem kell.

Holnap tehát Újvidék. Ma pedig még gyors feladatelrendezések a melóban, majd szendvicsgyártás, italbeszerzés, és holnap irány a kisbusz. Már várjuk nagyon…

Niksic után, idény előtt – a kérdések órája.

Elindult a szezonunk, emberek, de még hogy…! Túl vagyunk 3 felkészülési meccsen, egy emlékezetes balkáni körutazáson és egy 45 éves rekordot megdöntő visszavágón (sőt, nálam ez nemhogy 45 éves, de egyenesen abszolút rekord: tétmeccsen még sosem lőtt a csapatom 9 gólt a Bozsikban senkinek a szemem előtt). Új üstökös van felszállóban az akadémiai karámból Filip Holender személyében, és minden szurkoló optimista. Hogy ez a kegyelmi állapot meddig tart, jó kérdés, hisz jövő héten rögvest a Vojvodina készül utunkat állni, amely gárda már nem a gyanúsan lepkézgető Banoviccsal vagy Hanta kedvenc „nemfutballista” 4-es számú Celik-hétvédjével áll ellenünk csatasorba… viszont a sok történés arra is apropó, hogy kicsit hangosan gondolkodjunk jelenről és közeljövőről, a szokásos RW-i kérdést elemezgetve: „hogy is állunk”?

A teljesség igénye nélkül választva ki néhány -számomra legalábbis- égető kérdést, melyek mintegy vitaindítóként is szolgálhatnak, a kommentekben várjuk egyetértéseiteket, ellenvetéseiteket, vagy bármit ami Honvéd-téren eszetekbe jut.


1) Celik-gyilkolás: kispesti szupercsapat vagy „valami más”?

Mikor még Niksicben a stadion melletti vendéglátóegységben üldögéltünk a szakadó esőben, a komor időjárás komor gondolatokat is plántált a fejembe, és bizony nem átallottam azt mondani a többieknek: a Niksic ellen valami zakófélébe is belefuthatunk, hiába, a Balkán csak úgy ontja magából a sötét lovakat. Az első 20 perc rövidzárlata ezt alá is támasztotta, ha akkor valaki azt mondja, hogy 13-1-gyel megyünk tovább, körberöhögöm. Ám láttuk amit láttunk, szóval ezúttal is túlpesszimizáltam a dolgokat- persze jobb félni, mint megijedni. Az első meccsel amúgy nem volt semmi gond, a Celik valamit nagyon benézett formaidőzítésileg, hisz elfáradtak és össze is omlottak a gólszüretünk nyomán. A Bozsikban a lassításokat visszanézve viszont tényleg felmerül egy-két kérdés a találkozó kapcsán, még ha a magyar sajtóorgánumok túlhangsúlyozott bundagyanúját legalábbis visszatetszőnek érzem. Ha a két állami főkedvenc csapat érte volna el ezt a 9-0-át, Banovics portás mellényúlásai max egy kis keretesben szerepeltek volna a cikkek alján, apró betúvel, míg 4 oldalas színes mellékletek dicsőítették volna a győzőket. A kérdésre a válasz tehát félúton van. Örömteli, hogy a tré edzőmeccsek után a niksici első 20 percet leszámítva koncentráltan játszottunk, itthon meg rossz szokásunkat levetve nem álltunk le 3:0-nál sem, hanem lőttünk, míg tartott a tölténytár. Viszont a Celik ezzel a teljesítménnyel itthon az NB2-ben is bajban lenne, így szárnyalásunk sem mérvadó teljesen. Önbizalom-növelésnek, Holender és Kozma góldebütjének viszont remek alkalom volt ez a párharc, és hát amikor még Alcibiade is szárnyalni tud, támadásban (!), az már valami…

2) Mit tudunk a formánkról a Celik meccsek után?

A fentiekből következően nem sokat. Az edzőmeccseken fájóan kiviláglott egy igazi vezér hiánya a csapatból (Szabi túl hátul van ehhez), aki középpályán összekapná a csapatot játékban, és főleg lelkileg, ha épp holtpont közeleg. Vécsei vehetné fel 1-2 év múlva ezt a posztot, vagy Vernes, aki még inkább vezéregyéniségnek tűnik, de valahogy nem bánnék egy tapasztaltabb emberkét középen. Én nem a kis Mancio-ra gondolok. Szóval a formáról nem sokat tudunk, kérdés, hogy hat a Celik meccsduó mentálisan: felpörget (valószínűbb), vagy elkényelmesít (reméljük, nem, bár könnyű leülni egy ilyen sörmeccs után)?

3) Hogy áll a keret?

Ismétlem magam: szellemi vezér elkelne. Két nagy veszteségünk volt az átigazolási időszakban, a szezonvégre befutó Martinez és a más dimenzió Lanza. Az argentin-olasz pótlása könnyen lehet, hogy házon belül nyer megoldást, Filip személyében, de ne feledjük: Holender még nagyon fiatal, csoda lenne, ha zökkenőmentesen hozná mostantól folyamatosan a Celik elleni teljesítményeket (főleg, hogy a jövőben ellenfelek is lesznek a pályán). Recens teljesítménye viszont minden, csak nem elkeserítő, így benne nagy a bizodalmunk. Lanza pótlása már más tészta. Szinte lehetetlen. Ő az Emmy-Milinkovics-Warzycha-Sasu-Zelenka féle tényleg kiamagasló légiós kasztba tartozott, és hát az eddigi szerzemények, de még ifistáink között sem találunk ilyen biztosan labdát tartó és jó arányban megjátszó, állandó gólveszélyt hordozó, 1-2 védőt folyamatosan lekötő spílert. Lanza ráadásul pökhendi fasz kissé irritátor stílusa ellenére is vezér volt a pályán, mindenki őt kereste a labdákkal, ami nála nem is volt rossz helyen. Nem véletlen, hogy Rossi is állandóan azt emlegeti interjúiban, hogy nagyon kéne egy Lanza-dublőr még augusztusi végéig – Hemingway megnyilatkozásai („ha bekopog egy új Lanza, hogy itt játszana, nem bánjuk, jöhet” jellegű kiszólásokkal, jó, hogy azt nem téve hozzá: „persze ha belemegy, hogy társadalmi munkában alkalmazzuk”), szóval látszik némi kommunikációs gap a mister meg a boss között, mi pedig inkább a tar mester véleményét osztanánk. De tény, addig nyújtózkodjunk, míg a takarónk ér – ebben pedig hemingway jól teszi a dolgát. Szabadlistára került Gege és Tchami. Ivancsics tékozló fiúként tért vissza és mi örömmel fogadtuk, sőt, én még itt a blogon is kardoskodtam megtartásáért 2011 nyarán, hisz bár lassult régi önmagához képest, remek szabadrúgásai és a 2011 tavaszi bizonyítani vágyó attitűdje miatt biztos cserejátékosként tekintettem rá, amolyan jollyként az elkövetkezendő évekre. Ezután azonban a szokásos Ivancsics sztori jött: bekényelmesedés, kimaradás a csapatból, mindenkihibáscsakénnem, utána deus ex machinaként Zelenkával Supka összevész és egyúttal a cseh drága is lesz nekünk, Gege új esélyt kap, ráadásul Torghelle érkezése felpörgeti szemmel láthatólag: 2011 novembere ismét egy jó Gegét mutat nekünk. Tavaszra viszont a versenytárs nélkül maradás és a középpálya- és öltözői vezérürü szerep ismét sok neki, zuhanó teljesítmény, az UTE elleni tizi-égés után végleg megromlik a kapcsolata a szurkolókkal. És szemben pl. Pomperral, aki közutálatból vissza tudott jönni megtapsolt kupagyőztessé, Gellért végleg fonalat veszít. Rossinál még egy őszi esélyt kap (egy megfiatalított, némethnorbítlanított csapatban, jutalomjáték-lehetőség ez. Nem, nem megy a dolog, lassul, a játék se megy már annyira, lelátói abuzálás, amire a gegei válasz összeszorított foggal hajtás helyett a „mindenkihülye” verdikt. Így ért véget másodjára és jó eséllyel utoljára az Ivancsics sztori Kispesten és a folytatás (Kecsó? Vasas? Szigetszentmiklós?) még egyelőre kérdéses. Sokadszor kell leírnunk: a 2007-es, vagy 2011-es tavaszi, novemberi Gege nagyon fájna, hogy elmegy – amivé lett a ballábas  játékos, az viszont nem fog hiányozni az öltözőnek és a szurkolóknak. Nagy kár ezért. Csamikánk szabadlistára tételét már kevéssé értjük. Nyilván nem ő volt az új Piroska a balszélen, se nem az új Abraham a csatársorban, de valahogy megszoktuk, megkedveltük, és csak tapasztaltabb volt elöl a krízisszitukban, mint mondjuk egy friss akadémista. Persze ha arra gondolok, hogy inkább bekkeljünk ki pár ifista betlivel fél évet és nyerjünk Tchami helyett egy új saját nevelésű remekszélsőt, akkor azt mondom: egye kánya. Szóval nem állunk rosszul, de egy igazán ütős csatárt és egy megbízható középső középpályást még elviselnék – s amennyiben Tandia kiszáll, amire azért sok jel utal (fura sérülések, papír-ügyintézések), akkor a tavasszal oly’ beton védelmünk is kap egy léket…

4) Új olaszok a vártán

Az utóbbi időben megszokott átigazolási politikánk folytatásaként 2013 februárja után ismét a „kevés, de legalább olasz” alapelvet követte a vezetés. Más kérdés, hogy első blikkre a Testardi-Mancini Jr. kettős pár polccal alacsonyabb szintet képvisel mint a Martinez-Lanza kettős. Első blikkre. Ne feledjük, hogy sokan – e poszt írója is- harsogva dehonesztálta Martinezt még a téli edzőmeccseken, sőt a koratavaszi fordulókban, hogy aztán kalapot emeljen a szezonvégen a kreol villám előtt. Viszont két új hősünkkel akadnak intő jelek. Testardi alkatra, posztra igazi tankcsatár, benga center, a la Ibra/Gómez/Mandzukic, stb. Bemutatkozó nyilatkozatában ő is ezt mondta magáról – meg azt, hogy sorry, még egy kicsit lassú, ebben fejlődni szeretne. No, ez nem semmi. Egy csatár, aki már indításként azt mondja, lassúbb vagyok, mint kéne, hát hol itt az önbizalom? A Celik ellen láttam őt először, itt és most egész szépen hasított, de ugye ellenfél nem nagyon volt a Bozsik gyepén. Harmadik gólja előtti sarkas átvétele és a tekerése persze nem volt semmi – kérdés, megy e ez majd gyorsabb, erősebb védők ellen is. A másik kérdés, hogy Dél és Diaby mellé minek még egy gólem előre? Kissé darabossá kezd válni így a csatársorunk, szinte a 2008 nyári Ndjodo-Zsolesz-Pala hármas ugrik be. Jujj. KisMancini pedig… lehet, hogy rosszmájú vagyok, de számomra a skac jellegadó momentuma eddig niksici szünetbeli bemelegítése: 10 percből 8-at zoknija megfelelő beállításával foglalatoskodott, szarógalamb futását csak utána villantva meg 1-2 mp erejéig, majd vissza a padra. Sajna futóteljesítménye élesben sem volt különb, és niksici ippon-kísérlete a meccs végén, mely sárgát ért, hát no comment. Mindehhez a totál bekészült orca és mozgás kissé az önteltség leheletét fújja felénk, szóval Rossinak itt lesz dolga bőven a Juniorral – akiből Hidipótlékot kíván faragni saját bevallása szerint. (Hidipótlék – Hanta mindjárt hanyatt esik – látom lelki szemeim előtt a jelenetet). Szóval lényeg a lényeg, adjunk időt a két taljánnak, ezt főleg most magamnak mondom, hátha megint rámcáfolnak, mint tavaly Martinez, King vagy Tandia. Még ha a jelek most nem is erre utalnak.

5) Meddig tarthat az EL-mese?

Jó kérdés. A Vojvo más kávéház, mint a Niksic, mondaná Hegyi Iván, és igaza lenne. Kb. olyan erős ellenfélre számítok mint tavaly tavasszal a jó formában lévő Fradi – akiket folyamatos koncentrálás mellett 100%-ot nyújtva lehet itthon verni, idegenben meg kibekkelni egy 0:0-t. Inkább a vajdasági klub az esélyes, de ha tudjuk hozni a fegyelmezett tavaszi játékot, és Lanza, vagy Martinez villan…bocsánat, újratervezés. Szóval ha valaki elöl talál egy gólt (Dél? Dia? FILIP!), akkor még akármi is lehet… a harmadik körig :).

6) Bronz’13: kifutott eredmény vagy egy nemesfémkorszak kezdete?

Nyilván RW mit mondana mást, mint hogy „fájó szívvel, de az „A” válaszra szavazok”. Indokok részben fentebb (átalakult és picit gyengült keret), részben a sok fiatalban keresendő: kiegyensúlyozott teljesítményt nem könnyű hozni (lásd MTK – egyszer bajnok, egyszer kiesés, még ha most csúsztatok is, hisz az ő bajnok keretük azért jelentősen átalakult a kizúgás évére). De a 2 évvel ezelőtti UTE is jó példa lehet. Pozitívum viszont – szinte pont ugyanez, a keret ha nem is erősödött sokat, legalább nagyon nem is változott, rég volt ilyen stabil squad az aktuális edzőnk keze alatt, hosszú hónapokon át, és pozitívum, hogy a fel-felkerülő fiatalok egyre biztatóbbak, szemben a keserű 2000-res évekkel, amikor bármennyire is szerettük őket, Mészi, Csobánki, Facskó vagy Bojti azért erősen középszerű arcok voltak, míg mostanság Boti, Vécsei, Vernes, Nagy Gergő, a kis Filip, Lőrinczy, Botka vagy Kozma, Bobálék nem épp outsidernek tűnnek tudásuk alapján. Jó idényt várok tehát, egy masszív 5.-6. hellyel, titokban ismét bízva a dobogóban, de józan ésszel belátva, hogy az eredmények ilyen összejátszása ritkán jön össze, és idén pont az a plusz nincs meg egyelőre a keretben amit a Serie A-ból ide transzponált Lanza tudott adni.

* * *

„Meglátjuk” – mondta a zen mester, hogy a Charlie Wilson’s War filmklasszikusból idézzem Philipp Seymour Hoffmannt. Meglátjuk. De az már biztos: kissé visszatérve a jövőlatolgatásból a jelenbe, rég látott jó Honvédos nyarunk van idén, és per pillanat ennek nagyon tudok örülni.